 |
    |
 |
1948. febr. letartóztatásomnak öt napja… 1948. feb. havának eleje 1948. Csak nem szűnt meg az éhes „Moloch” étvágya, hamarosan megint jött a rendőr, parancsot kapott, hogy kísérjen be a szombathelyi ÁVÓ parancsnokságra... Nem is részletezem ennek a lelki izgalmát és forróságát, hiszen annyira sűrűsödnek a felhők, amelyekből csak könny fakad, hogy melyik volt aztán keserűbb, fájdalmasabb?... Még most sem tudtam véglegesen, hát mivel is vádolnak a zsidók?... mi a bajuk velem, azaz amikor velük voltam kettő hétig, kinek ilyen embertelen emléket is hagytam vissza, mert akárhogyan is meregettem szemem a múltba, akárhogyan csirem-csavarom agytekervényeimet, azok nem tudnak nekem visszaemlékezni... így teljes bizonytalanságban vagyok, éppen ez a legfájdalmasabb, ártatlanul ennyi szomorúságot összehazudni felettem. Hogy egy rendőri szervnek van erre apparátusa, hogy a dolgozók békés munkájából kiszippantson egy-egy magyart, mert egy zsidónak valami nem tetszett, 1947 telében, a nagy építésben volt erre idő, hogy nem elég a háború, a hadifogság, ami megritkította a magyarság sorait, most kell egy zsidó bosszúhadjárat, ami szintén követeli a maga áldozatait és nem is keveset, ahogy azt később megtudtam... csak azért mert ismét fellángolt bennük vérszagra való étvágyuk. A napra pontosan nem emlékszem, de bizony ismét Szombathelyen a Király utcában kötöttem ki, 14. szám alatt, az ÁVÓ parancsnokságon, annak a második emeletén... Ugyancsak nem volt fogadóterem, nem volt szék, sajtó, amivel a perceket lehetett volna kitölteni, helyette volt hideg folyosó, hideg lépcső ülőhelynek, hólyagfelfázó ülőke... de ilyenkor ez nem embertelenség kit érdekel egyáltalán egy magyarnak a léte, nem léte... Nem egyedül voltam itt ezen a feljáraton, többen is töltöttek már itt óráikat... szomorú némaságban teltek az órák, nem beszélgetett senki, hiszen ez tilos is volt... csak várni, várni, amíg majd egy hang ki nem szól az ajtón... Kínos várakozásoknak idegfeszítő hullámzása, vajon hol lesz a végállomás, és meddig kell még itt várakozni?… Ezer és ezer hasonló verejtékes gondolatoknak halmaza rezgett át az agy idegszálain, de választ nem kaptam rá... Egy alkalommal tán ekkor a mostohaanyám is megtudta, hogy itt vagyok, emlékszem a lépcső alján, a bejáratnál nézegetett felfelé, amikor észrevett... ekkor majd leugrottam a magasból, legyen mindennek vége...! De mégsem... ekkora örömet ennek a gazember zsidónak nem szerzek, nem szerzek neki egy kéjt azzal, hogy áldozati oltárra magamat tegyem, lehet még ez fordítva is... Ebben a délutánban bizony csak nem akarnak velem szót váltani, már esteledett, de senki sem kérdezte meg, hát mit is akarnak velem? Vagy hát párbeszédre vigyenek be a belső szobák labirintusába... Este lett... többen mentek el, többen jöttek meg... mindig volt, aki velem maradt, de senki se tudja, hogy aki elment hová lett, vagy aki maradt, miért maradt itt... Ma úgy látom, nem fogok otthon aludni... itt kell táboroznom a hideg lépcsőzeten... nem vetnek nekem ágyat a meleg szobámban... Otthon is bizony várják, mikor nyílik ki az ajtó? Mikor lépek majd be rajta... Elment az esti vonatom is, ami kb. 21 óra után érkezik Szelestére, na én ma már nem fogok utazni... anyu se fog sokat aludni... Ebben az ÁVÓ purgatóriumban állandóan volt jövés menés... ki rám nézett, ki ártatlan tekintettel ment el mellettem, ki valami gyűlöletet szított a tekintetén keresztül, tán kivallató? Tán valami jó alanyt fedezett fel bennem, talpcsiklandoztató? Vagy tán súlyos öklét tartogatta számomra?... De senki, de senki egy szót sem szólt hozzám, igazi kivégzési mefisztói hely ez, én nem hiszem, hogy minden lélek itt gonosz... se enni, se inni nem adtak reggel óta, nem kérdezték meg eszem-e valamit, vagy iszom-e valamit, emberi gonoszság, emberi bőrbe öltözött földi haramiák, akik mások könnyét isszák, mások szenvedését falják, ez nem lehet vádpont?... Hiszen még el sem vagyok ítélve, csak behoztak ide valami zsidó akaratából, és már ennyit kell nélkülöznöm ennek a zsidónak az aljasságából, hát akkor mi lesz a vége?... De mégis csak szólt egy hang... mellém állt egy rendőr, jöjjön velem, hangzott a szájából, de hogy hová és merre? Erről nem lehetett faggatni... Éjjel volt, csend honolt a városban, már békésen aludtak a honpolgárok, itt-ott egy-egy véletlen szállingó honatya ballagott haza, de amint észrevette a rendőri fedezetemet, sietve kikerülte irányunkat, és ment tova... Szily János utcába értünk... már ismeretes volt a székhelyem... ez nem lehet más, csak a börtön... Így is lett. Betérünk egy nagy kapun, majd az udvaron át egy kisebb kapu előtt várakozva becsönget a rendőrtárs... Nyílik, kattan a kulcs, nyílik az ajtó, fegyveres egyenruhás fogházőr áll előttem. Mit akarnak?... Ezt a... hogy minek szólított, már nem tudom, csak azt hallottam ezt a.... hoztam be ide a börtönbe, ideiglenes letartóztatásba helyezte az ÁVÓ… Átnyújtja a papírt a rendőr, majd a fogházőr betűzi... c z e g l é d y...stb... ideiglenesen letartóztatjuk, ezért... na jól van, átveszi a papírt a fogházőr... a rendőr elvégezte a feladatát, háttat fordított és elment. Ismét csukódott a nagy ajtó, majd fordult a kulcslélek az ajtón se be se ki jelszóval... és vitt a vendéglátóm egy ajtóval tovább... Itt ismét fegyveresen állt egy másik foglár, smasszer... átad neki papírosan... olvasgatja, miféle gazember került ide éjnek idején… nem lehetett volna világos nappal idehozni, nagy elvetemült gazembernek kell lenni… gondolta magában.... majd kérdezte is mit követtem el, kit öltem meg, hol raboltam?... Hamarosan megnyugtattam senki és sehol, hát akkor...? ... egy zsidó miatt hoztak be... ja! És ekkor mintha melegség futott volna át a lelkén, meleg és nyájas szavakkal közeledett felém... majd leültetett egy folyosói padra, igazan humánus ember lehet... majd egy rövid idő múlva jött egy másik foglár... nagy csomó kulcs van a kezében... de mint a macska oly puhányan ment, nem lehetett észrevenni a járását... hogyan?... jobban megfigyelem, hát látom ám, hogy a bakancsa fölé egy nagy filccsizmát húzott fel, ez felfog minden zajt, amikor lép, így senki se hallja merre és hol jár az éjjeli őr… | |
