 |
    |
 |
Internáló tábor miséi… Internálótábori misék A buda-déli körzetben laktak milyen szerzetesek? Kék volt a cingulusuk, na minden vasárnap délután kettő órakor két szerzetes fiatal pap jött be az internáló táborba, hogy misét mondjanak. A mise helye, a laktanya nagy alagsorában lévő hatalmas pincehelységében volt –ahová biz ezer ember is elfért. Vasárnap kettő órakor kiabálták, aki akar, az mehet misére. mint a méhék a kaptárból amikor kiröppennek akácvirágzáskor, úgy rajzottak ki a szobákból a hívőknek százai, siettek a pincébe, hogy énekükkel, imájukkal ostromolják a mindenhatót, hogy hallgassa meg a könyörgésünket. Na ezt kellett volna ezeknek a haspárti papoknak észrevenni, hogy most itt vigaszra van szükség az internáltaknak, nem pedig, herendi tányérra –és hízott libák sorsával törődni. A sok-sok száz férfi torokból gyönyörűen rezonált a szebbnél, szebb dallamok, igazán csak, itt lehetett látni átszellemült, Istenkereső lelkeket, akik kapaszkodtak a hitnek a pókszálaiba, esdeklő imájukkal és énekükkel kérve kérték a jó Istent, járjon közre, hogy mielőbb szabadéletet élhessenek, családjukhoz visszakerüljenek. Nem kellett itt agitálni senkit, hogy menjen misére, hívta őket a lelkük szomja, várták a vasárnapnak ezt a szép óráját –hallgatva a prédikációt, aminek mondanivalója mindig adott némi kis vigaszt és erőt a további fogságnak az elviselésére. A lélek mélyéből fakadó imák és fohászok, szálltak fel a magasba –valóságos búcsúi hangulat –alleluja, megörvendezett lélekfürdő volt egy ilyen vasárnapi mise a sok ezer internáltnak. Ha kellett valaha vigasz a léleknek, hogy erős legyen a testben, akkor most hatványozottabb mértékben szükség volt, mint a csecsemőnek az anyai tej, hogy a növekedést biztosítsa. Így töltöttük el a vasárnapi délutáni misét. Persze egy nagyobb ünnepkör, pl. húsvét, vagy karácsony... minden szem megtelt könnyel, sírva sírunk fohászkodunk... száll magasba az ének ...mily borzalmas érzés távol élni, lenni a családtól, ezekben szent ünnepi körökben... Az internálás okozta szabadságvesztés ilyen nagyobb ünnepekben még jobban fájdalmasabb lett –a hazai élet után vágy, a gyerekek látása, a szülők szeretete szökőárként tornyosodott ki a tömegnyomorból. De ezt is kellett bírni, nem szabadott össze esni, aki erősebb volt az vigasztalta a gyöngébbet, nem szabadott lemondani a szabadulásnak a lehetőségéről, és főleg a papok voltak hivatottak elsősorban akiktől ezt a vigaszt elvártuk volna. Mise után mindenki magába mélyedve indult vissza a szobájába, ahol tovább elmélkedett a szent beszédnek a gondolati felett, majd tán némi kis vita is kialakult, s vártuk a vacsorát, vártuk az estet, a lélek ugyan kiszállt már a falak közül, de a test rab marad továbbra is, ki tudja meddig??? Maga, mint internálótábor nem jelentett már testi szenvedéseknek a szeges göröngyös, kínzatásait, mert ezt már előzőleg elvégezték az első stációkban, az ávóknak városi, megyei, majd pesti székházában. Ugyanis kettős feladatot látott el a nyomozó, kínvallató ezen állami szektora, vagy felgöngyölített valami összeesküvésre hajlamos társaságot, s akkor kíméletlen volt mindazokkal is, akik csak még gyanúsítottak is lehettek, s hosszú időnek kellett eltelni, amíg a gyanúsításnak minden koholmánya elvesztette hitelét, de ezen idő alatt, amíg a nyomozás és a kihallgatásoknak a különböző variánsa –zaklatás –éheztetés, koplalás, fázásnak a legborzalmasabb válfajának kombinációi. A hozzátartozóknak állandó félelemben való tartása szóval a kivizsgálás ideje alatt elkövetett módszereiben nem válogatott kínzatásoknak gyötrődése volt tán a földi fájdalmaknak kibírhatatlan állapota. Ha már valaki kibírta az előzetes letartóztatásnak a heteit, annak hónapjait, amíg vallatások tartottak, ha hős tudott lenni a kínoknak elviselésében, ha nem lett testi és lelki roncs, akkor már utána az internálótábor szanatórium lett az idekerülők számára. Persze, ha a nyomozás folytán tényleg alapja volt valami államellenes vádnak, összeesküvésnek, akkor úgysem idekerült az illető, ekkor a fegyházaknak különböző szigorított menhelyeiben találta magát, s itt aztán folytatódott a napi nyomorgattatás, amíg bírta a test, a lélek az embertelenségnek présházának a nyomását. Magában véve borzalmas volt, ha valaki, mint gyanúsított bekerült az államvédelmi hatóságoknak a körmei közé, mert bizony onnan nem került ki anélkül, hogy valami fenevadnak a keze nyomát ne lehetett volna felfedezni a testén. Szóval, sohasem volt valami nagy bűnbocsátó cselekmény, ha valaki államellenes magatartást tanúsított az uralkodó államrend ellen. De ennek is megvannak a törvényes kihallgatási formulák, nyomozásoknak és bizonyítékoknak a megszerzési lehetősége anélkül, hogy valakit nyomorékká tegyenek vallatás közben. Természetes, hogy miden állami rend, igyekszik megtartani a maga hatalmi pozícióját és végzetesen lesújt az ellen lázadókkal szemben, ha abban tényleg fel lehet lelni az államellenes bűnténynek az igazát. Másodszor idekerültek mindazok az állampolgárok, akikről feltételeztek, vagy akiket besúgtak, vagy akik nem voltak kívánatosak a szabad életben, hogy szabadon járjanak, mint ahogyan már mondottam –elég volt egy olyan prédikáció a pap szájából. Amelyik ugyan nem sértette az államformát –de bele lehetett kötni a mondanivalójába, hogy most a sátán uralkodik a lelkek felett, vagy nagyon népszerű volt a hívek előtt, többen jártak a templomban, mint szabadott volna. Bizony ezeket a papokat hamar kivonták a forgalomból, mivel nem követtek el akkora bűntényt, hogy kimerítette volna a bírósági, és ügyészségi büntetőszankciójának a paragrafusát, mint népellenest, leinternálták, egy bizonyos időre, de hat hónapnál nem lehetett kevesebbre, mert hat hónaponként vizsgálták felül a leinternáltnak az ügyét. Hat hónap után vagy szabadult, vagy beljebbet kapott, ahogyan itt szoktuk mondani, azaz meghosszabbították az internálás idejét. Maga az internálás, az egy tespedés, tétlenségre ítélt valaki, és éppen ez a tétlenség készíti ki az ember testi és lelki erejét. Napokat rak egymás mellé, minden munka nélkül, tétlenül várni a reggelre az estet, amikor az asztalos nem veheti kezébe a gyalut, a mérnök nem mehet a gyárba, a pedagógus nem oktathat, a pap nem prédikálhat, a tiszt nem vezényelhet, az író nem írhat, a gyáros nem termelhet, a gazdász nem vethet. Szóval béklyóban kell élni, csak halmozódik naponta a feszültség az internáltban, de nincs lehetőség annak kielégülésére. Az emberi szabadságnak gúzsbakötésénél nincs nagyobb lélekölő méreg, az igazából felemészti a rabnak minden készletét –ha nem okosan gondolkodik, és rá nem jön, hogy mégis valamivel kellene törődni, valamivel kellene az időt agyoncsapni. Így jött létre a szobai klub, páran naponta élmény, vagy foglalkozási munkáiról beszélgetett el, nagyon élmény dús és gazdag tapasztalatoknak birtokában sok szépet tudott egyik másik elbeszélgetni. Ha egy ilyen elbeszélgetés folytán eltelt egy/két óra, isteni áldás volt bezártnak, hiszen közelebb jutottunk az esthez, amikor álmainkban sohasem voltunk rabok, bezártak. Aki tudott németül, vagy eszperantóul, akkor ezen a nyelven traccsoltunk, teljen az idő, csak repüljenek az órák. Ha lett volna egy könyvtár, vagy olvasószoba, vagy írására lehetőség, már ez is végtelenül nagy áldás lehetett volna számunkra, hiszen akkor bevetettük volna magunkat a könyvtárba, sok unalmas órától mentett volna meg. Ennek a tétlenségnek az elviselésére kellett óriási lelki erő –amit első sorban a papoktól vártam volna el. Volt is pap, aki nagy isteni béketöréssel viselte ezeket a napokat, hónapokat, sőt a tartalék erejéből sugárzott át a gyengébbeknek is –ezt is vártam el minden paptól. Valamiképpen mindig előttem van a hajó kapitányának az örök hűséges és kitartó fogadalma: ha süllyed a hajó, utolsónak hagyhatja el a hajót, ha kell a saját testével is a hajó roncsaival lesz a tenger hullámainak a sírhelye, tehát nem menekülhet elsőként a hajóról, habár tán ő tudja meg legelőször, hogy mekkora veszély varható be a hajó életében. Igen valahogyan így képzeltem el, mindig és vallottam magam is, aki készül és hiszi, hogy van túlvilág, van isteni gond viselés, van a földi élet után túlvilági élet, van aki ítélkezik egykor felettünk, pedig egy pap csak ezt hiheti és kell neki vallani, akkor egyenlő megpróbáltatásoknak golgotáján jobban kell neki viselni a lelki és testi megpróbáltatásoknak stációit. S ha nem ezt láttam és nem ezt tapasztaltam, hanem egy gyarló papi tekintélyt bitorold földi jólétben dúskálkodó kényurat, akkor korbáccsá fonódik a nyelvem és ütlegeli, az Isten templomát beszennyező, kufárokat. Láttam már ketrecbe Befogott vadállatot, szarvast, vagy őzikét, de lehet nyulacska is, vagy kalitkába fogni egy kis stiglicet, az első pillanatokban csapkod, igyekszik szabadulni, nekivágódik a ketrec falának, csipeg, izzad a menekülésnek a fáradalmaitól, s ez tart pár óráig, vagy tán napokig, s amikor minden erőlködésének és erejének elvesztésével, sem tudja elhagyni a ketrecének a falát. S ez ideig se evett, se ivott, majd kezd megbékélni a sorsával, igyekszik eszegetni, vagy iszogatni, sőt engedi magához a befogóját...szóval valamik éppen a vad is átalakul a kalitkának a méreteihez, annak szabványához nincsen napsugár, nincsen bokros erdő, nincsen testvér… és két eset van: vagy elpusztul a fogságban, nem bírja ki annak borzalmát, vagy elviseli annak kínjait és igyekszik új életet kezdeni. Na valahogyan az internált is így van –de így van minden börtön vagy fegyházlakónál is, kell jönni pár hétnek, vagy hónapnak, amikorra akklimatizálódik testileg és lelkileg a megadott helyzethez és a körülményekhez viszonyítva, igyekszik a legjobban cselekedni életének a további folytatásának a biztosítására. Amikor az internálási hónapok megtörték bennünk a szabadságnak mindennapi örömét, kellet találni valami bohóságot, marhaságot, mert ha komolyan beleéljük magunkat a helyzetbe, akkor csak Lipót mezőn találhatjuk majd magunkat, ott, pedig csak bolondok vannak. Említettem korábban, hogy csak ülni: lehetett a szobában a kis motyónkon. Megtanultam ülve aludni, órákat tudtam és ilyenkor sohasem voltam az internálóban, valahol otthon, valahol máshol jártam, de nem voltam ez ideig rab és ez olyan jó volt. Minden szoba választott magának szobaparancsnokot, aki a felelős volt a szobai rendért. Tekintélyes állás volt ez a megbízatás, mert mégis csak tisztség és ha valamit intézni kellett, akkor a szobaparancsnok ment el a csomagért, vagy valamit intézni és ez is nyersség volt. Így egy alkalommal, amikor a szobaparancsnok szabadult, a szoba vagy 30 tagja rám adta a voksot , mondván, megbíznak bennem, jókat tudok aludni, nem zavarok senkit sem... Így lettem szobaparancsnok. A begyűjtés napról napra folyt, s ha új lakót hoztak a szobába, akkor a szoba parancsnoknál kellet neki jelentkezni, kellő tisztelettel... Így esett egy alkalommal, téli este volt már, amikor három magyar kopog az ajtón –tessék!!! hangzik belülről és a három magyar keresi a szobaparancsnokot. Itt vagyok –mondom feléjük. Sorba felállnak, úgy látom katonák is lehettek valaha, majd kezdi az egyik: Parancsnok úr... alázatosan jelentem hármunkat idehelyeztek a szobába . Magam is, de az egész szoba felfigyelt a három jövevényre, mégis csak új húsok, új jövevények, mit hoztak magukkal, honnan jöttek? ...stb. | |
