 |
    |
 |
Börtön és sír párhuzama… A börtön és a sír Sokszor elmélkedtem ennek a mondatnak az analízisén, hogy tényleg melyik lehet rosszabb, a börtön, vagy a halál. Mindig párhuzamba vontam a kettőnek a valódiságát, mikor szenved többet a lélek és a test, ha a test él, de a lélek rab, vagy a lélek rab és a test szabad? Vagy ha se a test se a lélek nem él, azaz megszűnt élőnek lenni. Ugyanis mi a legborzalmasabb egy börtönlakónak, amíg szűk cellájában kell eltölteni óráinak, napjainak rettenetes unalmas és lassan pergő homokóráit? Sokszor a civil életben is van úgy néha az ember, amikor az unalom fogja meg két kézzel a szabad honpolgárt, és nem tud mit kezdeni az idejével. De mégis csak kezdhet valamit, vagy olvas, vagy sétára indul, vagy iszik, vagy eszik, vagy barátkozik, szerelmeskedik, randizik, vagy túrázik... rengeteg lehetőség kínálkozik az idejének okos és hasznos időtöltésére, igazán nagy tragédiának kell lenni, amikor észbontó pillanatnyi elmezavarában kettéosztja önmagát, megfosztja a testét a lélektől és végez magával. De kérdem, mit tehet egy bebörtönözött igaz magyar, aki a szabadban ezer gondja, tenni akarása dolgoztatta, szinte nem is vette észre az órák gyors pergését reggel és már este lett, de hamar lehanyatlott az ég peremén a napocska. Pl. egy vasárnap a börtönben valóságos idegtépő volt, amikor az ember tehetetlenül küzdött a cella sivárságának egyhangúságával. Na itt aztán nem volt azon gondolkodni való, hogy mit is kezdjek? Egy volt csak jaj, csak valahogyan teljem el ez a nap is, de hogyan és mit csináljak az üres semmitmondó órákkal? Na most jön, amikor szétválik a test a lélektől, míg a test helyhez, időhöz, térhez van láncolva, ugyanakkor a lélek a korlátlan, szabad, aminek nincsen se rács, se vastag fal, se fegyveres őr, se bástya, ami megakadályozná annak vándorlásában. Elhagyja a testnek a fogságát és kiszáll a lélek a börtön falaiból és éli a maga életét, elszáll minden kedves helyre, családhoz, baráthoz, eszik, iszik, sétál... Tán úgy tudnám egy rossz hasonlattal példázni, mint a mesében a kiskutya és a nagykutya sorsát... Amikor a kiskutya kifért a szűk kerítésnek a résein és szabadon elkalandozhatott a nagyvilágban, míg a nagykutya csak csaholni, mérgelődni tudott a sorsán, mert ő sehogyan se tudott szabadulni a szűk réseken át. Na ez a kettőség tudott bámulatos nyomasztó erővel hatni a testre, ez okozott feldúltságot, és sokszor ez a kettőségnek a teljes tehetetlensége kérte a halált vagy egy adag mérget, ami véget vet minden földi nyomornak. A halállal megszűnik a sírból való kiszállás, se a lélek se a test nem él kettőséget, ahogyan mondatik nincsen honvágya, mint a hazánkból elszakadt magyarságnak, éli, azaz örökre elveszti a testi és lelki kapcsolatot a külvilággal. Az élet folyik tovább, szaporodik, dolgozik, élvezi a gyönyöröket, habzsolja az élvezeteket, de együtt a test és lélek. De nem úgy mint a börtönlakók, itt szenved a test, de vele szenved a lélek is, és most csak az kérdés melyik győz, melyik lesz nagyobb virulensebb, és most utólag kell mondanom, a test legtöbbször gyengébb, magam is bevettem volna minden gondolkodás nélkül egy adag mérget, kértem is az anyut többször, csempésszen be számomra valahogyan arzént... Nincs értelme ennek a földi katasztrófának, szenvedek én és szenved a család, véget vetek ennek a bosszúnak, és éljen anyu boldogan, hiszen még fiatal, huszonnyolc éves, előtte az élet, van egy fia, abban pedig, én é1ek tovább... Ekkor mindig győzedelmeskedett a lélek, miért hozzam meg ennek a piszkos zsidónak az örömet, Klein Lajosnak és pár társainak, kibírom a gazemberek vádjainak a börtönét, ártatlanságomnak teljes tudatában, ilyenkor mindig a lélek, az igazi emberi ész lobban fel bennem, az győzött, az mutatott irányt, lesz még ünnep a világon, lesznek még napsütötte évek, nem döglöm meg a kedvetekért, ti szemetek. Ha lett volna könyvtár, vagy szótár... vagy ceruza, papír, ó akkor már tartalmasabb lett volna a börtöni cella élete, de mindezektől megfosztott a házirend, maga a börtön fegyelmi szabályzata. Ha mégis nagyon elkeseredtem, már írtam akkor felálltam az ágyra és ekkor a tekintetem találkozott az utcán a járókelőkkel, vagy a kertben játszadozó gyerekekkel, magam is velük elbeszélgettem, pajzánkodásukon szórakoztam, talányokat oldottam meg szemlélődésem közben, vajon neki mi lehet a gondja? –mi bánt hatja? Boldog-e, vagy tán boldogtalanabb, mint én itt a cellában? A cellalakóival se tudott mindig az ember azonosulni, hiszen itt más a sárarany, az ember ilyen körülmények közt embernek maradni rettenetes nagy erőfeszítésbe kerül, hiszen mindenki a legminimálisabb éltetőt kap, levegőből, fényből, még vízből is, ki az, aki lemond valami cella javáról, hogy a másik boldogabb legyen. Egyébként is minden tömeg, minden fogság, minden szabadságvesztés, kigyomlálja a legemberibb vonásokat is a sorsközösség tagjaiból, borzalmas önzővé, idegbolonddá, robbanékonnyá válik ezekben a helyzetekben. Na ezeknek az előzményeknek csak egy van, ami levezetheti ennek a zárkának a poklát, ha valamivel foglalatoskodhat az ember, valamivel szórakozhat, vagy "dolgozhat" kiszabadul a négy szűk fal közül és termelhet... Ebben volt Buzogány Mózes, a börtön parancsnok, hogy sok lehetőséget teremtett, mise, énekkar, műhelyek, sághegyi kőbánya... Tit előadások, műsoros délutánok rendezése... amivel szinte táplálta az elgyengült testet, tartalmat adott a bezárt rabnak, egy csöpp kis remény, nincsen minden elvesztve, ehhez volt Buzogány óriás, ehhez volt Buzogány Mózes igazi székely-magyar, aki a megfogyatkozott testi és lelki akkumulált energiát újra tudta regeneráltatni okos és praktikus emberiességgel. És ez volt a döntő, a maga idejében, és ami fő, merte... Hogy merte? –mert bizony voltak ekkor olyan vandálok, akik nemcsak a múltnak régi szépségeit, kastélyait, várait, remek építkezéseit akarták porrá zúzni, hogy semmi objektum ne maradjon fenn az utókorra, de nagyon könnyelműen pazarolták az emberi érétket is, akiket szinte fasérozottá akartak tenni, főleg ha valamit még rá is lehetett fogni, de csak azért, hogy a maga hatalmát, bársonyszékét biztosíthassa magának. Bizony nem nézte minden akkori rendszer kocsisai, hogy a Buzogány nem rabokat, hanem embereket kezel, pedig tán jobb lett volna, ha közben egy-egy temetés is lehetett volna a gyötrelmekben végkimúlásra ítéltnek. Buzogány vissza akarta adni az embernek az élethez való jogát, a munkához való kötődését, jobb, igazibb honpolgárnak lenni, tisztességes munkából élni, mint mások életének, vagy vagyonának megcsorbításának dézsmáit szedni. Így válik csak érthetővé, hogy ebben a nyomorban a rab, énekelhetett, színdarabozhatott, zenekart alakíthatott, dolgozhatott ki-ki a maga szakmájában, elvégezhette a nyolc általánost... és mindez történt már 1948-ban, amikor mindjobban kezdett beérni a gyűlöletnek, az üldözésnek a fénykora. Ami tetőpontját 1956 okt. érte el. Azóta tisztultabb lett a közszellem. Nem volt család, akit ne érintett volna e korszaknak, embertelenségnek félelmetes üldözése, csapása, vagy így, vagy úgy, de rengeteg embert begyűjtöttek, félreállítottak, kilőttek, megbénítottak, lehetetlené tették a magán életét, ezért kellettek az internáló táborok, ahol ezrével szorongtak az áldozatok sokszor nem is tudva miért, –tán valaki megjegyezte nevet– A történelem sokszor ismétli meg önmagát –nincsen új a nap alatt, minden új, minden reformáció meghozta maga megtorlását, inkvizíció, boszorkányüldözés, kereszténység felvétele... csak, az ember könnyedén elkönyveli a múlt babonás századoknak brutalitását, de azóta beleértünk a civilizációnak fókuszába, amikor az ember már igazán lejött a fáról, a brutalitások őserdejéből, amikor már nem illő a másik embert felfalni mivel meglátta... talán e századnak a kultúrnépétől már többet, nemesebbet, felemelőbbet várt volna az ember, nem pedig testvér, testvért öl, gyilkol, rabláncba vereti, életbéklyóba, gúzsba veri. S amikor annyi idő áll az ember agyának a gondolatszülésére, szüli is annak rengeteg mondanivalóját, ilyenkor jut a felszínre mindaz, ami egyébként lent a mélyen szunnyadt volna, ha nincs aki a tiszta tót felkavarta volna. Igen sokan szerettek a zavarosban halászni, ezzel a maguk gyávaságát leplezni, de egyben hatalmi nagyságuknak acsarkodó farkasfogát csattogtatni. Ez az időszak bizony egy percre se volt nyugodt, 1948-at írom és folytatólagosan csak nőtt a megfélemlítésnek a különböző árnyalatai, sokszor jobb a börtönben, mint a szabadnak nevezett polgári életben élni... Ezekre az időkre csak mi tudunk még visszaemlékezni, a mai negyvenévesekig élő nemzedék csak hallomásból tud valamit, de semmit nem tud az akkori felborzadt vad támadásokról, amik napról-napra megismétlődtek valamilyen formában, különösen, ha valakit ki akartak készíteni idegileg. Talán némi kis ízelítőt tudtam adni a fogságnak, mint börtönnek az életéről, annak minden keservéről. Így már jobban megértem mindazokat: Rákóczy, Kazinczy, Batsányi, Lenin, Kádár, Szerb Antal, Bajcsy Zsilinszky –és még sorolhatnám lapokon keresztül azoknak a nagyoknak a nevét, akik valamilyen politikai klikknek lettek rabjaik, akiknek roppant nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy a fegyházak, börtönöknek különböző megterheléseit ép testtel és főleg lélekkel kiegyensúlyozzák. Nem szólok azokról, akik mint a patkányok, amikor megérezték a veszélyt, hazát cseréltek, de tán ez is jobb volt, mert a hazáért élni kell tudni, nem pedig meghalni. Gondolataim csak azoknak a köreiről fonódnak egy csokorba, akik politikai okoknál fogva jutottak börtönbe, annak dacára, hogy mindig a haladás szekerét tolták. Nem a csöveseknek megérdemelt büntetését akarom enyhíteni, vagy megóvni őket a büntetéseik igazságos paragrafusaitól, ezekről én nem is szólok, nem is nyújtok feléjük mentőövet, csak annyit, hogy igyekezzünk őket is megnyerni az igaz élet számára, a munkának, az építők táborára, ha egykor szabad életnek lesznek ismét birtokosai, tudjanak mit kezdeni szabadságukkal. | |
