 |
    |
 |
Szabadlábra helyeztek… szabadultam a börtönből… Valahogyan hasonló volt az én pillanatnyi létem, éltem, de nem éreztem, s amint így telhettek a percek tán még egy-két óra is... nyílik a cella ajtaja... nevemet hallom... majd szólnak hozzám... pakoljon össze, azonnal és jöjjön velem... szabadul, elmehet... Na nem… nem ez csak álom lehet, majd amikor ismét hangosabban bíztat a kedves őr –tessék már sietni– menni kell az irodába... felébredtem kóválygásomból felálltam, reszkettem, vicc, valóság…álom... majd a kezemet szorongatták a cellatársak, sok jót és boldog szabadulást kívántak, irigyeltek... kis mocómmal, mi is lehetett a cellába? –semmi indultam az őr előtt, egyenesen az irodába. Amint az iroda ajtaján belépek, mosolyogva néz rám Buzogány szds. úr és emberi hangon, mély tisztelettel tudtomra adja, szabad vagyok, mehetek haza itt a szabaduló-levele... még egyszer kezet fog ember az emberrel, majd parancsot ad az őrnek, hogy ami holmit letétbe helyeztek bejövetelemkor, adják vissza. Igaz lehet ez?!!! Hamarosan kezemben a kis motyóm. Majd én is meg hatottság hangján megköszönöm a kedves és barátságos emberiességüket, Ceceli főtörzsnek és a többinek, akik úgy vigyáztak rám, és már indulhattam is arra, ahonnan pár hónapja behoztak. Amint a belső kaput elhagytam, az udvarra értem, megrészegültem egy kicsit sok volt a levegő, több volt a napfény, valamiképpen elbágyasztott a hirtelen helyzeti adottság, de őr nem kísért, tehát tényleg szabadulhatok, de biztosan szabad vagyok?... biztosan mehetek haza?... töprengtem egészen az utcára nyíló kapuig... majd mint a tolvaj elsőben kidugtam a fejem, ki hol jár-kel, nincs-e elálló pasas az utcaajtóban, nem leselkedik-e valaki rám? Nagy terepszemlét tartottam, röntgenszemmel figyeltem mindenki mozdulatát, nehogy ismét a bilincs kattanjon a kezemen... hát nem vagyok szabad???!!!! Nem bizony... Az igaz hogy a börtönből elengedtek, mert a nyolc hónap az nem jogerős, hiszen megfellebbeztük, nem jogerős, és igazán nem kell tartani szökésemtől a várható nagy büntetésnek a félelme nem visz a szeges drótnak nyugat felé, hát nem érdemes a végleges döntésig zárva tartani, hely sincsen a börtönben, na meg ki tudja? Tán engednek vagy súlyosbítanak? De addig is menjek a szabad ég alá. Mégis úgy voltam mint az őszi körvadászaton a nyúl, ha ki is jutott az egyik körből, nem lett az véglegesen szabad, habár futott örömében hogy kikerült a bezárt gyűrűből, nem találta el a serét, de jön a másik hajtás s talán elsőben lesz pörkölt a korábban megszabadult kis nyulacska. A börtön fala volt nálam is az első hajtó gyűrű – na ebből most kijutottam, de tudtam és, hogy van egy másik gyűrű– az ÁVÓ– sok– az Internálásnak drótszegecses gyűrűje, és abból nem biztos, hogy kikerülhetek ép bőrrel. Na most jön ez időszaknak borzalmas kegyetlensége és szabadság tiprása. Nagy kettős büntetőrészleg uralkodott és uralkodik mindenkor a hatalmon ülőknek a végvárában, uralmuk biztosítására. Ebben az időben nagyon nagy nyomatékkel virult a belügynek a szuronyokra, a gumibotra, az internálásra felépített hatalmi rendszere, mert függetlenül az igazságügyi, bíróságtól, teljhatalommal a maga hatáskörében minden bírósági előzetes vádpontok, vagy ítéletek nélkül kegyetlen módon elrabolta, ha kellett, akkor az éjszakában, álmában, lásd: Őrség panasza c. könyvben, amit megírhatott Moldova György... Ez a belügyi szerv besúgásra, spiclikre– megfélemlítésre, ha kellett évekre való kivonásra az életből, uralkodó szerv volt, amitől mindenki rémült– mindenki rettegett, – mert jaj volt annak, akit csak a besúgók juttattak érdemtelenül a dzsip kocsijukba és még bírósági – ügyészségi kihallgatásra se érdemesítették, hiszen nem volt bírói alap a tettére, de volt ávós alap, akit akart azt tett hosszú időre hűvös helyre. Kikből állott ez fenevad szervi felépítmény? Legfelső polcon ült maga Rákosi (apánk) azaz a belügyminiszter– legtöbbször zsidó vagy legalább is zsidók által kreált egyéniség– mert nagyszerűen végezte el a feladatát a zsidóság, volt úgy, hogy nem vállalta maga a zsidó a végrehajtó szerepét csak javasolt és inspirálta delegálta a felelőst, de úgy, hogy mindenkor a végre hajtsa a zsidóságnak az akaratát. Aztán jöttek a fegyveres testőrök– egyenruhás és civilben futkározó titkos pribékek, akik erős fülhallgatóval elvegyültek a nép közé és figyelték az egymásközti beszédet és fogadták a besúgóknak a jelentéseit. (engem is űztek, hajtottak, hogy minden héten adjak jelentést a falu dolgozóiról, név szerint, de majd erről később írok, hogyan is zajlott le egy ilyen aljas beszervezési módszer... (Azt nem állítom, hogy aki ennek a belügyi szervnek tagja volt az mind tűzre való volt, tagadom, igen is voltak köztük nagyon is emberséges, jóakaratú ávós, vagy rendőr mert a rendőrség felett csak az ávó rendelkezhetett. De főleg alant, a pribékek századában a nép szemetje foglalt helyet, akik aztán elengedték az emberi érzésnek minden szálát, nem emberként, vadállatként kezelték a kiszemelt áldozatot, ütést, verést nem spórolták az áldozaton, és ez volt a fő baj, tán fent nem igen tudtak erről a vandalizmusról, de hogy érdemeket szerezzenek az alsóbb beosztásban lévő dolgozók, ezek nem válogatták meg eszközöket, módszereket, vallatni, kínozni az ájulásig tudtak mindent az áldozaton. Rettegett az ember, ha véletlenül a háza táján egy ávós dzsip kocsi megállt– mint mikor a vércse megjelenik a bokor felett és az ott csivitelő verebek hirtelen elnémulnak, vajon kit csíp el a vércse, éhes, vérszomjas, áldozat kell. Senki nem élhetett biztonságban, félni kellett a szomszédtól, a baráttól, sőt az apának saját gyerekétől, volt rá eset, hogy a fiú árulta be apját és lett az ávónak martaléka, bizony több esetben fenyegették meg a huligán kölykök, akiket beépítették a hálójukba az ávósok (fiú apát elád). Megismétlődött a történelemnek szomorú időszaka, –és jaj volt, akit egyszer a vércse karmai közé vett –jaj volt a kis verébnek– nem volt menekülés. Az alsó, a kivitelező pribékek voltak a legfélelmetesebb elemek ennek a szervnek, akik kaptak hatalmat, kaptak bíztatást, és úgy alkalmazhatták testi és lelki szenvedtetésüket, hogy azokért sohasem vonta felelőségre a felettese, de még csak bántódása se lett, kapott egy orvosi igazolást a kimúlt áldozat szívszélhüdésben meghalt. Az ávó széleskörű hálózatként fonta be az országnak minden kis talpalatnyi területét –nagyobb városokban volt megyei központ (Szombathelyen a volt Király utcában a 14. sz. alatt) Majd, ahogyan a vasúti nagy csomópont Budapesten. Van itt volt a nagy központi hiéna, sas fészek, az Andrássy u. 60. alatt. Ez magéban véve egy városrészletet tett ki– több utcát ölelt magában. Ha megyei szinten úgy vélték, hogy érdemes nagy halat fogtak ki a forgalomból, akkor ideszállították a vádlottat, minden előzetes kihallgatás, vagy bírósági ítélet nélkül, mert maga a bíróság és a belügy egymástól teljesen két független önálló hatalmi –ítélő fórum volt, egymásnak nem tartoztak felelőséggel, és egymástól nem függtek, egymás felé nem volt elszámolni valójuk. Nagyon sokszor, mire a bírósághoz érkezett volna a páciens –már olyan– az már csak a koporsóját ácsolhatta magának. Ami a legborzalmasabb volt ebben a szervezetben, hogy a felsőbb utasításokat lent már borzalmasan felnagyították, korlátlan hatalmi végrehajtást élveztek a feletteseiktől, nem számoltatták be a kínvallatásoknak sokrétűségéről. Élet-halál urai voltak –s mindezeknek a fejében az ország –a nyomornak –a könnyeknek legnagyobb vámszedői voltak. Besegített ebbe a gaz munkába, a falusi párttitkárok, aki a falu szemeteiből, mint a kukac kikelve uralta a falut és kiszolgáltatta a falunak sokszor a legdolgosabb tagját –persze itt is akadt nagyon sok érdemes falusi párttitkár, aki kiállt a faluban és nem engedte, hogy a megvadult vérre szomjazó ávós legény kéjelegjen a becsületes munkában elöregedett magyaron. Csak példának: Szelestén Szabó nevű lett a párttitkár, korábban züllött senki, lopásból élt, nekem kijelentette, vegyem tudomásul ő az isten, felesége pedig Szűz Mária, és nincs tovább. Ezután ő az úr és azt vitet el, akit akar, stb. ... Irtotta a parkot, annak évszázados fáit a nyárfákból a cigányok teknőket vájtak, Szabó pedig, elzsebelte a pénzt... Majd jött a "Szittya" Puklér Imre, delérium trémens megtestesítője, amikor az állásomból kirúgtak, kellett volna egy igazolás Sárvárra az üzembe, hogy zsákolhassak. Felel: "dögöljek meg, akkor se ad nekem írást"... Na, aztán, ahogyan légy is megdöglik a tejfelben, úgy döglött meg a szeszben ez a derék gazember, aki rettegésben tartotta a falut... Ugye kedves olvasóm talán egy kicsit hitetlenül is olvassa ebben a nyugodt társadalmi életben ezeket a sorokat, tán egy kicsit túlzásnak tartja, higgye el nem tudom úgy lefesteni az ördögöt, mint ahogy és amilyen, mert nincs rá szó, nincs rá fogalom. Szörnyű volt ez a korszak, amikor a szemét akarja elseperni a seprűt és ne fordítva. Amikor eldugulnak a kanálisok az elszaporodott patkányok hadától –óriási kárt tudnak ejteni a csatorna rendeltetésében. Na talán ennyi ízelítőnek elég, hisz még úgyis visszatérek ehhez hasonló témákra, mert még jönnek elő ennek az időszaknak barbarizmusai. Sorokat írom 1979. július l–én, Csehimindszenten Potypusztán a volt Mesterházy-féle kastélynak a torony szobájában délelőtt, ami e jelenben gyermek SZOT üdülő, és most van időm ismét mondatokba foglalni a múltamnak miden kimagasló cselekedeteit, nem szépítve, nem elvakulva, úgy ahogyan voltak, és ahogyan történtek és, most ahogyan ismét feltörnek az emlékezetemben, pedig már ezek megszépült gondolatoknak az özöne. Mert úgy vagyunk mi ezekkel az időkkel, egy hasonlattal élek, a szar se olyan büdös már pár hét után, mint frissiben, elveszíti az undorító szagát, csak szar marad kémiailag, de szagtalan lesz, hát már én sem tudnám úgy leírni azokat a meggyötört perceknek, óráknak, napoknak hónapoknak lelki kínjait ma, ahogyan akkor, és ahogyan írtam volna a történeteknek idejében. Nem is fontos tán, habár frissiben sokszor élet hűbb, vagy tán ízesebb a mondanivaló, de azért van az emlékezet, hogy emlékezzen és emlékeztessen. Ott hagytam abba, hogy indultam ki a börtönnek kivezető útján az utcára vezető úton, az utcai kapuig, ahol már nincsen rács, nincs foglár, nincs csajka, poloska, de mivel éreztem, hogy engem az ávó is nyilvántartásába vett, létszámában szerepelek, hát akkor most mi lesz velem?...!!!! Mondván, ha a bíróság, mint igazságszolgáltatásra hivatott szerv elengedett, ELBOCSÁTÓ–LEVÉL a kezembe, lehet akkor baj?... dokument van... csak mivel hallomásból már tudtam, hogy több esetben, amikor a bíróság szabadlábra helyezte a páciensét, akkor már az ávó várta nagy készültséggel a kijárati kapunál a kisdedet és azonnal dzsipbe és indíts, nincs szabadulás, nincs menekülés, egyik körből ki a másikba meg be... ezt tudtam, és hallottam is erről. Érted ezt kedves olvasóm? Ugye nem érted meg most, magam se értettem akkor se, mert mindig úgy tanultuk, hogy a bíróság van hivatva a bűnösök felett ítélkezni, elítélni, vagy felfüggeszteni, vagy felmenteni és akkor ezzel a végzéssel élhet is az alany, de most jön a véresebb, éhesebb moloch, aki elrabolja az áldozatot és szenvedni kell tovább, mert így kívánja egy zsidó, egy Hajós, ez a jó rendőrkapitány zsidóknak bérence, bábja. Most Győrben él, nyugdíjas alezredesi rangban. | |
