 |
    |
 |
Feljelentettem a gazokat a belügyminisztériumban… újra a Király utcába idéznek… Hogy folytassam az ávóval kapcsolatos további dolgaimat... Szóval a piszkos cselekedeteiket elítélve, feljelentettem ezeket a pribékeket, akik ismét azzal fenyegettek, hogy visszavisznek az internálóba... Na meg ami a legaljasabb kényszerítés volt a részükről, hogy be akartak szervezni besúgónak és hetenként kellett egy részletes jelentést tenni feléjük... Elment a feljelentés Budapestre, ekkor javában dühöngött Rákosi apánknak a szecska vágója, malma... többen megijesztettek, nem szabadott volna ezt tennem, igen keserves órákat fogok ezért még kiállni... Jöjjön, aminek jönni kell... elment a jelentés... Hetek teltek, tán másfél hónap múlva a szombathelyi ávótól kapok egy idézést, ekkor és ekkor jelentkezzem a Király u. 14 ávón... Beleremegtem ennek a meghívónak a láttán, –na megint mit is akarnak tőlem? Mivel nem jelentek többet, talán ezért... vagy újabb csel ellenem... Na mindegy... A jelzett napon elmentem ebbe a farkasverembe, a megszokott helyen megálltam, a kapuban az ügyeletes rendőrnek mutatom az idézésemet... nézi, rám néz, majd mondja: első emelet 10-es szoba... Amint megyek fel az emeletre, leírhatatlan érzéseknek a hulláma dobogtatta meg a bensőmet... Mit akarnak tőlem ismét?... Kopogok... Tessék –hallatszik át az ajtón... Amint belépek egy nagy terembe értem, hosszú asztal, az asztal mellett századosi rangban egy tiszt... Jelentem neki, hogy idézést kaptam, bejöttem. Elveszi a papírt... Megbokrosodó tekintettel néz rám, elveszíti emberi vonásait... majd rám ordít: te rohadék, többet nem látod meg a napot... Megdöglesz!!!!! Hát most meg miért kell megdöglenem?... Mit is tettem megint, nem tudtam felfogni a durva szavak mögött lévő vétkemnek a tettét... Majd minden ajtót bezár, maga pedig az egyik ajtón kimegy... Magamra maradtam... a nagy teremben elvesztem... csend honol mindenütt... senki sehol... szóval meg kell döglenem... de miért?.... Csak álltam, álltam, mert elfelejtett leültetni, az illemtanból éppen hiányzott, amikor ezt tanították korábban... Csak álltam, mert ha leülök, akkor nagyon vétek a rendőri etika ellen Tán egy óra múlva egy erős ajtó becsapás.... visszajött ám az én farkaskám... Kezében egy csomó irat... majd leül velem szemben, én állok, és elkezdi ismét rám szórni az emberi gyalázatnak minden jelzőjét... és csak hangoztatta, hogy te szemét ma megdöglesz...!!!! És amikor ismét belefáradt az orkánszerű suttogásba, ismét ajtóbecsapás, zárás és eltűnt...(állítólag Kotroczi szds.) volt ez a némber, hol lehet ma? –1979. júl. 28.-án szombaton. Pár óra már eltelt, hol a magányban, hol duettben... azaz csak „Ő” beszélhetett, nekem egy volt a kötelességem: hallgatnom kellett... Na végre ismét visszajött és már többet tudtam meg az opera recsegő hangjából –Ü H Ü M... szóval a feljelentésről van szó, ami igen kellemetlenül érintette a Kotrocz szds. Rangban ordítozó fenevadat... Miért jelentettem fel a rendőrséget? –majd feleltem neki... majd részletesen kikérdezi a történteket és mondom, hogy nem vagyok hajlandó tanító létemre a falunak besúgója lenni, semmi áron ezt nem vállalom. Majd még egy-két útbaigazítást ad, és kihúzza az asztalfiókját… elővesz egy csomó iratot, majd felém mutat három ív papírt, ahol felfedezem az én aláírásaimat, amit Ölbőn kicsikartak tőlem az ÁVÓ-s spiclik… Ezt kérte a belügytől?… ordibálja felém… igen ezeket kértem vissza, mert azt írnak elébe, amit akarnak a… Mit gondol? Mik vagyunk mi? Én azt már nem tudom, hogy mire képesek, és hajlamosak, nem kell külön bemutatkoznunk egymásnak… Majd a kezébe veszi a három aláírásos íveket, darabokra tépi előttem… majd kérdi tőlem: Meg van elégedve?… feleltem: Igen… Majd még egyszer ellát durva intelemmel, rajtam lesz a szemük, és jaj ha még egyszer ide behoznak, úgy vigyázzak, mert nagyon fognak figyelni… majd valami undor pofával, tudtomra adta, hogy távozzak, még az egyszer… Ezen is túl vagyok… siettem haza, hiszen ismét felborult az otthoni egyensúly, na mi lehet velem? Szegény anyu ismét idegeskedhet, megérkezésemig. Elmeséltem neki a történteket, mégis csak jó volt megszabadulni ezen fenevadaktól. Mi is lett volna a vége? Ha én vállalom a heti jelentéseket, s később mind nagyobb feladattal bíztak volna meg, mondván, ha nem teszem, lelepleznek a falu előtt… stb. Tény az, hogy többet nem zaklattak, de valószínű mindenkor érdeklődhettek utánam, ha módjuk volt rá… Udvardi Pista bácsi volt a bíró abban az időben, amikor hetenként eljártam hozzá jelentkezni, íme dokumentumként szolgál a bírói község pecsétjével kidekorált jelentkezéseimnek a sorrendje… A REF alatt álló, minden pillanatban ki van téve annak, hogy látogathatják a rendőri közegek, s bizony nem valami kellemes állapot, amikor állandóan érzi az ember „Demaklosz kardját a feje felett”… Állandóan engedélyt kellett kérni, ha el akartam menni valahová, íme, hogy Ölbőn kántorizálhassak, engedély, ha a gyümölcsösben akartam dolgozni, engedély… na meg aztán, amikor műteni kellett, szintén engedély… Kellemetlen érzés, hogy állandóan akadályozva van szabadságában az ember… se nekem nem volt szabad eltávoznom hazulról, se hozzám jönni nem volt tanácsos, mert akkor az is gyanús volt, már aki velem beszélgetett. Kerültek is ám a volt kartársak, pipogya fráterek, pl. a szomszéd kolléga a felsőszelestei tanító, Gróf Ferenc, valósággal messziről kitért az utamból, mert nem volt ránézve kedvező, ha beszélne velem… stb. Aki olvasni fogja valaha ezen visszaemlékezéseimet, s reméljük ez a barbári időszak örökre fejfát kapott, nem ismétlődik meg ismét… furcsállhat majd több dolgot, hogyan is volt ez az emberi szabadság, hogyan és honnan indult el a szocializmusnak a csírája, mily ferde irányban nevelkedett, mily szakbarbárok, műveletlen, lumpen prolik kezébe csúszott át a hatalomnak a kivitelezése... Ezt az időszakot ma már nem szívesen emlegetik, főleg azok nem, akik annak idején a hatalom jogarával kancsukaként éltek vissza, csak azért, hogy biztosítsák a maguk húsos fazék melletti maradandóságát... Ha ma találkozhatnék egy kerek asztal mellett mindazokkal, akik csak engem és családomat feszítették fel a szenvedések keresztfájára –mily lesütött szemmel bárgyú pipogya masszaként néznének rám. Habár a legtöbbje későbbre biztosította magának az előkelőhelyet a fejlődő szoc. bőség asztalánál, igyekezett mindig úgy fordulni, hogy a vitorlájával mindig a jó szelet fogja csak ki –és bizony ezek a pribékék közül itt is van Szombathelyen egy-kettő még, akiknek sikerült még utójára kitüntetéssel, munkájának érdeméül és elismeréséül még kitüntetést is kaphattak, szégyellni való ez, amikor Nérók és Heródesek kapnak megdicsőülést a kivégzettek árnyékában.... Nagyon szeretnék találkozni mindazokkal, akik ácsolták számomra a szenvedések keresztfáját, akik még állásomból is „elmozdítottak”... | |
