 |
    |
 |
Mivel telt egy nap az internáló táborban?… Mit is lehetett egy nap csinálni? Az ébresztő vagy hat órakor volt, amikor a szokáshoz híven következett a vacok –a fekhely elrendezése. Na ez nem okozott nagy gondot, hiszen egy pokrócnak az összehajtogatása nem okozott nagy gondot. Valami fejvánkos is akadt –sőt egykor nagyon gazdag lettem, mert egy szabaduló, akinek matracai voltak, örökül rám hagyta, attól fogva főúri fekhelyem lett. Meggyötört oldalbordám nem is akarta elhinni, hogy matracon is lehet aludni –Természetes egykor, amikor szabadultam –én is örökül otthagytam. Mindig mondtam, egy négyzetméter volt a lakosztályom, elfért itt az összes cuccom, nem külön háló, ebédlő, szalon a négyzetméterben ez mind benne volt, mily nagy helyem volt, ha egér lennék nem szűkebb volna a lukam? Mosakodási lehetőség is volt, hiszen működött a mosdó –friss vízzel lehetett locsolni a fáradt testet. A börtönhöz viszonyítva ez nagy kedvezmény volt. Kibli nem volt a szobában, hiszen angol WC várta a megkönnyebbülni akarókat. Na talán itt volt lehetőség, hogy találkozni lehetett egy másik szobatárssal –de csak egy darab időre, hiszen a poroszkáló őr, aki szintén internált volt, csak hamar visszakergette a beszélgetőket. Jött a reggeli… hogy mi volt? –tea–e? –vagy valami rántott leves?... már nem is tudom, majd talán az egyik levélbe szó lesz róla. Sohasem laktunk jól –hiszen nem abban semmi laktató–. Na és délelőtt mivel is tellett el? Úgy kilenc óra felé, hangzott a kiabálás– sétára sorakozó... ekkor megvolt már a házirend, melyik szárny indulhat sétára. Vagy ezren egyszerre mentünk ki az udvarra –ötösével felálltunk –majd a rendőrök elfoglalták a leshelyüket az udvar négy sarkában –lanttal a kezükben– és a séta elindult. Séta közben azzal sétáltunk akivel akartunk... beszélgetni nem mindig volt kedvünk... na meg nem is volt tanácsos, mert a sok beépített spicli hamar besúgott, ami kellemetlen volt a szegény halandónak. Az utcai életből semmit sem láttunk, magas kaszárnyai falak egészen eltakartak bennünket a külvilágtól– de a civilek se láthattak bennünket. A séta kb 30–40 perc lehetett, majd betereltek ismét mint a marhákat az akolba. És most hogyan tovább... mivel töltődik ki a nap?... Talán ebben van lassú elégés –kivégzés, mert semmi lehetőség ahhoz, hogy valamivel kitöltsem az üres időmet. Amíg el nem felejtem, minden reggel zenés ébresztőre virradtunk, a hangszórók kegyetlen erővel bömbölték a következő indulót –"Elnyomás szolga sors, ez volt ezer évig...stb. ", hogy az ég le nem szakad –hát volt ennél nagyobb szolgaság –elnyomatás? Mint most amikor ártatlan emberek ezreit úgy lelki mint testi, anyagi romlásba viszik itt a rendszernek a pribékjei?... Minden reggelt ezzel a bömbölő marsra ébredtünk, tán ezzel is idegesíteni akartak, hogy dühöngjünk magunkban... még csak most van igazi rabsá, szolgasors... Séta után ki-ki valahol lehelyezkedett, pár szék is akadt a szobában... de legtöbben a cuccukra ültek le. Aludni, elfeküdni szigorúan tilos volt... Itt tanultam meg ülve való alvást, végtelenül jól tudtam ülve álmodozni, sokszor csak arra ébredtem fel, ebédre kell sorakozni, hála Isten elmúlt a délelőtt... Volt, aki olvasott, néha adtak valami marxista könyvet, magam is közben unalomból belelapoztam, kellett valamivel eltölteni a sok drága percet, órát... A szobában volt egy kör, akik a csomagoló skatulyából kivágva kártyákat készítettek és ez volt ám csak igazi párviadal, ment a kártya reggeltől estig, néha el-elbődült egyik másik rájuk kellett néha szólni, ne legyetek állatok... Ekkor tán egy kicsit irigyeltem azokat, akik így bele tudtak mélyedni a játék hevében, csak azt vették észre, hogy a reggelből este lett. Sohasem szerettem a kártyajátékot, így nem tudtam megszeretni sohase. A szobában kb. 30 fő lakozott, akikkel tán soha még egy szót se váltottam majd egy év alatt, az igaz, hogy nem is voltam huzamosabb ideig egy szobában, mert valami ügyeskedés folytán, pár hónap után mindig talált a bölcs vezetőség valami ürügyet, hogy teljes egészében összekeverje a társaságot, így a megszokottak helyébe újak jöttek, egész más portán. Utólag is úgy vélem, ez a módszeresség abban lakozott, ne szokjon össze a szoba lakói, állandóan más legyen a társaság –Néha egy-egy költözködés nagyon fájdalmas volt, hiszen a megszokott környezet még ebben az esetben is melegebb volt, mint az ismeretlen új, kikkel kell ismét együtt lakni, elviselni az újabb emberi gyarlóságokat. Közben alakult ki barátság is, hiszen a társadalom minden rétege képviseltetve volt itt. Valóságos észlexikon gyűlt itt fel –a tudomány minden területéről. Nagyon szívesen elbeszélgettem egy almatermesztő polihisztorral, aki a szabolcsi almásoknak volt tudora. Ugyanis magam is csináltam Répceszentgyörgyön egy kis gyümölcsöst, aminek már csak a korcs utódaik jelzik, hogy itt valaha gyümölcsös akart lenni, így találtunk témát a korszerű gyümölcstermesztésről, bámulatos nagy szakszerű tudással és tapasztalattal forgatta az agyában a Jonathán alma termesztést. Öröm volt hallgatni, akkor hallottam elsőben a termőegységről, termés egyensúlyáról, mibe kerül egy kiló gyümölcs a fának, mit kell pótolni hogy termés egyensúly fel ne bomoljon. Idő volt bőven, nem sürgetett semmi más külső elfoglaltság, közben megbeszélgettük a családi, otthoni körülményeket, volt aki szintén szívesen belépett e témájú elbeszélgetésbe, így több oldalról megvitattuk e szép biológiai témát. Ahogyan elfelejtettem majd mindenkinek a nevét, már akikkel együtt voltam, így ezt a barátomat is már belepte a pókhálózat az emlékezetemben. Volt közöttünk jogász, bíró –író –tanár –egyetemtől az alsó fokozatig –művésztől a milliomosig –zsidótól –a papokig– politikusoktól a bokorugrókig, munkástól a miniszterig, vagy tábornokig, mindenféle állású és rangú, zsenitől az analfabétáig mindenki ide volt begyűjtve. Sok kellemes órát töltöttem el egy vegyész textil mérnökkel, ha jól emlékszem a Kispesti textil műveknek volt a főmérnöke, akit azért internáltak le, mert háború alatt növelte a termelést, és ez háborús bűnnek számított később. Nagyon értette a vegyi összetételeket, majd a keverékeket, megmagyarázta nagyon sok háztartási cikknek a keverékét, vagy vegyületét a fogpasztától kezdve a szidolig. Nem is volt megijedve, hogy miből fog megélni, ha egyszer ez az aranyketrec kitárja a kapuit előtte, mert nagyon sok kész terméke van, amit csak megfelelően kell csomagolni és piacra dobni, különösen most, amikor semmi sincs a piacon. Az olvasónak fogalma sincs arról, mily nyomasztó volt egy napnak az ébredése azzal a tudattal, Istenem mikor lesz ismét este, hogyan telik el egy nap ismét –vagy miféle meglepetést fog okozni a mának percei. Itt nem lehetett valami munkát megtervezni, mert nem volt –a beszélgetések is már ismeretesek voltak, na meg aztán jöttek jó párnak a szomorú külső hírek, amit a posta kézbesített. Nagyon sok internáltnak írta a felsége, hogy válik... nem bírja továbbra is a nyomort, van akihez feleségül megy... Ha az ember titokban figyelte a levélolvasókat, szinte érezni lehetett a levélolvasása közben na miről is kapott hírt. Többször lehetett látni az olvasón, amikor a könnycsatornákból megindultak a csöppök, igyekezett elbújni, hogy senki se lássa a szemében a fájdalmak csillogását, de később mégis csak közölte velem... elhagyott a feleségem, ...jövő héten lesz a válóperem. Vagy, mivel a nyomor ekkor volt az olimpikon csúcsán– ...írja a felesége: eladtam ma rádiómat és nagykabátodat, nincsen kenyerünk... éhezünk... most eladom az utolsó bútorunkat is... Ami a legborzalmasabb volt, hogy életerős férfiakkal közölnek ilyen híreket –akiket leláncolva tartanak itt az internálóban, tehetetlen arra, hogy segítsen magán, lerongyolódva áll a fojtogatók kezében –tehetetlen, nincs mód változtatni sorsán –életének delében rabláncon él az internálóban. Majd mindennap hozott a posta ily szomorú tartalmú levelet, amit tudomásul kellett venni –a férj bezárva –kereset nincs, tartalék elfogyott –az asszony tán kapós is mások szemében, megelégelte urának a távolmaradását, igyekezett változtatni sorsán. Emberileg tán egy kicsit érthető, habár teljes egészében elítélem, mert ha a jó világban tudott örvendezni az urának, úgy legyen ereje a kitartásra is, hiszen nagypéntek után jöhet a feltámadás öröme. A posta cenzúrázva ment és jött, láttamozta valaki mindig. | |
