 |
    |
 |
l948. május 29. „SZÉP SZABADSÁG!!! E VILÁGON OLY BECSES KINCS? MELY TENÁLAD NAGYOBB VOLNA, VAGY TÉGEDET KI PÓTOLNA.” /Csokonai/ Az ember valakijének vagy valamilyének az elvesztésekor döbben rá, mily nagy kincs volt amit elvesztett, egészség, életszabadság, nemzeti függetlenség, édesanya elvesztése. Valahogyan én is így voltam, habár a szabadságomba már volt valami tanulmányom, hiszen majd három éves hadifogság is nehéz napokat szült életemben, s mily vesztesség ha az ember érdemtelenül tölti valahol a napjait, valamelyik rács mögött. Ahogy már írtam korábban, fokozatosan léptek a gyomromba mindig egy kicsit beljebb-beljebb, húzták meg a nyakamon a hurkot, de arra vigyáztak, hogy azért egy kis levegőt kapjak az élethez, habár a halált is elnézték volna. A jelenben: 1948. május 29. eseményekre térek ki. Azt már írtam, hogy az éhes sakálnak koncként kellettem, mivel a bíróságnál nem tudták a szabadságomat egyenlőre elvonni, rács mögé ültetni, hát leinternáltattak az elvetemült hiénák, Budadéli Károly laktanya Internáló tábor… Itt éltem 1948. ápr. 24-től /majd erről később írok/ amikor értesítenek, hogy az esti vonattal Szombathelyre visznek, bírósági tárgyalásra... Többen szóltak hozzám, milyen jó lesz, mert akkor az internálást meg kell szüntetni egy bizonyos idő után, mert az ok nem áll fenn... Magam is részben örültem a várható eseményeknek, de lelkileg rabnak lenni, rendőri kísérettel közlekedni nem nászutazás ez, nem bizony... Csomagom nincsen... tán valami pénzem volt letétben, azt odaadták, hogy valamit útközben vegyek magamnak... ha a rendőr engedi... /majd kellő időben a kísérő rendőr szólt magához/ rám néz, végig mér, mustrál... ki lehet ez az apagyilkos?... habár ők már ezt megszokták... ez a kenyerük... majd a táskájába nyúl, kiveszi a karperecet és mondván.... ez előirás... kötelező, nem szabad a táborból senkit sem karperec nélkül kísérni... de majd az állomáson, a vonatban leveszem... Különösebben soha sem szerettem az ékszert, még ha aranyból is volt, de mindig valamiképpen megrendültem ha vasból láttam karperecet, bilincset, ami teljes képet ad a fogolyról... Nem mindennapi érzés borzong át az ember testén, amikor egy éles csattanás és a bilincs szolgálatba lépett, nem törődve az emberi méltóságnak a teljes lesújtása, amikor ezzel az emberi szabadságnak majd 100 %-os megbénítását jelenti, annak szabad mozgását csökkenti, nem is szólva, mint szimbólum, mint jelkép valamiképpen csak az igazi bűnözőkhöz kötődöttnek véltük a viselését, és így is néztük a korábbi civil életben, amikor a mindennapi élet embere ennek láttán csak országos betörőt, orgyilkost lát ennek a szimbólumnak a viselőjének a háta mögött, habár úgy véltem, mivel kevés család volt, aki megúszta valamilyen formában a Rákosi személyi kultusznak a vérengzését, büntetését, paralel most nem mindig láttak már a bilincset hordozóban valami elvetemült „Barabást”, gyilkost vagy betörőt. Mégis, valami megdöbbentő látvány, amikor egy embert bilincsekben kiséi a rendőr ismeretlen helyre... Na hamarosan találkoztam is egy volt tanítványommal, mintha csak a nagykönyvben lett volna megírva, legyen tanúm valaki és éppen egy volt Rábakovácsi tanítványom lett a tanúm Szabó Jenő, aki pont akkor jött velem szemben a Budaörsi állomás felől… és amint már írtam, azért mégis felborzad az ember szőre... ha egy földi lényt, a teremtés koronáját bilincsekben kell szemlélni. | |
