 |
    |
 |
Az első mise történetét beírták a börtön történetébe Az első misének a történetét beírták a börtön történetbe –ami 1948 júniusában volt az első, a felszabadulás után. Oszkár atya, mindig nagy alázattal jött a börtönbe, hogy megvigasztalja a bezárt raboknak szabad lelkét, és mindenkor hozott magával nekem egy kis cukorkát –lopva– a csuklyájába rejtette el a kis ajándékot. Számomra nagyon jól jött a mise gondolata, mert az unalmas perceimet úgy tettem változatossá, hogy megzörgettem a cellám ajtaját, kinyílott a kis 10 x 10-es ajtócska –Mit akar? –volt a kérdés –Szeretnék kimenni, muzsikálni! –volt a válaszom. Ekkor megfordult a zár és nyílott a börtön ajtaja, én pedig megköszöntem a foglárnak a szívességét, parancsot kaptak Buzogány szds. úrtól, hogy nekem szabad utat adjanak ki a cellából, ha muzsikálni akarok. Nem is néztek úgy rám, mint rabra a foglárok, mindenkor tisztelték bennem az embert, az elesettet... Jött a következő ötlet a Buzogány szds. úrtól... Jó volna énekkart alakítani... mondja nekem Buzogány szds. úr... Semmi akadálya annak, adjon nekem szabad kezet, hogy celláról-cellára mehessek hang, és halláspróbát ejtsek a foglyok közt, és akkor kiválasztom a törzsgárdáját. Hamarosan így is lett... ismét zörgettem a cellaajtaján... Mit akar?... Cellákba szeretnék menni, énekhangpróbákra... Jól van... Persze már kapott ismét utasítást, ha akarok menni énekkarszervezésre, akkor engedjenek be minden cellába. Nagy élmény volt, amikor bementem az egyik cellába. A börtönőr Bezárta mögöttem az ajtót, majd közöltem a rabtársakkal, hogy mi a szándékom... Voltak, akik nagy szeretettel vettek róla tudomást, igen én itt-ott már szerepeltem énekkarban... és jöttek sorba a hallgatók, elsőben egy éneket kértem attól, aki szívesen jönne az énekkarba, majd megállapítottam az éneklésből, hogy tényleg van e hallása, már zenei hallásra gondolok, milyen hanggal bír, tenor, bariton, basszus 1, basszus 2. Mindjárt lett egy kis hangulat a sivár cellazugában, hiszen másról is beszélgettünk hirtelenében, ami jól jött ezekben az idegölő tétlenségben. Egyébként is a fehér falaknak az állandó nézése vaksághoz vezet, amiért már azóta úgy hallom színezik nyugtatóbb színekre a falakat. Majd amikor végeztem egy cellában, ismét mentem a következőkben. Nem siettem a próbákkal, hiszen nekem is némileg idegnyugtatótag hatottak ezek az órák, ismét emberekkel foglalkozni, énekelni, tervezni, a börtön sivárságába a zene szépségének magvát elültetni a bezártaknak a lelkében. Leírhatatlan lelkesedés a rabok közt, a karének megalakulásának, magvának az elültetése során. Mindenki akart énekelni, még az is aki tán sohasem tudott zenélni, gajdorászni, de mivel a cella áporodott szagát felválthatja egy emberibb, kulturáltabb légkör, hogy ne jelentkezne. Próbáim alatt bizony voltak hamis megnyilvánulások, szegényke dünnyögte a maga kis nótácskáját, de nagyon labilis volt a dallamvezetése, de ő úgy szeretne énekelni... ha lehet, vegyem fel a névsorba. Jegyeztem e cella számát, annak lakójának a nevét, akit fel lehet venni a kulturális csoportba. Valami más légkör, valami más emberi színt kölcsönöz a börtön falai közt lakóknak a külleme, csodálatosan megszépülnek, szerényebbek ártatlanabbak lesznek a külvilági életben folytatott vandál életüktől, most főleg a csövesekre gondolok, akiktől néha nagyon is rettegnek a szabad életben élők honfiai. Mintha a megbánásnak, a töredelemnek szent tudatára ébrednének itt a magányban, valamiképpen visszatérnek a külvilágban elkövetett ártalmas tettüknek a kísértetei, megnyugodnak az idegei, nem kell esténként lopakodva kilesni a lehetőségeknek a idegfeszítő pillanatait, amikor végrehajthatja tettének meggondolatlan cselekedeteit. Tán itt a cella csendmotoszkáló magányában, amikor teljesen bűnbánatra van utalva, hiszen kell, hogy magával törődjön, kell, hogy magába szálljon, kell, hogy a testéből kiszállt lélek a börtön falain túlra eljussanak, a családhoz, édesanyához, a játszótársakhoz, a házhoz, a szeretteihez, az italhoz, a szabad sétákhoz, a ligethez, gyermekkori madárfészkekhez. Rájön ebben a lelki gyötrelemben, mégis csak másképpen zajlik kint az élet, mint a fehérre meszelt kis cella rácsos ablakain belüli kis térben való hónapoknak, tán éveknek a sínylődése, és ekkor minden jó szó, minden szép szó, amely hozzá szól valamiképpen ír a gyógyuló sebekre, még mindig embernek tartják, tán lehet belőle egykor szabad, békén, építő honpolgár... Persze az idegek húrjai a legmagasabb hangrezonálásra vannak felspannolva, borzalmasan, könnyedén tudnak pillanatok alatt állatok lenni, amikor az ember elveszti ismét ítélőképességét, törni, zúzni tudna, ha kell öngyilkosságot is vállalná, ha volna rá lehetőség, a cella társaival néha parázs veszekedés villan fel, amit sokszor csak a smasszer vet véget –ha kell karpereccel, vagy kényszerzubbonnyal viszik a megnyugtató kamrába. | |
