 |
    |
 |
Vártam Dreifus bosszúját… Szelestei László őrmester, mint szolgálatvezető Most, hogy megkezdtem ismét a Buda-déli internálóba való jutásomnak a történetét leírni, ott hagytam abba, mint szökevényt köröztek és tartottak nyilván, amiért sötét zárka és kurtavas jár. Azaz a kezet a lábhoz láncolják, de oly rövid a lánc, hogy felállni nem tud az ember, és a zsibbadás különböző fázisai -kínjai verejtékeznek ki a homlokán a szenvedőnek és ez rettenetes fájdalomnak a fokozásával gyötrelmes időszak, amíg a kurtavasban kell lenni az illetőnek. Nekem is ez volt kilátásba helyezve, ismét1em az internáló parancsnok sírásóból lett rendőr őrnagy‚ valahol az egyik lábát elvesztette, ezért nevezete a köztudat "dreifussnak" azaz háromlábúnak, németesen írva és olvasva. Vételen goromba és szadista természetű volt –pont ezért küldték ide ő vállalta a magyarok kínzatását, nem rettent vissza semminemű kínzástól, ütötte és verte mankójával az áldozatokat, -amint már írtam egy falusi bácsira kihallgatás közben úgy megharagudott, hogy a nagy hadovázása közben, a mankójával kiütötte a szemét, és amikor ordított a szegény magyar „jaj a szemem” és vérzett. Csak annyit felet rá, ha nekem elég egy láb, neked te rohadék piszkos alak elég, akkor egy szem is, azzal is sokat láthatsz... és még ehhez hasonló rémtörténetek zajlottak le ebben a nevelő ávós szanatóriumban. Persze, semminemű felelősségre vonás nem történhetett, neji volt orvosi lelet, nem volt bíróság... Ha én így bántam volna a zsidókkal?... Ej, jaj, akkor kötél lett volna a nyakkendőm, de most ez nem számított bűnnek... sőt érdemként könyvelte el gyilkos áradatnak közszelleme. Na szóval másnap vártam minden pillanatban, amikor kiabálják a nevemet: egy csajka, egy pokróc... elmúlt a délelőtt, semmi... elmúlt a délután semmi... ekkor már bíztam a sors könyörületében, tán kimaradok a kurtavasnak öltözetétől, nem kell hordanom a gyalázatnak vasláncát... Nem jöttek értem.., megúsztam... nagy csoda volt ez... Na most, pedig már korábban megkezdtem a zsidókhoz való menetelemet, írtam is róluk már majd négy oldalt ezt a négy oldalt szeretném most befejezni a lapszámokba és ahhoz idomítani a gondolataimnak a menetét, hiszen amit leírtam kor korábban az ma is érvényes így hozzácsatolom a további sorokat. A következő pár oldalon arról irogatok, hogyan és mikor kerültem ehhez a munkaszolgálatos századhoz, hogyan kezdtem el az ottani működésemet és mit is csináltam, azaz mi is történt, amiről magam is tudok, azaz mi, amit mindenkor igazságként‚ tényként könyvelhetek el. Ekkor írtunk 1943. febr. 15. amikor kaptam ismét a SAS behívót –menjek Kőszegre, a munkaszolgálatosoknak leszek átmenetileg parancsnoka –ez tartott kettő hétig. Ez a kettő hét elég volt arra, hogy egy gazember zsidó kikészítsen testileg és lelkileg –mert nem kék szalonban élhette itt le az életét. Alig pihentem ki a doni kirándulásomnak nagyon megerőltetett kirándulását, már is jött az újabb behívóm a katonasághoz. A fene enné meg, hát nem hagyják pihenni, tanítani az embert, hiszen annyi a tényleges tiszt és mégis mi tartalékosok álljunk mindenütt a poszton? Ismét el kellett válnom a családomtól, ekkor már Szelestén laktunk, tanítgattam is volna, ha nem zavarnak meg ezekkel a szerelmi randevúkkal. Amikor jelentkezem az 5./I. zlj. VMK. irodában, akkor mondják: Kőszegre kell mennem, ideiglenesen egy munkaszolgálatos századnak leszek a parancsnoka, pár hétig, amíg nem jön meg az utódom... Na ismét Kőszeg... Megérkeztem a tett színhelyére, tényleg a régi levente otthonban van az ideiglenes század körlet –ahol bizony, nagyon sokan gyülekeztek ide –több a létszám, amint amit normális körülmények között szabadna. Bizony itt nem lehet táncolni, mert minden kis helyet ki kell használni, hogy valamiképpen elférjenek a bevonultak. Munkaszolgálatosok –zsidók– valamennyien. Találtam köztük ismerőst is pl. Dr. Stadler László ügyvédet, akivel korábban együtt szolgáltam. Mindjárt magamhoz vettem és a lakásomra vittem napközben és ott tevékenykedett –de más ismerősre nem bukkantam a jelen pillanatban –habár aztán később megtudtam, bizony voltak –sőt vasvári osztálytársak is, akikkel elemiben vagy polgári iskolában együtt jártunk. De valamiképpen a nagy tömegben nem ismertem fel őket, azaz nem volt időm annyira tájékozódni –hiszen az egész ottlétem kettő hétig tartott. Ekkoriban jelentek meg a nagy plakátok, falragaszok, amelyeken lehetett olvasni minden zsidó köteles azonnal munkaszolgálatra bevonulni, hát így bizony rajzottak a bevonulók, minden parancs megtagadás nélkül. Csodálatos, egy plakát –egy hirdetmény és már indultak is a felhívás szavára –utólag én is kérdezhetem, –hát nem lehetett volna kibúvót találni? Na mindegy, hát bizony nem valami húsvéti harangzúgás kísérete mellett tették ők sem, menni kell és nincs tovább. Így gyülekezett össze a jelzett helyre, szám szerint nem tudom, de lehettek tán százon és kettőszázon belül… Annyira emlékszem, bizony sovány és szegényes volt az elhelyezés, de ha visszagondolok a normális behívásoknak a dandárjára, bizony nagyon sokan voltak akik (a laktanya udvarán ébredtek fel, sorkatonák)... mert egy-két nap kellett míg végre rendes szálláshoz jutottak. Magam sem voltam kivétel, ez a háborúnak a kegyetlensége, a kényelmes paplanos otthont, felváltja a mostohább körülményeknek a ridegsége, keménysége, esetlegesen bosszantása, mert ki nem az, hogy inkább a maga megszokott rugalmas ágyában pihen, mint valami szalmakötegen, és jó ha abból van elegendő. De most is vallom, nem, volt annyira rossz helyzetük a bevonultaknak, mint nekem az orosz hadifogságban –ahol a nyomor, az éhség, a piszok –a tetvesség, a szomjúság –a bűz volt a napi részesedésünk –Azt nem mondom, hogy otthon volt az adott körülményekben a helyzete, de azért egy újonckiképzéshez viszonyítva szintén enyhébb volt a sorsuk itt ezen időben. Azt meg kell mondani, hogy egy tömeges bevonuláskor mindig vannak zavarok, mindig vannak megoldatlan feladatok, de ahhoz idő kell, esetleg amíg azokat orvosolni lehet. Napjainkban is vannak olyan problémák, amikre nyugodtan lehetne a törvény szigorát alkalmazni –de a helyzetből kifolyólag mit lehet tenni? Pl. egy lakótelepen elromlik a központi fűtés télnek idején és pár napig bizony a mínusz, uralkodik a lakásban, vagy nincsen napokig víz, na és ebből nem lehet bírósági ügyet csinálni, folyamatba teszik a panaszoknak a megoldását. Nekem nem is volt tulajdonképpen itt nagy szerepem, azt a parancsot kaptam, próbáljam a bevonultakat elhelyezni ebben a helyiségben és majd az utódom, úgyis megoldja a problémákat. Az tény, ez az épület nem SZOT üdülőnek készült, nem "Hilton" szükségszerűségből termei vannak, amik már rég felújításra vártak, csak elmaradt... Magam is szalmán feküdtem. Szalmán ? A padló a vagonban. Fogságban csupasz deszkán, de csak féloldalt, mert se háton, se hason már nem fértünk volna el a centizett priccsen... na és most mit történt. Évek kellettek arcig a forgóm csontján lévő kékfolt, ami ott a priccsen keletkezett elmúlt és ezzel be is fejeződött az esemény. –Ki a felelős?... az, az egyszerű cselovek? Tél volt– január, amikor a tél nem nagyon sugározta a melegét a földre. Hólapátolás is volt, sőt munka is, amiből később vádpontok alakultak ki. Szolgálati beosztottak voltak hozzám beosztva, főleg a szolgálati őrmester Szelestei Zoltán, aki elsősorban igazi katona volt, a maga szószerinti értelmében, erről volt híres már korábban is laktanyában, határozott szigorfegyelem, a parancsnak teljes végrehajtása. Hogy aztán ehhez még járult esetleg valami kis antiszemita ellenszenv, ezt nem tudom, de hiszen van, amikor valaki a saját testvérét is gyűlöli, vagy a barátját felpofozza, na ismétlem, nem tudom mekkora volt Szelestei őrmesterben ez szenvedélyesség, de katona volt, és én emlékszem egy-egy újonc kiképzésnél számtalanszor habos lett az ingünk, vagy a gatyánk... a nagy gyakorlatoknak a megtétele így kívánta –ő a jelenben is hasonló katonai szigorral kezelte a bevonultakat, akik a civil élet után hirtelen belecsöppentek ebbe az átképzésbe, bizony sem a testük, sem a lelkük nem kívánta ezt a napi megterhelést, amikor a volt civil életükben vezető, sőt gazdag otthonnak, vagyonnak, cselédek kiszolgálásának voltak elkényeztetett polgárai. Kevés mai bevonult katonától hallom az örömujjongási táncot, a legtöbb csak megtorló büntetésnek a hátterének az elkerülése miatt vesz fel katonai mundért. Fülem hallatára tudom: egy alkalommal kerékpárral sétáltam el a söptei laktanya előtt, ahol az őrszemek egymás közt társalogtak és többek között így szólt az egyik a másikhoz. Nagy káromkodás közepette, majd ötvenezer forintot vesztek el, amíg itt kell két évig rohadnom ebben a laktanyában... Kb. 1967–ben volt. Magamat sem vonom ki, hiszen mindenkor nagy fegyelmet tartottam a magam munkaterületén, erről most is tanúskodnak a volt katonáim és tanítványaim, de sohasem léptem át az embertelenségnek, a kegyetlenségnek a határát –nem gyűlöltem sem a gazdagot, se a szegényt –se feketét –se a sárgát –se más vallásút, mindenkiben embert láttam –és emberként kezeltem. De mégis egy közösségben kell tartani szigort –rendet, fegyelmet– és az otthon által biztosított kényelmet bizony laktanyai élet sohasem tudta helyettesíteni. "Én nem akarom fehérre mosni a négert –ezzel azt akarom mondani, hogy most, amikor most (1979. febr. 27–én) írom a visszaemlékezéseimet, tehát harminchat évvel ezelőtti történteket –és már főleg meg is bűnhődtettek minden aljasággal vádoltakkal –1e is vezekeltem már a bosszúnak nagy mérges harapását –amikor a rajtam ütött sebeknek csak tán hege látható. De fájdalmak már elnyugodtak, nincs mit szépítenem, azaz nincs mit elhallgatnom –vissza már nem lehet az időt pergetni, amit elloptak az életemből, amennyi napsugártól elzártak a börtönökben –amennyi könnyet szereztek hamis vádjaikkal. Tehát most sem írhatok mást, mint ahogyan mondani szokták a pokol elszabadult, az üvegből kiszökött a pokol, visszaküldeni, rekeszteni nem lehet, bokrostól ütötték a bokrot, nem gondolva arra a mondásra amit a vasvári zsidó öreg mama kérte a fiát "ne álljatok bosszút, mert bosszú, csak bosszút szülhet. De biz süket fülekre talált több zsidónál: Singer József, Singer Sándor, és főleg a legnagyobb és legvéresebb sebet ejtő Koltai Lajos volt vasvári zsidóknál, akik velem egyetemben gyerekeskedtek, hajtottam Klein Lajos/Koltai ringlispiljét búcsúkon. Na nem is erről akarok most zengedezni, a húrokat más nótára bírom –persze– ki az a mai vezető –igazgató –élharcos– akire utólag ne lehetne a bosszúnak rideg priznicét ráteríteni –főleg ha vannak hamis tanuk is az én állításomra –mert én ebbe a bandába keveredtem bele, akik bosszúra esküdtek– ha kell hamisan is–de kéjelegni fognak igaztalanságuk hamissága által okozott könnyeken. Az egész ottlétem alatt arra emlékszem, hogy egykor havat lapátoltak a kőszegi állomáson, ahol lazán ment a munka –és akkor behívattam őket a laktanyába és az udvaron bizony atyai szidalmakkal "libamájas meghízott " jelzős kifejezésekkel korholtam meg őket. Ez volt, van és lesz, amikor valamilyen eszközzel: lehet az azonnali munka felmondással, vagy prémium megvonással, vagy fizetés csökketéssel vagy szabadság megvonással... de van valami eszköz , sőt van gumibot, van börtön, ami mind a nevelői serkentő munkának az eszköze. Röviden, amikor a Nb. 226. 1948/7. sz. bírósági ítélet megszületett volna, akkor engem már rég őrizet alá vetett Koltai/Klein Lajos az akkori szombathelyi rendőrkapitányság szatócsból lett Rendőrkapitány, akik igen jó barátságban éltek, tehát nem volt nehéz a békát a vízbe ugratni, ez a szerencsétlen város rendőrkapitány, százados elvtárs "leinternáltatott", mondván a várható nagy büntetésre, esetleges megszökésemtől tart, így a szabadságomat megvonja, leinternáltatott... Majd erről később. Szóval, amikor elkezdődött a lavina, a rágalmak vezérének főszerkesztője Klein úr, aki akkoriban Szombathelyen nyitott boros üzletet a jelenlegi Köztársasági téren, a nagy gyógyszertárral szembeni üzlethelyiségben, most cipő üzlet van benne, itt tengette életét szegény munkás üldözött, honfitárs, tehát állandóan kizsákmányoló volt egész életében, de mártír lett háború után, valahol megbújva megúszta a gázkamrát, de bosszúja rajtam ütött, de nagyot és igazságtalanul. Na amikor ez a pribék megjött 1945 után –vádiratot stencileztetett valahol, vagy húsz példányszámban és azokat sorra aláíratta a vádiratban is szerepelt zsidókkal. Mivel a jelenben nem idehaza voltam, hanem Szibériában építettem a kommunizmust, nem tudtak elfogni, habár elfogató parancsot adtak ki ellenem, sőt nagy plakátok jelentek meg, 30 000 pengő jutalmat kap az, aki Szelestei László volt keretlegény őrmestert megtalálja, vele én is szerepeltem... 1947-48 elején, amikor Szily János bírósági börtönének a harmadik emeletén 133. szobáját béreltem ki, akaratom ellenére, mint előzetes letartóztatottat, népellenes, háborús bűncselekményem miatt... háromnapi üdülés után egyik este nyílik a cellám ajtaja, beszól a smasszer a fogházőr, hivatnak az ügyészségre, kihallgatás végett... s mellém adtak díszkíséretet, két fogházőrt, úgy emlékszem ekkor nem adtak bilincset még a csuklóimra... Jön, aminek jönni kell... Megvannak a kálváriának a stációi, azokat végig kell csinálnom, vagy kibírom élve, vagy elköltözöm a másvilágra. Ahol remélem nem érnek utót ezek az üldözők. Ahogy megyünk folyosóról folyosóra, majd a földszintre érünk, közben egy nagy teremben találom magamat, elég kopottas bútorzat, az asztal mellet ül egy úr... sok irattal körülvéve, rám néz... majd a nacionálé kikérdezése után rátér a lényegre. Feljelentés alapján: felsorol egy csomó zsidó nevet, mind ismerősek voltak jobbára, akik vádat emelnek ellenem azzal az indokkal, hogy amíg velük voltam Kőszegen, kettő hétig a kegyetlenségem és főleg Szelestei László őrmesternek a szabadon garázdálkodó magatartásért engem tesznek vádlottá és sorolja egymás után a leghajmeresztőbb vádpontokat. Volt abban minden... csak az nem, hogy akasztottam, kegyetlenkedtem... de ami belefért, szűkfekvőhelytől, vízhiányig minden ellenem szólt. | |
