 |
    |
 |
Egy nap a cellában… Egy nap, amikor kezd pirkadni a szabad ég alján, a cella is veszti a maga félelmetes homályát, kirajzolódnak a raboknak küllemei, ki ébren van már, les egy pontot, van, aki sírdogál, van, aki tán imádkozik... de van, akinek édes álmaiban még otthon jár, egy kicsit mosolyog is hozzá... tátott szájjal félhangon torokhangot ad, általában némaság folytatódik, nincs, hogy egymásnak jó reggelt kívánjunk... Miért is, hol van itt a jó reggel?... Jön egy nap, ami ismétlődik, ki tudja hányadszor, semmi nincsen benne, nincsen tervezgetés se munkára, se sétára, se alkotásra –egyre szegeződik a gondolatok halmaza –káosza– mikor lesz ismét este? –hogyan jön el a dél? Valamiképpen ez a tétlenség hozza meg legtöbbször a borzalmakat A normális szabad életben, amikor nyugalomra hajtjuk le a napi munkák után a fejünket, pillanatnyilag filmszerűen végiggondoljuk a napnak eltelt munkatevékenységünket, mit kell holnapra folytatni, mit kell jobban csinálni? –és ez adja meg az embernek az értékét, ez teszi boldogabbá, ez adja éltető erejét további aktivitásba. De itt a börtön vasgyűrűjében, ahol a szabadság bilincsben jár, ahol a tervezgetés sorvadásban szenved, amikor nem következhet holnap se más mint tegnap, csupa tétlenség, üldögélés, vagy séta, de ez is szigorúan megszabott négy méter előre és vissza, faltól-falig, napsugár nélkül, külvilág szemlélete nélkül. Tűrni a különböző ösztönű, természetű lakóknak különböző napi szekatúráját, itt aztán senki se válogathatja meg ki kivel éljen, akit beraknak lakóul, ha tetszik, ha nem, el kell viselni annak minden bűzét, komorságát, szótlanságát, vagy zagyvaságát. | |
