 |
    |
 |
Hajós István ismét leinternáltat, azaz meghosszabbítja az internálásomat… Ugyan belém nem döftek tőrt, még csak az akasztófát se ácsolták, nem kellett a saját véremmel oltani a szomjamat, ereimből kifolyó vérrel a cella falára felírni: itt szenvedett és múlt ki, de mégis vannak vicsorító fogak, körmök, tőrök más formában, Amikor Szombathely, 1948. nov. 2. dátummal Hajós István, a volt rendőrkapitányság vezetője, rendőr százados alá tudta írni "VÉGHATÁROZAT" 1938/ 7/1948. sz. alatt, hogy nem szünteti meg az internálásomat, mert… olvasható a véghatározatban, kérdem, ahogyan a kis nyulacska hiába könyörgött a marcangoló farkasnak, engedj szabadon te farkaskám, a szomszéd bokorban vannak a kis kölykeim, éhesek, azokat, szoptatnom kell, éhen vesznek ha megeszel engem... várnak a barátaim, a mező, a lucernás... a napsugár, élni szeretnék még hiszen oly rövid volt ez ideig az életem, hagyjál még futkározni a harmatos lóherében, játszadozni a felcsepergő kis kölykeimmel. Mindhiába, győzött a hóhérbárdja, lesújtott, Hajós is fogta a kalamárist, belemártotta pennáját, kegyetlen és embertelen gőgjében aláírásával, körmeinek marcangolásával, vicsorgó mosolyával, nem irgalmazott, nem kegyelmezett, nincsen szabadulás, nincs család, nincs gyermek nincs napsugár, csak fogság és szenvedés, még hat hónappal beljebb és nincs ellen apellálás, "Róma szólt,, Róma határozott"... Klein zsidó meg vigyorgott a háttérből, sikerült a kalitkát továbbra is zárva tartani, hadd marcangolódjon továbbra is az áldozat, és most nagy betűkkel kérdem: MIÉRT????? Erre senki se felelt abban az időben... hallgatott, ma pedig már nagy szégyenfolt bűzével mindenki elfordítja a fejét, nem én voltam a hibás... csak parancsot teljesítettem... felelgetik a farkasok, de emberi hullákat akartak halomra rakni. Kedves olvasóm Te, aki tán sohasem éheztél igazábul, aki sohasem hiányolta szabadságának gyönyörét, elcsudálkozol a fent elmondottakon, tán túlzásnak is tartod, csak annyit, ha már egyszer a kalács megégett a sütőben, az sohasem lesz már élvezhető, ha egyszer a tűzhelyen forralt tej kifutott, azt még a szomszédok is megtudják, nem, lehet eltagadni, a szaga elárulja a figyelmetlenséget, ezek tények, amit jóvá nem lehet tenni ha egyszer az étel lekozmásodott, abból ízletes étel sohasem lesz, ki kell önteni, ...amit elmondtam ez saját sorsom, saját vajúdásom egy beteges sorvadó, hatalmi visszaélő korszaknak vandalizmusán. –Pedig én még nem is voltam olyan végzetes sorsban, mint akik a teljes hullámzásnak a szeszélyében vergődtek, hasonlatképpen amikor Olaszországban nyaraltunk (1978. szept. Rimini tengerpartján) a tenger partjától beljebb kb. 100 méterre a fürdőzők előtt hatalmas mesterséges sziklák ágaskodtak ki a tengerből, főleg apály idején ágaskodtak főleg magasra. –Eleinte nem tudtam ezeknek a szikláknak a rendeltetését, csak akkor tudtam a szerepüket, amikor tenger nagyobb hullámzásba került– a messziről jövő nagy erővel a part felé rohanó hullámoknak a sebességét, majd csapó erejét ezek a sziklák lecsökkentették, hatalmas erővel csapkodták a hullámok az útjukba rakott sziklahegyeket. De a fürdőzők nyugodtan fürödhettek továbbra is a felkorbácsolt tengeri hullámokban, mert már a fürdőzőt ért hullámok ereje veszélytelenül érte a nyaralót, a fürdőzőt, sőt jó is volt ezeket a megzabolált hullámokat megnyergelni, bennük fürdeni. Valahogyan így képzelem el a sorsomat, nem értek engem akkora vandál kínozó, már testi kínzásokra gondolok, körmöm alá tűket szurkálni, talpamat hurkára pálcázni, amit szerettek : a here golyóimat gumibottal agyonverték (szegény osztálytársam Molnár Alajos, akinek a tökeit úgy agyonverték, hogy örökre tönkretették a férfiasságát, később menni is alig tudott). Vagy nemi szervembe nem dugtak ceruzát, nem csepegtettek a kopasz fejemre időre rögzítve hideg esőcseppeket, reflektorfényt nem bocsátottak a szemembe és még sorolhatnám a számtalan sok–sok vérengző hullámokat. Én már a hullámfogó, a vérengzések hullámcsapdáján innen voltam, de a testi vércsepegést meg is úsztam, de lelkileg és idegileg, anyagilag egy életre tönkre tettek, és ezt még ma is érezzük (1979. júl. 23.) érzi a család. Na, ez egy a sok közül, tipikus eset a sok ezerből... Egy véghatározatot aláírni –hamis és hazug rágalmakkal kitölteni, ehhez kellet igazán farkasnak lenni, aki az áldozatát nem engedi szabadon, akinek kell a fogság, –pedig ha arra gondoltak volna, amit a vasvári zsidó nagymama mondott a fiának: "ne legyetek bosszúállók, hiszen mennyit szenvedtünk már, ...és nem tudni mikor állnak ismét bosszút rajtunk, ha mi is bosszút álltunk valakin". ...kár, hogy ennek a zsidó nagymamának a szavait nem nyomtatták ki plakát formájában. Kevesebb lett volna az internáltaknak a létszáma, a börtönök nem lettek volna telítettek... A "véghatározat" megszületett, tehát annyit jelent most számomra, az aktákat úgy Hajós István rendőr százados, meg a belügy ismét a dossziéba teszi az ügyirataimat, –elfekvőbe, ahogyan szokták mondani, majd ismét csak újabb hat hónap múlva veszik a kezükbe az illetéken pribékek, hogy ismét döntsenek a további internálásom megszüntetéséről, vagy ismét beljebbet kapok, újabb hat hónapot. (már most közlöm –az eltelt újabb hat hónap után sem szüntették meg az internálásomat) Mit lelhet tenni? Okosan gazdálkodni az idegekkel, a testi erőegyensúllyal, a családnak is el kell viselni a további csapásnak a súlyát, vagy... hiszen erre is volt precedens, az asszonyka megunta a várakozást, megunta az urának a fogva tartását, sorsának a további folyamatát más ölelőnek karjaiba temette bele. Nem lehet csodálkozni ezen sem, – hogy elítélendő vagy sem– bízom az olvasóra–de az én édes kis feleségem, bírta az újabb csapást és küzdött magával, élt a családjának, hiszen kettő fia van már és főleg vártak engem egykorra… Most utólag, akkor a úgy vagyunk, mint a kárbecslő, amikor elvonult a zivatar, megszűnt a természetfeletti erőknek pusztító rombolása, akkor tekintünk végig a szemhatáron, na mi lett a kár?... Ugye mennyit vajúdtunk, a nyolc hónapi börtönt elfogadjuk, vagy megfellebbezzük?... hiszen az ügyész megnyugodott az ítéletnek a súlyával... tehát ez jó jel... hátha lehetne csökkentetni a NOT-nál... és ekkor jött Klein zsidó, aki ügyvédjével felháborodottan súlyosbításért fellebbezett a NOT-hoz. ...s ott is besenyőkkel telitett a NOT fogadója. Ki tudja hátha saját sortársait be tudja befolyásolni abban, hogy még nyomjanak nekem oda pár hónappal többet, így kellett aztán nekem a fellebbezést visszavonni, pedig lehetett volna egy kedvező perfelújítással, főleg ha Dr. Stadler gerincesebben állott volna ki mellettem… Megsemmisítő határozattal befejezni... Hiszen egy csomó ellenmondással vallottak a megmaradt zsidó stabacerok, csak hebegtek, és mekegtek a tárgyaláson, mert érezték hazugságuknak igaztalanságát. 1948. nov. 2. A csatolt kettő ügyvédi leirat is bizonyítja, hogy mennyi vajúdáson ment keresztül a visszavonásnak a megérlelése. Dr. Gombás ügyvéd, szegény tehetetlen pipogya báb, csak annyit tudott, mint a tyúk és az ABC, nem is mert, semmit sem tenni, csak az iratokat tologatta , továbbította megfelelő bírósági reszortokhoz, de ötlet és harc mellettem az teljesen meddő volt... Hát szóval csökken a népbíróságnak a létszáma, kevesbedik az áldozatoknak a száma, nincs szükség, hogy Szombathelyen is legyen népbíróság, már elbírja a terhelést a győri népbíróság is. S ami ilyenkor szokott lenni, nagy a kavarodás, a zűrzavar, –bizony, ha nem kellett volna az internálásom miatt keresgélni a szombathelyi népbíróságnak az ítéletét, tán örökre nyoma veszett volna. Ugyanis az történt, amikor a belügy felé kellett bizonyítani, hogy a fellebbezésemet visszavontam, tehát megnyugodtam, ...megnyugodtam képletesen kifejezve most (1979, júl. 23–án tehát harmincegy év elteltével se nyugodtam bele a zsidó bérencek kiszolgálóinak embertelen ítéleteikben, e ezt kellett tenni, hogy a visszavonáshoz csatolni kellett az eredeti végzést, de nincs sehol, nem találják Győrben a bíróságon, az átköltözött népbírósági ügyiratok közt. Feltételezhető, hogy egy isteni jóakaróm, aki velem érezhetett, az ügyirataimat nem lopta ki az irattárból, de úgy eltette, hogy bizony ha nem állnak neki nagy apparátussal keresni örökre elnyelte volna a feledékenység. Azaz, ha nem internál le Klein zsidó bérence Hajós István rendőr százados, akkor amikor szabadlábra helyeztek a tárgyalás után 1948, júl. 2–án, soha se kellett volna nekem a börtönbe visszamenni, elfelejtett lettem volna és egy bizonyos idő elteltével, mint ahogyan egy földterület hosszú idő után azé, aki azt megművelte –elévült volna az én ítéletem, s megszabadultam volna a további tortúráktól. Szóval a győri bíróságon nagy apparátussal keresték az én volt ítéletemet, míg végre valahol mélyen elsüllyesztve valamelyik szekrény rejtett zugában csak rátaláltak –de ha nem kellett volna az ítélet a visszavonáshoz, soha –de soha nem találtak volna rá a bírói ítéletre. Ebben is peches ember voltam, miért fellebbeztem meg az ítéletet –hiszen a NOT se bárányok nyájas tábora volt –az ilyen ügyekben. Még csak ott settenkedtek a kopók, ne hogy valaki kicsússzon a háló rései közt. Így gombás ügyvéd is felemlíti, hogy nehézségekbe ütközött az ügyiratok meg szerzése –igen valaki –de soha erről nem tudtam –ma sem tudok róla, hogy ki lehetett a névtelen jóakaróm –aki elsüllyesztette a feledés homályába az irataimat. Lehetséges, amikor megtudta milyen lázas kapkodás van az ítéletemnek a megtalálásában , érezte a nyak körül szűkül a hurok, tán ő talált rá véletlent megjátszva, ...Szegény Gombás ügyvéd... hasonló kérelmek már nyertek kedvező elintézést –írja Gombás ügyvéd, ugyanis én szerettem volna hátralevő időmet a szombathelyi bíróság börtönében letölteni. –ez volt a kívánságom, így idehaza lettem volna, többször találkozhattam volna édes hozzátartozóimmal –na meg a börtön nekem jobb volt, mint az internáló tábor. Persze, mint tehetetlen báb, az ügyvéd semmit se ért el a siker érdekében, jobban vigyázott rám Klein besenyő és Hajós István rendőr százados (aki most a jelenben állítólag Győrben él, mint nyugdíjas) maradtam továbbra is a Buda–déli internálónak főbérlője... | |
