 |
    |
 |
Érkezés Budadéli Károly laktanyába… De csak döcög a vonat... már meg is virradt... beérünk Budaörsre… Bámulatos mennyire működik az agy, mennyire tud kicsi helyre borzalmas sok-sok gondolatot összesűríteni... Megáll a vonat... leszálltunk... A rendőrök már többször megtették ezt az utat, nem kellett kérdezősködni, hogy és merre van az „Internáló tábor”… Nem is kellett sokat menni, csakhamar elérkeztünk egy nagy laktanya bejáratához... Jé, hiszen ez a Károly-laktanya, ebből a laktanyából indultam el 1944-ben Sárbogárdi harcokba... hiszen ezt ismerem, csak akkor mint ember, mint katona, mint főhadnagy szerepeltem a történelem színpadján, most pedig mint sárbatiport senki, féreg, ha rálépnek senkit sem vesznek életéért felelőségre… Őség áll a kapuban... „Hagyj fel minden reménnyel...” aki itt átlépi a küszöböt... Dante mondása jutott eszembe... Kellő eligazítás után lépkedtünk kísérőinknek a nyomában... Kísérőinknek itt már nem kellett félni, az estleges meglépésért, hiszen itt már nagy az őrség, a lesállások, a tornyok. Az udvaron nincs mozgás, mintha lakatlan lenne ez a laktanya... de ellenben belülről nagy a nyüzsgés, mozgás. Nagy emeletes épületek állnak egymás mellett, számozottan, úgy emlékszem piros téglák, vagy sárgás meszelésben voltak?... Idemegyünk, odamegyünk, már a folyosókon találkozunk sok magyarral, kik ezek? Ezek is internáltak? Vagy személyzet? Hivatalnokok?... Ki tudja mindezt, majd egy irodában találjuk magunkat, egyenként szólítanak, és eligazítanak melyik épületben, melyik szobába kell menni.... | |
