Lajosmizsei borospince…

A zlj. többi százada is igyekezett lépést tartani a zlj törzzsel, majd elhallgatott minden fegyver, valóban csendben folytathattuk menekülésünknek hátralévő szakaszait, egészen Lajosmizséig.
Hamarosan elértük a falu bejáratát, a falu elején valami urasági otthon lehetett, nagy kastély… de némaság mindenütt, ami pedig a legértékesebb volt, hamarosan egy nagy boros pincére bukkantunk, aminek az ajtaját nagyi lakat zárta le az idegenek elől... Ez nem volt zár, mert pár puskagolyó hamarosan megnyitotta az ajtót, a lakat lesett, a baka pedig már a pincében regette a hordók nedűjét, ki kulacsba, ki csajkába, ki pedig a száját nyomta a csapra... Nekem is hozott a Jancsi jócskán finom alföldi, lágy, savmentes borocskát, hogy mennyit ittam?... nem mértem… de borzalmasan kiverte belőlem a szomjúságot, sőt még a fáradalmat is, és ami a legmeglepőbb volt számomra, valamiképpen megtáltosodtunk... mert bizony nem kellett még egy órát sem várni, már a faluban felzúgtak a T-34-ek, sőt jöttek az aknák, s nem is kevés... hát szóval itt se lesz maradásunk, gyerünk tovább… adjunk ki parancsot... de a jó Mizsei bor már új erőt adott az elfáradt testünknek... így újult erővel tudtuk a tervszerű leszakadást folytatni.
Itt kell megjegyeznem, már elhiszem, hogy az első világháborúban a roham előtt minden rohamozó baka egy fél liter rumot kapott... amikor ezt elkortyolgatta, elszállt a félelem, megindult gyilkos roham, ebben a rumos delériumban nem érezte a rohamnak a halálfélelmét… öldökölt-döfött, akit ért... hát kérem valamiképpen így voltunk mi is.
Életem legszebb aknatüzét itt éltem át. Mai napig sem értem, de bizonnyal elég távolról küldözgette a csomagjait az orosz aknavetős, és érdekes sakktáblaszerűen csapódtak be a lövedékek, szinte tudtuk most ami jön, hová csapódik be, hasra... várni egy percet, süvítés... irány---majd becsapódás, irtózatos robbanás, ezer szilánkra repedezett szét az akna, de szögben, így ha feküdtünk és nem voltunk a hatószögében, akkor a fejünk, azaz a fekvő testünk felett szépen szétröppent, és most várni kellett a következő aknának a célpontját... Kb. tízméterenként hasra, futás... hasra... futás, jöttek a szeretetnek, fuvolás vulkánjai.
Persze, ha valaki elszámította magát... és ha beleesett az akna szórásába, vagy telitalálatába, az többet nem kért enni, de még csak koporsót sem hiszen cafatokban fröccsent szét az isten képmása, és még ez volt a legboldogabb azokkal szemben, akiket csak részben ért a páncélszilánkok

csonkítása, vagy vak lett, vagy a lábát vesztette el, vagy teljes nyomorékká tette a háborúnak, ember-embernek szánt kiirtása....
Valamiképpen kijutottunk ebből a háborús zivatarból, ágyuk, aknák robajából, azt kell mondanom, hogy sokszor voltam abban a helyzetben, na most egy megváltó, halált hozó golyót kérek... tán ekkora kínok, gyötrelmek nem is voltak útjaim alatt, mint ez a szakasz---Méltón kell Gyónt Géza versét mondani "Csak egy éjszakára küldjétek őket... én tán úgy fejeznénk ki, csak lajosmizsei poklok kínjára hozzátok ide őket...
Ebben a szakasznyi útban, ebben a visszavonulásban aratott a halál, hiszen sűrűn lépdelt a magyar, majd minden golyó talált...