 |
    |
 |
Emberek közöny – Édesanyu, nagypapa, Endre a börtön falánál néztek… De mégis-mégis csak elküldte a legnemesebbet, a legszebbet a találkahelyre... uram-jézus amint kitekinték egyszer... Kit látok a börtönbástya mellett… az én édes feleségemet, na meg a ragyogó kis fiamat, Endrét... akik eljöttek lopva ide a börtönbástya mellé, hogy hátha… És tényleg, unalmas percemben ismét felálltam az ágyvasára, hogy kitekintsek... és amint végigcsapáztam szememmel a terepet... Jól látok?... Tényleg egy asszony kisgyerekkel, igen néz fel a harmadik emeletre... Hiszen ez meg a Böske... meg az én fiam... ebben a pillanatban lengettem a zsebkendőmet, persze csak az ablakon át... nehogy az udvari foglár észrevegye a jelzéseimet... Könnyeim patakjának sós áradata lepte el a szememet, csak néztem-néztem, lobogtattam a zsebkendőt Ők nem igen láttak engem,... csak esetleg észleltek valami mozgást... Kár hogy nincsen URH rádió... de így is beszélgettem velük... éter titokzatos szív hullámain, csak mi ketten értettük. Az én szívem vette minden szemsugaruknak fényjelzését... mosolyukat, hiszen nekik sírni nem szabadott, a sírás csak nekem hozott megenyhülést, hogy meddig tartott egy ilyen szemle, ki tudja… Majd ők is integettek a nagy falnak, a sok ablaknak, abban a hiszemben, hogy én látom őket... Láttam is valóban. Hiszek a gondolatátvitelben, mindig megéreztem a cella magányában, hogy valaki látni akar, azaz engem keres a cella falán keresztül... mert egyszer csakugyan így volt... Valami oknál fogva a harmadik emeltről lekerültem egy napra a második emeletre, ez jóval közelebb volt a földszinthez... Jobban lehetett látni az alakokat, na meg engem is... A napnak egyik percében valami sugallatot érzek... Most nézz ki az ablakon. Mivel takarítás vala, ki lehetett nyitni az ablakot is... és kit látok?????? Kozák nagyapa húzódik meg a börtön bástyája mellett, édes tekintélyével keresgéli minden ablaknak a zugát... Majd én nyújtom ki a nyakamat, ő is észrevett... jól láttuk egymást, csak némán bámultuk egymást, hangot adni áruló jel lehetett volna, csak néztük-néztük egymást... majd nagyapa is könnyekkel küszködve integetett felém és irányt vett. Boldog voltam ekkor mégsem vagyok egyedül, vannak akik gondolnak rám... Óriási érték egy ilyen véletlen meglátás, megérzés... és ki tud erre választ adni, pont akkor és abban a percben kell kinézni, amikor édes párom keres a bástya tövében... Csodálatos megérzése a dolgoknak, minden egyes ilyen váratlan látogatást megéreztem a cella szobájában... minden alkalommal pont akkor kinéztem, ágaskodtam az ágyvasán... és csodák-csodája szemtől-szembe találtam magamat édeseimmel... Úgy van megszerkesztve a cella ablaka, hogy azon állva nem lehet kilátni rajta, magasan van a párkánya... csak akkor, ha valamire feláll az ember, na ez pedig szigorúan tilos cselekedet. Nem szabad felállni az ágyra... és leselkedni az ablakon át ki a nagyvilágba... Sokszor nyílott a kémlelő kis ablak... Kemény szigorral utasított a foglár, szálljon le azonnal... és ne nézegessen ki az ablakon...!!!!! mert kihallgatásra viszem... Még ennyit sem szabad?.... ennyire elzárják a cella lakóját a külvilágtól?... Na nagyon érdekes volt a további életem... Persze azért ha lehetett, mindig kinézegetem a Petőfi utcára és találgattam-tippeltem, vajon az előttem levő kapuból férfi, vagy nő jön-e ki előbb... Hány kerékpáros megy el az utcán?… Így is teltek a percek... órák... Na végre egyszer szereztem valahogyan ceruzát és papírt, akkor pedig rettenetes nagy számolásba kezdtem... Sok-sok példát oldottam meg... Telt az idő, ami nagyon fontos volt... Könyveket nem kaphattam... | |
