 |
    |
 |
Ozora-Sió csatornai harcok… Itt ismét csak éppen hogy megszálltunk, mert bizony állandóan nyomon követett az előrenyomuló orosz egységeknek felderítő osztagai. Egyébként itt láttam egy szomorú harci temetőt. Ugyanis Ozora, a Sió mentén a sok esőzés beálltakor nagyon süppedős talajjá változott át, mint a láp, süppedős, laza szerkezetté vált a felszín. Ozora mellett volt egy hatalmas rétség, ide a németek rengeteg páncélost helyeztek el pihenőre, várva a jobb időket, üzemanyag hiányában pihentették itt a réten a harckocsikat. Közben az őszi esőzések folytán úgyis mocsaras terep volt valaha, nagyon felázott a talaj, de annyira, hogy a több tonnányi páncélosoknak a talpazata kezdett belesüppedni a talajba, és bizony nem volt arra lehetőség, hogy azokat a németek kimenthessék. Ez a sok-sok páncélos mind hadizsákmány lett az előrenyomuló orosz csapatoknak. Tehát a benzinhiány, olajhiány itt már megtette a borzalmas elgyengülést- Mily borzalmas volt nézni, még nem is katonai szemmel, csak civil szemmel ezt a temetőt, ezek a több ezer lóerőt képviselő, valaha félelmetes szörnyek, tehetetlenül saját maguk súlyával ássák meg a sírjukat. Mennyi halált osztogattak valaha, valahol, hány lelket küldtek el a másvilágra, mennyi apát, testvért, özvegyet hagytak hátra, most döglik, nem bír megmozdulni, nincs vérkeringés, nincsen hajtóerő a tartályokban, nem zugnak a lóerőkben, csikorognak a lánctalpak, nem kell előlük menekülni, engedik magukat simogatni, mint a döglődő oroszlánt ugrándozza körül az egérke. Hej, pedig mily félelmetes halálosztogató büszke páncélkolosszus volt a harcok alatt... Ugyanitt találkoztam egy különös esettel. Estefelé számítottunk is arra, hogy nem lesz csendes alkony, nem lesz békés tücsökciripelés, valószínű, hogy itt is a Sión átvezető hidat mielőbb felrobbantja az előrenyomuló orosz katonaság... tehát akkor jó lesz ébren lenni, alvásról szó sem lehet. Amikor a nap behunyta a szemét és már kezdett sötétedni, az óra mutatója is kb. 21-re ballagott, rettenetes dobpergéshez hasonló csittegés, robbanás veri fel a falu csendjét. Itt vannak az oroszok!!! Hiszen csak ők lehetnek, ha ők nem tüzelnek, mi nem lövünk... És ami a legérdekesebb, nem lehetett kivenni a támadás irányát, mert puskalövéseknek a robbanása szétszórt volt... nem lehetett következtetni a még csak a torkolati tüzekből sem, hiszen azokat sem láttuk, csak robbanásokat hallottunk, de még az udvaron is robogott, ki van itt? Hát honnan jön a támadás? De mindenütt ropogás… mindenütt robbanás... Ennek fele sem bolondság, éjjeli riadó készültségben mentünk át... majd csendesült a robbanásoknak a száma, tán beszüntette a további harcot az ellenség, persze nem indultunk el az éjjeli sötétségben, vártuk a hajnal világát, amikor már látunk is valamit. Végeredményben mi is történt, mi volt ez a szokatlan robbanás? Az orosznak volt olyan lövedéke, kicsiben mint a gránát, akkor robbant ha valami szilárd tárgyhoz ütődik. Na most, amikor a lövedék érte a ház falát, vagy az udvaron lévő diófát, vagy a kapufélfáját, ekkor robbant és mivel koszorúban éreztük a robbanások hanggyűrűjét, biz azt hittük, ismét a fogság gyűrűjének a fókuszában vagyunk. Borzalmas érzés volt, de még ilyen lövedékkel a háború alatt nem találkoztam, azóta sem. Na az aknának van ez a tulajdonsága, meg a kézigránátnak, általában az ágyuknak, de azok a kilövés pillanatában fényt is, meg hangot is adnak, így, különösen éjjel nagyon jól lehet látni a torkolati tüzet, honnan kapjuk a puhítást. Hiszen legtöbbször a felderítőknek az a céljuk, ha lőnek, kapnak-e viszont ellenlövést, és ha kapnak milyen fegyvernemek szólalnak meg, és ebből tudják a további következtetést levonni. A felderítés alkalmával kapott válaszokból nagyon sokat lehet kiértékelni, milyen összetételű az ellenfél, milyen fegyverekkel van felszerelve, kb. mennyi a létszám...? Na erről a létszámról jutott eszembe, még az első világháborúban megtörtént ügyes trükkről, amikor a megfogyatkozott magyarságból még megmaradt pár katona, ügyesen, furfangos trükkel a létszámot felnagyította az ellenség előtt. Hogyan? Hogyan? Úgy, hogy amikor az olaszok bizony nagy vérontást, mészárlást hajtottak végre a magyarság közt, és ekkor bizony a lövészárkok még nagyon divatosak voltak, mind kevesebb lett a lövészárok lakója, fogytak a magyarok, de ezt nem szabad megtudni az olaszoknak... így a következő csellel csapták be a megmaradt magyarok az olaszokat. Akik elestek azoknak a sapkájukat levették a halottaknak a fejéről, majd puskavégre helyezték, és egy ici-picit kidugták a lövészárokból, hogy az olasz észlelje, hogy ott magyar van, sőt egy kicsikét még mozgatta is a puskán lévő sapkát, és hol ide, hol oda futkároztak a lövészárokba, tehát szélességben is bemutatták, hogy bizony még sokan vannak, több sapka már szitává vált... de nem ártott neki, ezt a trükköt a végsőkig folytatták a magyarok, akik még megmaradtak a lövészárokban, míg csak az olasz belátta, nem érdemes folytatni a támadást, nem fogy a magyarok hada, elvonult az olasz messze hátra, míg a megmarad, pár magyar is amikor látta az olaszok elvonulását, szintén ki a lövészárokból és hátra futott további jobb helyzetbe. Hát így néz ki egy jó megtévesztő trükk, van amikor ez is beválik... Itt sem kaptak az oroszok tőlünk egyetlen visszalövést sem, hiszen nem is tudtuk a becsapódások után keletkezett hangzavaró, hát merre is, honnan támad, így békébe maradtunk fedezékben... és vártuk a hajnalt. Ekkor láttuk, hogy a Sió hídja csak volt, tehát itt jártak, hogy itt jártak bizonyítja a hídnak a martaléka... Egységünk hamarosan áttette a harcálláspontját Mezőkomárom-Lajoskomárom határába, emlékszem nagyon csúnya esős, hideg őszies idő köszöntött ránk, és ami a legborzalmasabb volt számomra, mivel már bizony nagyon kevesen voltunk, valamiképpen segédtisztre se volt szükség, kitettek csapattisztnek, adtak egy szakaszt, menjek védelembe Lajoskomárom dombos terepének a vonulatában... | |
