 |
    |
 |
A katolikus iskolákból állami iskolák lettek 1948… „Ami kétes volt az már biztos”… évszázados hatalomnak a végét jelentő okirat: Vas vármegye népoktatási kerület tanfelügyelősége... l.900 /1948 tf. szám... Mit is hozott a posta? Sorsdöntő fordulat állott be az iskolák életében. Ismeretes volt, hogy az elemi iskoláknak majd 100%-ka jórészben egyházi kezelésbe volt, sőt a középiskoláknak is nagy százaléka különböző szerzeteseknek a hatáskörébe tartozott. Nagyon sok apáca tartotta fenn, pl. a volt polgári iskolákat, igen szép példánya volt a vasvári domonkos rendű apácák polgári abc iskolája, ahová a nővérem, az Ilus is járt. Utólag el kell mondanom, hogy még ma sem tudják mindenben ezeket az iskolai eredményeket elérni, sem az ismeretek megszerzésében, sem a nevelésben, fegyelemben... mint ezek a szerzetes tanítók, tanárok... Akié az iskola, azé az ifjúság… jelszó mellett alakultak ki a különböző egyházi, felekezeti iskolák. Minden felekezet igyekezett, úgy az alsó valamint felső iskolákban tulajdonjogot biztosítani, igy tanítottak a bencések, piaristák, ciszterciták, domonkosok, pálosok, jezsuiták, és még más szerzetek, akik az iskolavezetés mellett nagy birtokoknak is egyben birtokosa volt, hiszen pl. a pannonhalmi bencések valóságos kiskirályok voltak a maguk kolostori várbástyájukon... De más vallásúak is felépítették a saját vallású iskolájuk, volt falu, pl. Acsád, ahol volt katolikus és evangélikus iskola, nagy nehézségekkel küszködve tartották fenn az iskolát, de mindent elkövettek a kis vallási gyülekezetek, hogy az ő gyerekük saját hitű iskolájukba járjanak. Na aztán volt is néha versengés, közben veszekedés... mert a falut teljesen kettévágta a hitbeli elágazás, nem összetartó kapocs volt a kétfajta, vagy tán volt háromfajta iskola is, hanem ellenséggé váltak falubéli társaikkal szemben. Ehhez csak az kellett, hogy a vezetők, tanítók, vagy a papok azon versengjenek, kinek a hite szavatosabb a másvilágon... vagy egyéb más villongások... Volt olyan község is, ahol a két felekezet mellett még volt állami iskola is, ami a kettő fölé vetette az árnyékát, hatalmát. Tán ezekben az iskolákban volt annak idején normálisabb élet, mentes volt minden papi salaktól, ünnepnapi templomba való járástól, gyónás és áldozás végrehajtásától... Az egyházi iskolák kialakításának fontossága visszanyúlik már Szt. István korára, amikor is híres papokat hozatott be az országba, tanítsák meg a jobbágyot, földet művelni, majd olvasni és számolni. Így került Imre herceg mellé házitanítóul Gellért püspök, akinek a pogányok tettek egy szívességet, a Gellérthegyről taligán eresztették bele a Dunába, azóta ez a hegy a Gellért hegy, és ezen a helyen van a gyönyörű ércszobra, hatalmas vízeséssel... Az egyház érezte is a hatalmát az iskolákon keresztül, hiszen az ifjúság teljesen mellette vallott, aztán a sok-sok szerzetes legyen az férfi vagy nő, az mind besegített az egyház erősítésében, úgy anyagiakban, mint erkölcsiekben... Csak pap lehetett az igazgató az egyházi iskolákban, kivétel nagyon kevés volt /Kozák Ferenc bácsi, Sárvárott/ nem engedték át az igazgatást még akkoriban egy tanítónak, vagy tanárnak... Tehát a népiskolától kezdve befejezésig, az egyetemig mindenütt ott voltak az egyházi, papi tanárok, akik mélyen szántottak az ifik berkeikben és vetették el a hitnek a magvát... Nem kis dolgot jelentett az államosítás, hiszen ezzel nagyon sok szerzetes tanító, tanár, apáca utcára került, ha nincs iskola, nincs tanítvány, akkor hová?.... Igen ez az operálás hagyott is hátra elég nagy sebet az oktatás területén... hiszen máról holnapra nem lehetett ezt a tanerőlétszámot leakasztani a szegről, sokan az állami intézkedésnek a temetését várták, ez lehetetlen, hogy apácák nélkül szerzetesek nélkül mehet tovább az oktatás, terjedt el ez a nézet, mint a füst a berkek alján... Tehát ezzel egy számmal, egy csapással kivették a papok kezéből az iskolákat átadták nyomban az állami szerveknek. Engem is a jelen irat szerint átvettek állami tanítóvá, tehát munkálkodhatom továbbra a volt helyemen. Na most a szerzetesrendeknek is megmondták, ha kilépnek a szerzetből, mint állami tanerőként munkába állítják őket, bizony nagyon sok szerzetes belátta, hogy éhen nem halhat, kilépett a szerzetből, kivetkőzött és állami tanerőként dolgozott továbbra is Isten és a haza nagyobb dicsőségére... Ez a hirtelen hatalmi átállás nem zajlott le ez simán, mint vízáradat se vonul el nyomtalanul, hol itt, hol ott önt óriási területeket zavaros, piszkos áradattal, bizony nyomban felkapta az egyház is a fejét, most mi lesz? Jött az ellenagitáció, sikerült belevonni ebbe a meddő harcba a hivőknek is egy jórészét, legtöbb a másvallású felekezetű falvak lakói fogadták el különösen nagyobb felháborodás nélkül... Ugyancsak a református és evangélikus papok álltak át elébb állami szolgálatban, szinte örültek annak, hogy a katolikus egyház ezzel sokat vesztett az államosítással, nekik nem volt ekkora vesztességük, mint nekik. Jöttek a hívek is a nagy felháborodással, igyekeztek a papok itt is ott is elhinteni az állami intézkedés ellen a konkolyt, ne engedjétek el az Istent a kezetekből, ne engedjétek elvenni az Isten templomát, az iskolát, bizony voltak villongások az állami intézkedést képviselők és az egyház érdekeket képviselők között... Ami a legnagyobb villongást tudta kiváltani, ugyanis tudni kell, ahogyan ma nem lehet állami hivatal, hogy abban valahol ne kapjon helyet valamelyik nagypártvezér fényképe, Lenin, vagy a címerünk... ugyanakkor nem lehet elképzelni felekezeti iskolát, hogy ne lett volna feszület a tanteremben, amire naponta fel ne néztek volna a tanulók, ami előtt napról-napra évről évre ne mondták volna el a mindennapi imát... Amikor jött az államosítás, bizony a feszületnek már semmi helye az állami iskolákban, helyette ott kell lenni Rákosinak, Leninnek, stb. még akkoriban Sztálinnak a képének, ezekkel kell felcserélni a feszületet, de igen ám... ki legyen az, aki megfogja a feszületet és kidobja, azaz elvigye a Krisztust a volt katolikus iskolákból... Ki lesz az, aki az Isten száműzi az iskolákból?... Több estben kényszeríttették a mindenkori tanítót, vagy tanárt... hogy tüntesse el a tanteremből a feszületet. Volt is rá példa, szép csendben leakasztotta a volt felekezeti tanerő, és szépen elrejtette, esetleges szebb időkre a szekrényébe, és ez volt a jó, vagy pedig egy civil azzal igyekezett érdemeket szerezni a nagyvilág szemében akkor nagyjai előtt, hogy porrá zúzta úgy a tantermi, valamint az iskola előtt álló kereszteket... ez volt a brutális, meg is jegyezték a nevét... oh nagyon sokáig kellemetlen volt egy-egy szobor, ami az iskola kertjében vagy az iskola előtt maradt a későbbi kornak, pl. Kámoni iskola előtti kertben nagyon sokáig ott díszelgett a feszület, nem volt senki arra érdemes, hogy 1erombolja. Mostanában békés úton a helybeli pap, megértette az idők szavát, áthelyeztette a templom kertjébe. Pontosan nyilvántartotta a nép, aki eltüntette a feszületet az iskolából, de maguk a papok is számon tartották... Ez a villongás hol kisebb, hol nagyobb hullámokat vert fel, mindig attól függött, ki akart belőle érdemeket szerezni, akár az egyik félről vagy a másik félről. Nekem nem volt ekkora gondom, mert abban az időben már nem voltam forgalomban, hogy tette el az iskola feszületét? Tán úgy emlékszem maga a pap szedte össze őket és vitte a parókiára, megőrzés végett, hátha még… Maguk a kántortanítók között is akadt meghasonulás, vagy a pap szavára vagy a hívek biztatására, csak nem fogja kommunisták szekerét tolni, majd mi eltartjuk, legyen kántor, és ne tanítson, ilyen elveket vallott Béri Tihamér akit magával ragadtak a hirtelen fejűek, majd mi eltartjuk... jelszóval csak kántorizáljon nekünk... Pár év elteltével, amikor a szocializmus csecsemőjéből kezdett ifjúvá fejlődni, jött a Tsz. alakítás, szóval változott a parasztságnak is a helyzete, csakhamar kenyér nélkül hagyták az áldozatukat a parasztok... és szegény Béri Tihamér, igyekezett más oldalról keresni magának mindennapi kenyeret, de nem volt könnyű dolga, mert felült a csapkodóknak, a nagyszájúaknak... Ugyanígy járt Horváth Karcsi osztálytársam is, aki inkább választotta a kántorságot, de nem tanít kommunista iskolákban... majd később állami gazdaságban talált magának keresetet. Ezeket az időszakokat már nem szabadlábon szemlélhettem, igy nem is tudom, hogy én hogyan viselkedtem volna, azt hiszem nem lett volna belőlem se feszületrabló, se zúzó, se papfaló, a természetes fejlődésnek a lépcsőjére lépve vittem volna továbbra a népünk felemelkedésének a nagyobb boldogulására való jövőjét… Ezeket az éveket használták ki sokan a tanítók, tanárok közül, akik most az adott pillanatban a régi bosszantásokra visszafeleltek durván-csúnyán… de akkor sikk volt és érdem, ott kellett is valamit bizonyítani, pl. a Polgár Jenő a volt Rábakovácsi kollégám nem volt röst, elállni a falusi templomok mögé és lesni, mint a héja, melyik tanerő megy templomba, és ha lehet a nyakát kell kicsderni ennek a némbernek, aki nem hagy fel a klairikál támogatásában. Csak ez az út vezetett valami felügyelői asztalhoz, igy tudott a Jenő is felügyelő lenni, mások bőrén keresztül... Nagyon sokan lettek ebben az időben ilyen aljas prókátoknak az áldozatuk. Na igy lettek aztán igazgatók azokból, akiket eddig nem tartottak érdemesnek a plébánosok, és most igazgató úrtól kellett engedélyt kérni, hogy mikor taníthasson hittan az iskolában. Most nehéz volt számukra elviselni ezt az állapotot, hiszen majd két ezredéves hagyományt rúgtak fel egyszerre, ezzel az államosítási törvénnyel... Azt el kell fogadni, hogy a szerzetes iskolák akár az alsó szinten akár az egyetemig, nagyon nívós iskolák voltak, nagy volt követelmény, rend, pontosság, szigor mind megfért a pedagógiai tarsolyukban, gondjuk nem volt, gyerekeik nem voltak, már hivatalosan, egy-két papnak volt keresztfia, vagy lánya... hiszen a Kovács Sándor püspöknek is volt, azaz van állítólag fia... igy ezek a szerzetesek több időt tudtak szentelni az iskolának, ez igaz is, hiszen az iskola volt minden energiájuknak a csúcspontja, de még ma is a megmaradó szerzetes gimnáziumok, pl. Pannonhalma, eredményesebben tölti be a hivatását, mint pl. egy állami gimi, példa erre, hogy az egyetem is szívesen nyúl egy pannonhalmi érettségizetthez, mert tudja, hogy megalapozott, kiforrott ifjúra talál benne. Ahogy szokták mondani: kihúzták a gyékényt alóla, kihúzták a méregfogát... Valahogyan igy járt maga a papság is, hiszen az elsődleges ereje az iskolák voltak, maga az ifjúság... A felekezeti iskoláknak jó része magas színvonalon állott, néha talán egy kicsit maradiságban élt, pl. a vasvári apácáknál, amikor sétára vitték a polgárista lányokat, bizony a sorból kinézni, kacsingatni vagy jelezni valaki felé, ez egyenlő egy kicsapással, legalább is házfőnöki megintéssel... de ugyanakkor az apácáknak önzetlen áldozatuk a pedagógia iránt, elérhetetlen még a jelenben is. Életük maximumát adták hivatásuknak eredményességéhez, tehették, nem volt gyerekük, férjük, családi gondjaik, vagy nyilvános szerelmi kalandjaik, mentesek voltak mindazon hátköznapi tényezőktől, amik a mai pedagógusnak a legnagyobb százalékát leköti. Szerelmi kalandok, válási problémák, gyermekgondozási nehézségek, egy kis trehányság, csak hivatal az iskola és nem élethivatás, nem fizetik meg a munkát, és még sorolhatnám tucatjával azokat a külső okokat, amik elveszik a mai pedagógustól a pedagógiai energiát... Nagyra értékeltem a szerzetes iskoláknak a nevelési módszerüket, habár nem vették tudomásul az időknek új szelét, valamiképpen begubóztak reverendájuknak magnetikus terébe, mert volt, tagadhatatlan valami ami adott erőt ennek a reverendát hordó bencésnek, piaristának. Elsősorban maga felé volt fegyelmezett és következetes, volt egy felelős személy, igazgató, aki mint ember is az átlagnál több volt, akire felnéztek a többiek, és ez már magában véve a vezetésnek nagy karátját adta. Most csak átcsapok egy másik területre... pl. a kórházakban dolgozó apácáknak soha vissza nem térő lelkiismeretes és jézusi alázattal végző emberségükre, soha se pótolható másnak, civil ápolóknak, mások a tényezők, mások a körülmények... Széles körben nagy visszhangot keltett a mindennapi életben az államosítás az iskolák felett, sokáig ment az aknásosítása, hátha megbukik a rendszer, hátha nem vállalják a nevelők,... a tanítást nem tudják lecsökkentett létszámmal folytatni? Különböző jövendölések születtek nap, mint nap. Több pap, paptanár, kispap vetette le a reverendát és lett civil, megnősült... apácákból anyák lettek. Ilyen volt pl. Szhelyen Erdélyi Béla, aki áldozó pap volt, plébános és kilépett az egyház kötelekéből, itt Szhelyen lett megyei tanácselnök h. majd érdemeinek elismeréséül /mert a szamár is jó világában megy a jégre csúszkálni, ő is kezdett tivornyázni a női berkekben/ majd a kereskedelmi iskolának lett az igazgatója, fizetésének meghagyása mellett... Ugyanakkor Horváth Zoli, vasvári barátom, aki piarista lett, szintén vállalta a civilesedést, nem lépett ki, de igyekezett engedni, és tanított ált. iskolában Vasvár mellett, /Andrásfán?... lehet, de hamarosan elhalt/ Szóval sokan voltak, akik valamiképpen vagy így, vagy úgy ha nem is tagadták meg a hitüket, de a papi rendet, rendházat elhagyva, apák és anyák lettek Persze, minden forradalmi megmozdulásban sokszor a salak kerül felülre, akik uralkodnak az uralkodottak felett, akik a maguk képzetlenségük, butaságuk, ostobaságuk, vagy ami a legrosszabb a kegyetlenségük, bosszújuk indíttatja a megnyilatkozását és ekkor jaj annak akit a markába szorítanak, egyenlő a macska és egér harcával, nem kétes, hogy ki kerül ki győztesen. Talán ez volt átmenetileg a legborzasztóbb, amikor egy Kottyman nevű maga nemében becsületes és jóindulatúnak mutatkozó megyei vezető lesz, habár eddig csak a kaptafáig ért el a hatalma, most egy vármegyének az iskolai szubjektív és objektíve tejhatamú ura, elvtársa lesz... Rangja nem méltóságos és nagyságos... csak elvtárs... de... ennek az árnyékában aztán nagyon sok érdemtelen patkány befurakodott, akik észrevétlenül meghozódva a leshelyükön, várták az áldozatot, úgy mint a pók a hálóban, annak egyik sarkában napokat elpihenve lesi az áldozatának érkezését, hogy aztán felfalja, hogy ő élhessen, a legyet el kell neki pusztítani, mások véréből nedvéből élhet tovább, vagy fordítva. Ez a forradalomnak örök törvénye, amíg a zavaros, posvány le nem tisztul, kristályosodik és ismét a szemét, a mocsok leülepszik, a felszínre jön a kikristályosodott gyöngyöző víz, a becstelenség helyébe lép az ész, az okosság... a kulturáltság, az ember... aki aztán a megtisztultságban átveszi a vezetést, mint az olimpiai szent lángot, magasba tartva a kezében igyekszik a nép boldogulását szolgálni. Csak amíg eléri egy ilyen évezredet megrostáló új eszmei áradatnak a megszépül „Mona Lizájának ragyogása” nagyon sok könny, bánat, sírás, börtön, fegyház, internáló tölti be ezeket a siralomnak lakhelyét, akik sokszor csak egy emberi bosszúnak, vagy irigységnek, állási vágynak az elérése okozta a nagy sebet az embertársában. Máról holnapra sohasem győzött egy „reformáció” ahány év kellett ahhoz, hogy egy új eszmei, vallási áramlatnak a magva jó talajra jutva csirázhasson, és terebélyes fává nőjön... ahhoz több évszázadra van szükség... mint ahogyan egy elültetett mag, pl. egy búzaszem, amíg abból kenyér lesz, ahhoz is idő kell, hát mire a pogányságból új vallás lehetett, vagy Róma térségében a katakombák helyén bazilikák nőhettek ki a földből, addig sok-sok Néró volt a porondon, akik tűzzel-vassal akarták visszaszorítani az új eszméknek begyökerezését, megfogamzását. Így ez az új, mert új volt nálunk ez az államosítás, bizony sokszor és sokban szülte a torzszülötteknél torzszüllöttebb utódokat, könnyek patakját csavarta ki a földi jámbor emberek szeméből, sokszor, ha kellett kegyetlen módon is igyekeztek igazuknak helyet és tért biztosítani a mindennapi életben... Ehhez kellett egy felsőbb rétegnek, vezető rétegek is a hatálytalansága, ha kell mondjuk hibás és beteg, könyörtelensége, akik Nérók lettek a Nérók mellett, nem hallották meg a sírást, jajgatást, siránkozást, helyette adtak bilincset, vagy börtönt, vagy internálást. Ez az öntisztulási folyamat, mondjam tán egy kicsit merészen is hangzik, ez kell is az átalakuláshoz, hiszen ha körme nem volna a macskának, akkor a fára se tudna felmászni. Persze sokszor igyekeztek aztán olyanok is körmöket ereszteni, akik erre érdemtelenek voltak, igy kerültek az írók tolla alá azok, akik most úgy érezték, itt az ő idejük, a zavarosban azt tehetnek amit akarnak, ha kell még ölhetnek is, vagy vagyoni helyzetüket átválthatják óriási bankbetétre, igy született meg „Uborkafa” c. társadalmi bohózat, akik az uborkát is fának nézték... mindenáron és mindenki felett igyekeztek elhatalmasodni, letiporni, mert ők, ahogyan a szelestei párttitkár nekem kifejezte kb. 1949 körül, Ő az Isten... a felesége pedig Szűz Mária... Alfa és omega, tovább nincs... hát szóval itt tartottunk, amikor egy Szabó Jancsinak a fejébe szállt a dicsőség, ha kellett akaszthatott vagy magasztalhatott, nérói inasát figyelték és élet-halál urai lettek a faluban, vagy magasabb munkakörben... Ahogy egy objektum megkívánja a tatarozást, megreformálást, úgy szükséges volt az új eszméknek a jövetelére, azaz az egyháznak a nagyon is megnőtt körmeinek a megnyirbálására, mert bizony ők is, akit a körmeik alá vettek, abból élet nem igen fakadt. Kellett ez a reformálás, maguk a papok ha idejében felébrednek, és engednek a görcsösködésükből, engednek egy kicsit a hatalmukból, jobban Isten felé keresik az utukat, jobban igyekeznek a hivatásuknak a rendeltetésében elmélyedni, nem pedig hatalmuknak jogtalan uralkodásukhoz... éles körmökkel ragaszkodni, tán az átmenet nem lett volna számukra sem annyira fájdalmas. Talán ezt a témát nem is feszegetem tovább, hiszen már történetté lett ennek a napoknak az eseményei a mai pedagógusok el sem tudják képzelni ezen időszakoknak papi hatalmát, /ezen sorokat írom: 1979. május 7-én/ hiszen igen kevés a lehetőség ma iskola és pap találkozásra. Hogy aztán Kóbor plébános és ehhez hasonló régi vágású és beállítottságú falusi papok mennyire tudtak alkalmazkodni az újhoz, bizony azt kell mondani, a papok soraiban is lazulás állott be, maga a klerikalizmuson belül is rés támadt a hit és az egyházhoz való hűségben, így alakult ki a szabadabb tábort képviselő papi gyülekezet.(Béke papok) Ennek a kornak tán a legméltóbb képviselője volt Mindszenti hercegprímás, aki teljes prímási hatalmát belevetve igyekezett a hívekben az egyházhoz való hűséget hűen megőrizni, hiszen az volt a legnagyobb baj, hogy a híveket igyekeztek az egyház oldalán vértanukká fejleszteni, ugyanakkor a papok a naposabb oldalra fordították arcukat. Erre majd később hozok fel példákat, hiszen találkoztam magam is ezzel a nézettel, a Budaörsi internáló táborban. Magát Mindszentit is saját papjai ítélték el a makacs és értelmetlen ellenszegülése miatt, igy alakultak ki a " B É K E " papok tábora, akik igyekeztek az állami intenciókat elfogadni és állam keretében élni. | |
