 |
    |
 |
A bíróság is teljesen a zsidók hatalmában… Amikor visszavonult ítélethozatalra a bíróság, kikből is állott a bíróság? Népbíró Dr. Benkő József, magában véve a rendszer kenyerét evő ember, aki hallgatott a kor sugallatára, és ha még lelkében volt is ellenmondás, mellette voltak a laikus bírák, akik közt szintén volt zsidó, na és ekkor mit lehet tenni. A bíróságnál szintén székelt az ÁVÓ-nak a füle és szeme, mindent hallott és látott, jaj volt annak, aki nem akarta meghallani a zsidók sugallmát. Na nézzük csak, mindjárt az elején szerepel: Lővenson Béla, kiköpött zsidó, aki nyomta a börtönbe való juttatásnak a pedálját, feszítsd meg őt... Védhetett az engem? Ugye nem!! A papíron a jelenben nem szerepel Kokoliné valami nagy bestia volt, borzalmas kéjenc, a fájdalmak, a kínok voltak számára az élvezeti önkielégülés, biz engem halálra akart ítélni, az első tárgyaláson ott volt, és bizony halál reá, kiáltotta, most hallottam ez a bestia borzalmas kínok közt döglött el az élők soraiból. Tán megjelentünk előtte sorban, akiket úgy megkínzott, Hetési, Zimonyi, zsidó pribékek, vagy Rákosi gyermekei voltak, akik napidíjért szívesen töltötték el idejüket a bírósági asztalnál, de úgy, hogy a zsidók kegyeiben megmaradjanak, és méltók legyenek apjukhoz, Rákosihoz. Bejött a tisztelt "Bíróság" mindenki megadva a tiszteletet két lábra álltunk és állva vártuk, amíg a bíróság elnöke elfoglalja az ítélőszéket, majd kezdi: a szombathelyi népbíróság... a magyar Népköztársaság Nevében... és Engem, a vádlottat, pedig a vádlottak helyére kísértek, hogy ott hallgassam meg az igazságos ítéletet, bűneimnek jogos büntetésének a kiszabását... fejem szédül... ezer és ezernyi gondolati szálak kuszálódnak össze az agyamban... Színpad, véres tragédiának a főszereplője vagyok, akit belekényszerítenek egy főszerepbe, és játszanom kell, ha tetszik, ha nem... és én csak állok-állok, de reszket a térdem... zúg a fülem, színes rémkarikák övezik be ezerszer és ezerszer az agyamat, mi lesz velünk? A családdal... Hogyan majd tovább?... De a bíróból csak dúl a gaz szavaknak özöne, már nem is tudok igen odafigyelni az a bárgyú ügyvéd annyit ér, mint egy határ szar a Szahara homokjában... Tehetetlen báb... Az anyu jobb lett volna ügyvédnek. Miket össze nem halmoztak a bírók is? Hát ez a bíróság? Nem annak van igaza, akinek igaza van, hanem annak van igaza, aki megnyeri a pört, hát itt a zsidó nyerte meg a pört, annak lett igaza látszólag. Az ítélet felolvasása után már nem bírtam ki idegekkel, meg maradt annyi könnyem, hogy ismét patakzott a fájdalomnak könnycsatornáiból a sírás... de kinek használt ez?... Kinek volt ez jó? Anyura néztem, valahogyan, és erre még jobban kezdetem sírni, majd szemével bíztatott, bírjam ki ezt is... A bírói ítélet sugalmazott volt, habár lehetett volna gerincesebb is a bíró. Amikor ítélethirdetésre felálltam és hallgattam a bíró súlyos szavainak mondatait, úgy éreztem, mint a hálóba gabalyodott oroszlán, mettől jobban igyekszik a hálóból szabadulni a nagy zsákmány, mettől jobban kapálódzik a kötegeknek csomója alatt, mindjobban és mind erősebben gombolyítja maga köré a fogságának csapdáját. Mit tehet ilyenkor az ember is, amikor éreztem a vádaknak nevetséges koholmányát, hiszen a bírói tárgyalás alatt is ellentmondásba került Singer és Klein (később eldobta magától ősi zsidó nevét és felvette Koltai nevet, így dobott el engem is a vádlottak padjára, igyekezett vérszívó fullánkját belém öltögetni á és tehetetlen voltam a védekezésben, mert védekezés az nem lehetett. Amikor a bíró az utolsó szó jogán megkérdezte tőlem: bűnösnek érzi-e magát? Felborzolt lelki tusában csak annyit mondhattam: nem!!!!! Persze ez csak annyi gondot okozott a tisztelt bíróságnak és a körülálló zsidó laikus bíráknak, mint egy légynek az agyonütése... Valamiképpen az a szó, hogy "börtön", amikor az ítéletben elhangzott a nyolc havi börtönre ítélem, a lelki tusában tövises szúrásoknak kínjait éreztem. Börtön? –Hát miért?... Most az idegdúcok facsaró reflexei még jobban prés alá veszik az embernek ki aszalt porhüvelyét, és még egyet srófol a gyötrődő testen, mint amikor a szőlőprésnek csavarja mindjobban összenyomja a szőlőbogyókat, csavar egyet és még utána folydogál, cseppeget a présben szabadulni nem tudó földnek gyümölcse. Ekkor akaratom ellenére, pedig nem akartam sírni csak azért sehogy ne lássa ez a aljas besenyő, hogy ez nekem most fájdalmam van, ne élvezzen ez az emberi szörny mások szenvedése felett, kemény akartam lenni, állom a vádat, állom a kemény ítéletnek minden mondatát, többet is kibírtam már, mi ez a szibériai haláltáboroknak napi nyomorához, a "Tél tábornoknak" vicsorító, fagyos leheletéhez. Kell, hogy ezt is kibírjam, túléljem, leírjam majd egykor, még akkor is, ha senki se fogja e sorokat elolvasni, senki se lesz, aki megértse e kornak átkos bosszúját (1948), de magamnak kell az egészet ismét átélnem, hogy szabaduljak végleg ez éveknek emlékeitől, tán könnyebb lesz később, ha eldalolhatom a keserveimet, s egyben emlékeztetek mindazokra mik engem és sok ezret kínszenvedettet. Nem hagyott nyugodni e hónapoknak, napoknak, óráknak és perceknek siralmi igazságtalanságai, mert ha vétettem volna akkorát, hogy belefér mindenkor az igazságszolgáltatásnak BTK-ébe, ám kell, hogy a bűnösöket kivonják a békés polgárok építő életéből. Kell, hogy az állami rend elleni vétőknek bilincset tegyenek csuklóikra, kell, hogy rács mögé helyezzék a "Kék fény"-nek brutális szereplőit, mert bármikor és, mindenkor olyan súlyos vétségük, hogy nem kell azokat fűszerezni, hamis tanukkal alátámasztani, a tényeknek nagysága beszél, kell ítélkezni. Az olvasóm azt hiszi, hogy nyugodt az-az aljas szennyes besenyő, aki mindezt már világosan tudja és látja, hogy merre halad a világ, aki érzi a pillanatnyi emberi méltóságának az elvesztését, mint rák örökösen jelen vagyok nála, nem tud nyugodni, az idő nem felejteti. Arany János verse "A wales-i bárdok" c versében megnyugodott a király több száz énekes kivégeztetése után, nem gyötrő kínok súlya alatt megbomlott elmével kellett a zsarnoknak kimúlni, őrjöngő érzések hullámsírjában lelte a halálát, nem volt megnyugvás, a kivégzettek lelkei a holdfényes tejúton visszajártak ágyához, rávigyorítottak. Boldog vagy most király???? És hallja-hallja a sok énekes váddalát "Te tetted ezt király!!!" Nem csak engem gyötörtél te földi szörny, szenvedtek a végtagjaim, családom minden tagja, testvéreim... Szenvedett édesanyám fenn az égben. És látod Te bestia kibírtam ezt is, sőt még le is írhatom az utókor számára, ismét átélve és megtisztult, kikristályosított kritikával öntöm a gondolataimat sorba. Remélem, aki majd egyszer olvassa, nem fog megvetni azért, miért kellett ezt megírni??... Ha egy jól sikerült utazásnak élményeit, oly sokszor elmesélgetjük és oly jó rá visszaemlékezni és mindig szebb lesz az utunknak élmény gazdagsága, akkor miért ne legyen szabad az életnek a negatív élményeit is visszaidézni, és mint a nyári napnak hevében, egy tölgyfa hűvösében elgondolkodni a múlton. Úgy most pedig leírni az életemnek bemocskolt, kárt okozó, emberi méltóságomnak, érzéseimnek sárba taposó, majd eltiporni kívánó emberbőrben járó bestiáknak gaz cselekedetit sorokba önteni, még akkor is ha ez nem üdvös, azaz nem kellemes, sőt nem is kívánatos, hiszen a tragédia főszereplői ma is é1nek (1979-ben). Akiknek itt-ott még van vágott pöcsű nagy patronálói, magas politikai trónon álló barátai, akik ha kell, most sem riadnak vissza egy-egy kis kellemetlenkedéstől, ha tudnak. Ha az olvasó tán úgy érezné a sorok böngészése közben, hogy tán elfogult vagyok a pillanatnak hatásában állok... nem, nagyon téved ekkor, teljesen igyekszem az érzelmi bosszúnak minden árnyától mentesen megírni a történteket, de annyit azért be kell vallanom, hogy annyira nem vagyok igaz Isten követője, hogy aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel!!!! Ennyire nem tudok a jelenben se ily magas lelki gazdagsággal bírni, vallom: aki fegyvert ragad, az fegyverrel fog elpusztulni. Nekem szerzett Klein és társai szenvedést, könnyet, kínt, börtönt, nyugdíjlevonást, azért még szeretnék jóvátételt kapni egykor, mert ez nekem jár, mintahogyan a hallomásom után tudom, hogy a nyugat németek valami jóvátételt fizetnek, azaz fizettek a megmaradt zsidó családoknak, szenvedésük elviselésének enyhítésére. Ki fog engem egykor jóvátétellel beárnyékolni? | |
