 |
    |
 |
Ismét rab lettem… Mily hosszú volt az út a bírósági épületből a börtöncelláig, pedig ha csak méterekben gondolkodom, akkor kb. nem lehet több mint egyszáz méter, azaz tán még annyit sem tesz ki, mégis minden métere egy óriási mérföld, minden centije pedig oly nagy fájdalmaknak tüskéi, amik borzalmas fájdalmakat tudnak a lélek mélyén felkavarni. Lépkedek-lépkedek, nyílik a börtön első bejárati ajtaja, szinte a kapus, aki ezt naponta csinálta, kienged és beenged ártatlanokat és bűnösöket, felmentetteket és elítélteket, mindig van egy kedves szava: na mi van?... Nyolc hónap felelem, majd valami vigaszként felém mondja nem is olyan sok, azt igazán ki lehet bírni, adja belém a megbékélés vigasz cseppjeit. De kérdem? Lehet itt megvigasztalódni? Lehet ezt elfelejteni? Nekünk békés polgároknak, akik az anyai vérrel szívtuk már magunkba az igazi munkás tejnek oly édes, ami néha oly keserű ízét, engem kell elítélni, mikor a vádló egész életében csak piócája, heréje volt ennek az országnak és most ez a gazember aljas bestia kívánja a cella zárkát rám csukatni, aljassága miatt?!!! És ami a legborzalmasabb és legelítélendőbb, a jelenben (1948) van egy hamis ítélőszék, majd az őskorban lévő jogtörvénynek az alapja, ugyanis valaha úgy ítélkeztek a bevádolt felett, hogy tüzes vasat kellett megfognia, ha a tüzes vastól megégett a keze, akkor bűnös már is. Tehát nincsen további kihallgatásoknak és bizonyítékoknak értelme, hiszen csak a bűnösnek éghet meg csak a tenyere a forrón izzó vasrúdtól (próbálta volna meg maga az ítélkező megfogni). A jelenben ez a módszer csak annyiban változott, ugyan nekem és sok-sok ezernek nem kellett ugyan tüzes vasat megfogni, de most a tüzes vas átalakult e zsidóvá, és ha a zsidónak úgy tetszett valakin bosszút állni, akkor csak vádolni kellett és az ő szava tüzes vas volt, ha zsidó mondta (1948-ban). Akkor ez feltétlen igaz és a gyehenna tüzére kell dobni a vádlottat, akasztani, vagy életfogytiglanira, vagy több évekre kell neki a csíkos rabruhát hordani és a rabok silány étrendét fogyasztani. Ez az én esetemben is, nagyon is sikerült Klein és társai kollektívájának, akik előre kitervelt és megfogalmazott és sokszorosított szöveget szerkesztettek, már csak a kezesek kellett hozzá, akik hajlandók voltak szentesíteni a bosszúállásnak valódiatlanságát, azaz felfújni a hétköznapi és a mai napokon is szokásos intézkedéséket úgy beállítani, hogy abból személyes szabadság biztonságát, emberi méltóságát érezte megalázottnak vélni. Tisztesség esessék (Gewürz–Sugárok) Laci és Feri stb., akik már ekkor is felmérték a bűzt eregető Kleinek, singerek aljas akna zárlatnak, és még csak tárgyalásra se méltatták a többi zsidónak a koholmányát. Bölcsek voltak a pillanatnyi hatalmi mámoros ködbűzben külön tudták választani a konkolyt a búzától, a hamisságot az igazságtól, azaz felmérték az akkori uralmi hatalmaskodók sajnálatos tévelygését, és nem az én számlámra igyekeztek elkönyvelni, bölcsen cselekedtek, emberséges cselekedeteikért mindenkor élvezhetik ma is nagyra tisztelésemet. Ember, aki csapdát vetettél ki, mint a pók, amikor megszövi hálóját, hogy a hálóba belegabalyodott legyet könnyedén áldozatává tegye, ellenállás nélkül kegyetlen módon szívhassa ki nedvét testéből, ami az egyiknek életet jelent, míg a másik elpusztul az erősebb, a finisebb, a ravaszabb karjaiban. Biológiai egyensúlyban van a földi élővilágnak minden élő és mozgó embriója, ügyelve annak folyamatos elosztására, és jaj ha az egyik túlsúlyba jut, vagy létszámában kihaló tendenciát mutat, mert vele pusztul el az is, aki, és ami belőle tartotta fenn magát. Hát ez kellett neked, te emberi szörny, aki nemhogy örültél volna, hogy megmenekültél egy idegen nagy mamut, éhes mohósággal rád vetett óriási póknak kiszívó fullánkjától, megmaradt a tyúkszaros életed, megjöttél. Nem haza, mert hazád sohasem volt és nem is lesz, csak megjöttél a lakóhelyedre, ahol, ahelyett hogy rendbe hoztad volna szétzilált fészkedet, lakhelyedet, mint a nagytávolságból visszatérő gólya, fecske "ócska fészked megigazgatod, hogy kikölthesd pelyhes magzatod". Egy állatnak is több a méltósága, nem gyilkolni jött vissza, nem kirabolni az itt maradottakat –építeni– új hon alapítani kezd, amint körülnéz a volt kis fészkében, mit lehetne újra kezdeni? És kis áganként pótolja a téli viharok által meglazult kis fészkének a felújításához... Érzed? –Hallod te földi szörny, mily különbség van. Kettőtök közül te is megjöttél valahonnan –tán valaki bújtatott, vagy meglapultál valakinek odújában, vagy a sors vétkes rostáján csak keresztül jutottál és egyben maradt a földi hüvelyed a lelkeddel és az eszeddel, de te nem építeni, te nem dolgozni jöttél vissza, te pókmódjára vérszívóként gyötörni, szenvedtetni kívántad azokat, akik maguk is tehetetlenül viselték el jó és rossz akkori parancsoknak ridegségét. Ahelyett, hogy örültél volna. Újra otthonra találtál, letelepedhettél oda, amit tán valaha a kérges kezű dolgozóktól kizsaroltál a boltodon –a kereskedelmeden, az üzleti fogásoknak sok-sok becsapásán. –Tehát üzérkedtél szép simán, benyálaztad a kuncsaftjaidat, mint a kígyó, hogy könnyebben lenyelje az áldozatát. Nem voltál a háború előtt sem a három millió koldus, földnélküliek istápolója, nem igyekeztél a földes, füstös, zsuppos munkás családoknak a magadóhoz hasonlóvá varázsolni, de kellett az kérges kezével, izzadt homlokával, reggel, délben, este krumplin tengődő zsellér, cseléd, béres kisparaszt összekuporgatott pénze, amit nagyon ügyesen tudtad magad zsíros napi libamájra átváltani, tőkések sorába beállni. Engem vádolsz, te vérszívó pióca, aki Vasvárott már apádnak a gyöngyös, piros drapériás körhintáját hajtottam, négyszer kellett hajtanom, hogy egyszer felülhessek rá, mert annyi pénzem sem volt, hogy egy ringlis menetre befizethessek, de te apáddal együtt szedted minden pár körbejárás után a búcsúsok pénzét. Nem te zsaroltad ki már akkor a dolgozókat, mert emlékszem, ha többen állták körül a falusi csodálkozók, akik utolsó pár krajcárjukat hozták el a búcsúra, az akkori turizmusra, az akkori Cooptourist-ra –igyekeztél a szokott öt perc helyett már a harmadik percnél lecsöngetni a menetet, a hajtást, mert sűrű forgalomra volt kilátás, nagy kereslet, több bevételt jelent és ezt már akkor is ki tette? –Véreddel hoztad ezt az aljas kizsákmányolást –emlékszel? Hiszen engem is Vasvár kies völgye tett serdülővé, majd ifjúvá, és ha kérdem a Singer barátodat, aki a marhavásár felé árulgatta, bódította a sok-sok féldecivel az elkeseredett vásárra jött sok-sok parasztot, jól értette a paraszt nyelvét, tudott macskamódra dorombolni, hízelegni, addig, míg a saját zsebébe nem vándoroltak át az aratóknak, a szomjazóknak, éhezőknek a látástól vakulásig dolgozóknak a garasai. Elfelejtettétek (1948-ban) már mindezeket, amikor én apám mellett teheneket őrizgettem a tűző napon. Ti a hűvös üzleti helyiségetekben pók-párduc módra támadó állásba helyezkedve vártátok az arrafelé betérőket, akikkel aztán már pár deci után könnyű volt akár uzsora kamatra, is ha kellett, akár majd az lecsépelés utáni időszakra várható kevés gabonára még hitelt is adtatok, egy mázsa könyör kölcsönre másfél mázsáról szóló írást irattatok alá (Bás Balozsában)... Én lettem népellenes? –hol az a nép? Kikből áll? Te vagy Klein és Singer zsidó, ti ketten képezitek a népet, ti gyűjtőfogalom ként vagytok e haza népe, ti vagytok a sértődöttek ti vagytok a magyar nemzetnek mártírjai, mikor voltatok ti a magyar nemzetnek húsa és vére? Ti éltek a nép jelzővel, ha Petőfi most élhetne, vagy Ady, úgy rúgna benneteket seggbe, Ti vagytok a magyar "Ugar? –ti vagytok a világ proletárjai? –ti rólatok álmodott a József Attila? Nektek szólt az a szép Petőfi mondás: Ha majd a nép is uralkodik a politikában... Tévedés ne essék –rólatok és pont rólatok még csak a tyúkszeme alatt sem gondolt rátok –nem ti vagytok a nép –hogyan ölthettétek magatokra az évezredes " T I B 0 R C " szakadt gúnyáját –mikor éheztetek?– mikor voltatok ti Hunyadival? –mikor rántottatok negyvennyolcban kardot? –röhej és szégyen, hogy a pávaudvarba tévedt verebet most pávának nézte a bíróság és e kor –éltetek egy történelmi hazugságban– és féltek tőletek, mert pillanatnyilag kezetekbe ragadtátok az élesre betöltött ősi fegyvert, és mint zabolátlan kéjelgő gyermek –mint az ámokfutó –nem néz, nem bír fel ésszel és következménnyel, gyerünk. aki megmaradt az most pedig pusztuljon könyörtelenül, ti ezt tettétek velem és sok ezerrel, meghamisítottátok Petőfi legszebb harcainak a legmagasztosabb főnevét "a NÉP" de vigyázzatok, ti rátok sohasem gondolt amikor ezeket a sorokat írta, a poloskára se a tetűre nem gondolok, ha paradicsommadarakat akarom megírni, a tetű az tetű marad, a paradicsommadár az pedig ékesebb lesz mindenkor a szürke verébnél. Mit szólna a paradicsommadár –ha maholnap elvesztené a régi szép jelzős díszítőszavait, és a verébre ruháznánk át annak minden ragyogását és a páva– az ékeskedő erdei szépségének tűrnie, kellene az átállást –hát tévedés ne essék –ekkor történelmi hazugságot –a NÉP –ti lettetek? –magatoknak kellene tiltakozni– pávatollatok, lassan kihull –ékes csillogásotokat felváltja majd a szürke veréb tompa-semmitmondó dísztelensége– a veréb, marad verébnek, de nem marad meg az utókor számára pávának. Ezek a gondolatok kóvályogtak az agyamban, amíg a bírói tárgyalóteremből díszkísérettel visszakísértek a börtönnek bazilikájába, amíg ajtóról-ajtóra menvén –foglárkézből foglárkezébe nem adtak, mint labdát, ez talán csak nekem volt újszerű –szokatlan –őrjítő– hiszen ezek a smasszerok naponta többször gyalogoltatnak oda és vissza nagyon sok vádlottat. Nyílik a cella ajtaja, nagyon kíváncsian fordulnak felém a cella lakók, habár a cella félhomálya egy kicsit vakká tette a látásomat, na? –hány mázsát kaptam?– azaz hány évet –mert a csöves világban így beszélnek tolvajnyelven a börtönlakók. Szomorúan beszéltem el röviden a tárgyalás menetét –ami életemnek legborzalmasabb egyben a legemlékezetesebb volt számomra– Ekkor voltam harmincnyolc éves (1948). Nagyon lehangolódva ültem le, –volt, aki vigasztalt– volt, aki megismételte –ezek a piszok mindenkit fel akarnak akasztatni –rohadjanak meg –mondták felém vigaszként. De ez már nem segít rajtam egy élet kettétört –meggyaláztak éltem folyásában, tönkre tették családomat, elvették szabadságomat, meghurcoltak bilincsben. A többire már nem is emlékszem, tán sírtam?– lehet... Hiszen mit is tehet az ember ilyenkor –nem voltam én ehhez szokva, hogy bérletet váltsak egy börtönben –nem igényeltem a börtönnek celláját, –így bizony teljesen lesújtott ez az ítélet. Július van –a természet bőven ontja a gyümölcsét, pendül a kasza –folyik az aratás –érnek a gyümölcsök, tüzel a nap a határban –itt pedig, még levegő is alig van. Fehér falak, kibli vegyes bűze, áporodott cella légkör lett ismét a tanyám, kívülről a zár kattant, retesz reccsent; ismét rab lettem, egy zsidónak a rabja, aki a jelenben most valahol kacag, iszik a cinkosaival, sikerült a tervük tort ültek a nap győzelmén, vagy tán csak azt hitték??!!! Nem tudom, meddig kóvályogtak bennem a gondolatoknak óceánjai, áramlatai, hiszen alélt volt a lelkem, ébren voltam és mégis érzéketlen a külső ingerekre, mozgott a test, de lélek bolyongott, hogy hol?... Gyerekkoromban valami oknál fogva a kárt tevő ludakat kergettem ki a kertből hogy-hogy egy kővel valamiképpen fejen találtam az egyik szép fehér tollú libácskát, ami egyszerre elterült –szárnyát szegte, szárnyait kiterjesztette és az üvegesen ragyogó szemeivel nézett a messzeségben, lábait pedig a magasba tartotta. Ez a tettem nagyon súlyos lett, nem is akartam ekkora bajt –mi lesz velem? Anyámnak mekkora kárt csináltam akaratlanul. Mit lehet tenni ilyenkor? Elsősegélyben részesítettem a libácskát, odamentem hozzá, szinte bocsánatkérően, libácskám élsz még?– kérdem tőle... s amint beszélgetek a libához, mozgatom, valami életjelt adott magáról, felkiáltottam magamban –Él!!! Él!!, talán nem döglött meg... s vártam a további eseményeket, a libácska mindjobban visszanyerte az élethez való jogát, már rúgott, kaparászott, szeme is szebben villogott, megsimogattam ismét, és hányszor azt már nem tudom... s egyszer csak feláll... körülnéz a nagyvilágban, mintha sohase látta volna a környezetét... meglátta a libacsapatot totyogni kezdett, mint kis gyermek az első hónapokban... majd mind gyorsabban, gyorsabban és elvegyült a libatársak közé, azok pedig, körbe gágogták, beszélgettek hozzá libanyelven, majd válaszolt nekik, maga se tudta hogy mi is történt vele, meghalt és feltámadott... | |
