 |
    |
 |
Nem szabad katolikus templom harangjával, más vallású halottat kiharangozni… Na ez is egy igen eklatáns példa volt arra, hogy mennyire téves vágányon haladtak a papok, amikor pedig már jó lett volna felébredni, hiszen új eszmék döngették az országot... nem keresni a békétlenkedést, hanem keresni kell egymásban az embert, az Istent, nem pedig ékeket verni ember-ember közé, mert másként keresztelték meg, más hittábornak lett juha, habár egy az Isten... A történet a következő: Ezekben az időkben, tehát 1947-48-ban... amikor még Serédi Jusztinián volt az esztergomi hercegprímás, egy alkalommal egyházközségi gyűlést hív össze a pap, ahol a következőket tudatja az egyh. községi tagokkal a plébános úr. Felolvassa a hercegprímás leiratát, amely a következőképpen hangzott: A mai naptól, katolikus templom harangjával nem szabad kiharangozni másvallású meghalt embereket. Ugyanis az a szokás volt és van még ma is, ha egy valaki meghal a faluban, akkor nyomban sietnek a harangozóhoz és abban a minutában meghúzza a lélekharangot, a legkisebbet, ha van, ha csak egy harang van akkor azt, és ezzel tudatja az élőkkel, íme egy földi lénnyel ismét kevesebb van... eltávozott az örök hazába... a harangzúgásra mindenkor felfigyel, hiszen rendkívüli időben, tűzvész, árvíz, ellenség, szoktak csak az eltérő időben harangozni, mert nem tűnik fel a harangozás, ha délben hallják, vagy esti imára húzzák meg a harang szívét... na meg aztán harangoznak akkor is, ha a temetés van. A házi búcsúztatás után, amikor a halottat kiteszik az udvarra, a búcsúzók tömege, a hozzátartozók zokogása mellett a pap elkezdi a Requiemet mondani, majd a kántor Circum dederum.... szövegét kezdi énekelni... majd a szertartás végével a kántor megható sirató versekben elbúcsúzik a halottól, a hozzátartozóktól, rokonoktól, gyermekektől, stb... jó volt a vers, ha mindenkinek a szeméből ki tudott csalni könnyeket... akkor szép volt a búcsúztató, és ekkor a szent Mihály lován nyugvó kedves halottat általában négy, vagy hat ember vállára emeli Szt. Mihály lovastól az elköltözőt, ének és ima hangjai mellett kísérik végig az utcán a koporsót a gyászolóknak fekete seregében. Majd megszólal a végzene, a harangoknak bús melódiája is, ez a vegyes zene, ének, ima, sírás, harang, nagyon megtölti az élők kesergő szívét, szokatlan szimfónia, egyszerű és mégis magható, szívet, lelket megfacsaró akkordok zúzzák, facsarják a ki a könnyeket, kísérik, kísérik a végső útjára, abba a szűk cellába, ami lefelé alig két méter és tán van egy méter széles. Innen aztán csak a lélek tud kiszabadulni, a test örökre fogságába jut a földnek egy is lesz vele, eggyé olvad össze, porból lettél, porrá válsz, mondja a hit regéje. Na ilyenkor legyen az akármilyen vallású, ne szóljon a harang?!!! Mielőtt könnyes lett volna a plébános úr szeme, tudni kell a következőket Szelestéről. Erről már úgyis írtam választásomkor, hogy ebben a faluban evangélikus vallású családok is élnek, akik annyira összeolvadtak a katolikus hivőkkel, hogy semmi válasz nem éreztek kettőjük közül. Őket is hívta a vasárnapi harang, ők is jártak hittanra, ami meg a legszebb volt hajdanában, ugyanis ez a pár evangélikus család akart saját részükre, saját hitüknek ápolásra építeni egy haranglábat, ahol az ő harangjuk fogja majd imára hívni a buzgólkodókat. De ez egyben visszás is lett volna, hiszen pont ez a jó szándék lett volna napról-napra a válaszfal kettővallású család közt, mert ha pl. este megszólalt volna imára a harang, az első kongatások után meg kellene hallgatni kinek a harangja szólat meg? Katolikusoké, vagy az evangélikusoké? És ilyenkor az volt a szokás faluhelyen, főleg déli harangszónál, hogy bárhol ha, meghallotta a hivő a nép harangszót, letette a kapáját, szerszámját, de levette a süvegét is, keresztet vetett és elmondta az Úrangyala c. imáját, délben csak egy „Miatyánkot”, de este az Úrangyala a következőkkel járt. Három üdvözlégy páriából, majd a „Hiszek egyből”, adj Uram örök nyugodalmat a megholt híveknek, és ezt napról-napra gyakorolta, és bizony nagy megszólásnak volt az kitéve, ha nem ebben a ceremóniában volt az harangszó hallatán. Ebből nem engedett a hivő, ez a szokás belegyökeredzett az apáról fiúra, fiúról unokákra, és a falunak ez is volt egy gyönyöre, az esti harangszó, na igen lesz e még holnap is ilyen zene a fülnek, nem ez e az utolsó, amit még meghall...? És ami a falusi jó szokások közé tartozott, az esti harangszó olyan volt, mint a katonának a laktanyában az esti takarodót fúvó kürt hangja, mire a kürtös befejezte a háromszori fújást-... b a k a... gyere haza… ilyenkor szokás volt, ha a kürtösnek valamelyik haverja esti randin volt és erről tudott, akkor elhúzta a takarodó idejét majd negyedórára is, amikor pedig máskor öt percig sem tartott... tehát amikor az esti harangszó megszólalt, sípérc haza minden gyerek, ha kellett futásban is, és pl. Porpácon a nagyszülőknél az volt a szokás, ekkor mindenki letérdepelt a szobában, vagy a konyhában... és térdepelve mondta az egész család az Úrangyalát... és jaj volt annak, aki távolmaradt ebből a családi szertatásból, annak már áztatták is a vizes kötelet, vagy a nadrágszíjat, mert esti harangszóra otthon kellett lenni, és ekkor az utcák kihaltak lettek, utána már csak a lefekvés jöhetett, kivéve téli estéken, amikor ment a tollfosztás, kukoricafosztás... vagy egy-egy tanfolyam, színdarab… Nem is akarom a történelmi hátterét leírni, hiszen a déli harangszó az a nagy vezérünk Hunyadi Jánosnak a Nándorfehérvári csatában nyert győzelmi sikerére lett elrendelve, a pápa intézkedett, hogy a győzelem a pogányok feletti siker emlékére, minden délben szólaljanak meg a harangok... és szólt is, és még szólnak is, habár a harangszavához fűzött mai élőknek az érzelme nem olyan bensőséges, mint a mi időnkben volt. És ami a megfoghatatlan, ugyanaz a harang, ugyanaz a zenei rezonancia, mindig másképpen hatott a hallgatóra, ha karácsonyi misére, vagy húsvéti allelujára, vagy temetésre, vagy tűzvészre szólalt meg... Vegyesen tudta akkumulálni a hangját, rezonanciáját, ugyanaz a harang szólalt meg minden nap és mégis más és más volt egyes alkalmakkor a zenéje… Mily fájdalom volt, amikor az első világháború idején nagyon sok harangot kidobtak a toronyból és vitték az ágyúöntőbe, mennyire meg tudott anyagában, rendeltetésében változni, itt hitet, életet, áhítatot keltett, a fronton pedig halált osztogatott annak szilánkjai. Gyönyörű verset írt erről Dr. Székely László apátplébános, akinek a versét itt közlöm:.. Ezeket a gondolatokat kellett mondanom, mert ezek nélkül nem tudjuk megérteni és főleg megbocsátani a történteket. A harangnak nagy hitbeli összekapcsoló ereje volt a földi lényekben, és ezt nem szabadott kiiktatni a hívek közül, ahogyan nem lehet a levegőt elvenni az élő szervezettől, úgy hozzátartozott a harang a falusi élethez, különösen, amikor még óra sem volt a faluban, csak a papnak, vagy a harangozónak volt csak órája. Ilyenkor a falu dolgozói csak a harangszót figyelték, róla tudták meg, hogy dél van, vagy hány óra lehet este… Na szóval a plébános úr, mindezeknek a tudta nélkül, azaz érzelme nélkül a rideg hercegprímás leiratát nézte, mit sem törődve azzal, mekkora sebet ejt egy ilyen kis faluban ez a rideg végrehajtás, mondom, előfordulhatott volna, hogy a hivő leveszi a kalapját, és imára kulcsolja a kezét, égre mereszti a szemét... de közben észreveszi, hogy az evangélikus harang szól... abban a pillanatban abbahagy minden ájtatosságot, ez nem a „mi harangunk” jelszóval vissza csinál mindent, és fél füllel figyeli, mikor szólal meg az ő harangja és persze ez fordítva is fenn állott volna… Kell ez egy faluban? Szükség van erre? Jól meggondolta a hercegprímás úr és főleg a falu papja, hogy végrehajtható egy ilyen törést okozó határozat…(kb. 1948.) A plébános úr nagy nyájassággal mondotta el a főpapnak ezen rendelkezését, a jó nép meg csak hallgatta, de érezték milyen kemény szavak, ki hallgatja meg ezt?... tehát a mai naptól kezdve nem szabad kiharangozni más vallású halottakat a faluban... Na aztán mi is történt? Fél szemmel rám néztek a tagok, lehet ezt így hagyni, éreztem a tekintetükből a kérdést, hagyhatjuk mi azt, amikor nagyon sok egyházközségi tagnak testi-lelki barátja volt az evangélikus, ők ebben nem látták a barátságtalanságot.... most egy harang tesz válaszfalat közéjük?... Éreztem, hogy szólni kell... és szóltam is... Plébános úr, ismeretes, hogy ebben faluban régóta laknak békében katolikusok és evangélikusok, még pedig nagyon is békében, jó barátságban. Vallásra való tekintet nélkül jönnek a harang hívó szavára vasárnap a katolikus templomba az evangélikusok is, sőt hittanra járnak a gyerekeik is. A pápa Rómában lakik, a hercegprímás pedig Esztergomban, mi pedig Alsószelestén, hát minket egy harang nem fog elválasztani... nem lesz ék köztünk, továbbra is kiharangozzuk a másvallású halottakat is, annál is fogva, hiszen tudva van, hogy amikor a harangot vették, az evangélikusok is hozzájárultak a kiadásokhoz.... Nagy tetszéssel nyugtázták a hivők a kategorikus kijelentésemet, öröm sugárzott le az arcukról, megvédtem a barátságot- a falu további békéjét... szinte majd nem tapsoltak a helyesléshez, de már ekkor vörös pír lepte el a papunk arcát, verejtékezett, sőt könnyezett, amikor látta és érezte, hogy csatát vesztett... Felugrott a szentatya, az Isten szolgája... és mondta... könnyes szemekkel fordult felém... maga még a hercegprímással szemben is ellenszegül... majd kirohant a teremből, otthagyott bennünket… Az egyházközségi jámbor lelkek örvendeztek a győztes csata felett, és maguk is teljesen jogtalannak találták a hercegprímás ezen rendelkezését... hogyan lehetne ilyent ebben a faluban megcsinálni? Majd örömünkben, jó étvágyat kívántunk egymásnak. Azóta is kiharangozzák az evangélikus halottakat a katolikus templom harangjával Alsószelestén… Ez az egy példa is szomorúan tükrözi a papoknak a civódását, örökös harcát, bezzeg ma örömmel közeledik mindenfajta egyház egymáshoz, nem ellenséget, hanem hivőt lát egymásban... a pápák i erre törekszenek, tán ha akkor bambán elfogadjuk a hercegprímás intézkedését, ma meg elrendelnék, hogy igen is, ki kell harangozni másvallású hivőket is… Nem anyagi, elvi síkon sem jó a vesztes táborba jutni... Na és ilyenkor csak dühöngött az én papom, megint vesztetten kerül ki a harcból, nem hallgattak rá a hívei, igen mert itt is érezték a jogtalan rendelkezésnek romboló hatását. És mennyi ilyen harcom volt, amit meg kellett vívnom... Hiszen maga a püspöki hivatal, később jóváhagyta a kastélyban való maradásomat... ami a 10 1938. sz. jan. 15-én kelt 1948-ban... Tudomásomra adja a plébános, hogy maradhatok a kastélyban, tanítsak csak továbbra is ott, de a padokat vitessem vissza a régi tanterembe... Na kellett ez a harc? Miért nem lehetett az első estben is elfogadni ezt a tantermi növekedést, ami mindenkinek jó volt, csak a papnak nem? Mi köze hozzá, ha én vagyok a szakács, én fűszerezem az ételt a magam ízlésére, legfeljebb ha valakinek még hiányzik valami fűszer, só, paprika, majoránna... ecet, akkor tesz még bele a maga ízlésének megfelelően, de nem önti ki az ételt azért, mert hiányzik belőle pl. a bors… a pap pedig az egész ételt ki akarta önteni, mondván az méreg az ő szívének... tehát ezt a harcot is megkellett vívnom, nem a magam kényelmét néztem csak... de a tanításban óriási a különbség egy délutáni és délelőtti műszakban... A csatolt kastélyképen látható az erkély, ahová kiülhettek a tanítványaim, vagy egy csendes órára, vagy egy tanításra, ott gyönyörködhettünk a híres arborétumnak örök szép pompás színeiben, változatosságában. Életem ideális iskolája ez volt az első és az utolsó. Ami roppantul tetszett, hogy egy osztatlan csoportot, amiben volt négy osztály összesűrítve, volt lehetőség még arra is, hogy osztályokra tudtam bontani, külön-külön egymástól elszigetelve végezhették a feladatukat, főleg a csendes foglalkozást, de a közvetlen tanítást is elszigetelve tudtam végezni... pl. az ötödik osztály az egyik szobában hangosan olvashatott, míg a hatodikkal közvetlen számtant folytattam, majd a hetedik osztály szintén vagy az erkélyen, vagy még a másik szobában végezte a számtan példáinak a megoldását, majd a nyolcadik osztály készítette a fizikai példákat... és ez körforgásban ment hétről-hétre. Persze, ami pedagógiai fegyelmezés mellett ez kivihetetlen volna... egy csoportot elszigetelni a nevelő szeme elől... hogy ne legyen ott a tanár közvetlenül a tanulót mellett, meg is ölnék egymást... szóval a mai pedagógia teljes csődjét éli...hogyan lehetne négy felső, vagy négy alsós osztályt egy hasonló helyzetbe hozni, úgy hogy ott rend, fegyelem és munka folyjon... Valamiképpen nagy rutinsággal tudtam ezt csinálni, de állandó ellenőrzés mellett, ha jó munka és rend volt, nem szűkölködtem a dicséretben sem... meg kellett tanítanom a tanítványokat, hogy akkor is illik tudni mi illik, ha nincs valaki mellett rendőr vagy üzemi igazgató, stb.... Szóval a tanítványaim megértették a kor követelményeit, rend is volt, sohasem tudta a kívülálló, hogy én a tanteremben, vagy tantermen kívül vagyok, mert a rend és a fegyelem egyenletes volt mindkét esetben... Kóbor plébános is belátva, azaz beletörődve a helyzetbe, szorgalmasan járt hetente kétszer hittanra, ezenkívül még volt két óra hetenként csendes begyakorlásra, biflázásra, amikor karban mondták: Hány Isten van? Csak egy Isten van… és így tovább... tudták is a hittant az akkori gyerekek... 12/1948. jan .16-án kelt átirata Ismeretes volt, hogy a papnak nagyon rossz zenei hallása volt, így bizony nehéz volt vele harmonizálni... azért ha lehetett valahol szálkát találni, ott igyekezett gerendává nagyítani a dolgot... A leiratban kér és figyelmeztet, hogy az énekrendet tartsam be a templomban... Szokásom volt, hogy bizony sokszor nem törődtem a misével, hadd énekelje ki magát a jólélek, és a legmuzikálisabb Mária Jézus énekeket vettem elő, amik zengtek a szép dallamukkal az orgonával... na ez nem is lett volna baj... de baj lett másban, amikor megreformáltam, azaz megváltoztattam az évszázados, vagy évtizedes szokást, amióta plébánia Ölbő, mint Szeleste csak „fára” fiókegyház volt, olyan konc a plébánia testén, mindenben a plébániához kellett alkalmazkodni... amihez a pap a maga kényelmére alakított ki... Na egy ilyen eset a következő... | |
