 |
    |
 |
Király utcai ÁVÓ Szombathelyen a volt Király utcában /a jelenben Bajcsy Zsilinszky utca 14./ állott egy két emeletes ház, amely a szombathelyi ÁVÓS-oknak volt a SASS fészke. Kívülről nem volt különösebb eltérő a többi házaktól, utcára hat-hat ablak kíváncsiskodott a járókelők felé, majd középen volt a bejárati kapu, fellette egy balkon. („Muskátlis ház”) Közvetlen a járda magasságában sundítottak a pince ablakai, majd következett a földszint és még kettő emelet. Tekintélyes épület vala a maga idejében, befogadó képessége is nagyméretűnek tűnt fel... Itt székelnek a halál és élet urai, akik naponta begyűjtik spiclik által besúgott békés polgárokat, mert valami okból kifolyólag ártalmas volt a személyisége, vagy sokat dolgozott, vagy keveset, vagy nevetett, vagy nem nevetett, vagy egy jó kádernak valaha nem köszöntött... Okot találni ebben az időben nem volt nehéz, így bizony nagy volt a forgalom ebben a fogadóban, ahol nem csapolt sör, nem fröccs és málna, mosolygós csapláros, vagy csaplárosné volt a fogadó, nem-nem, ellenkezőleg, nem jó ide találkát szervezni, senki se igyekezett ide betérni, mindenkit úgy kísértek, hajtottak, kényszerítettek ide, nem a maga jó szándékából tért be ezen hajlékba. A balkon alatti bejárat mögött közvetlen, komor, szigort jelző rendőr kapus mereven néz rám... most aztán nem tudom, hogy ez a hivatalos regula, vagy tán személyi magatartása, vagy hivatalos előírás, de borzalmas ridegség, úgy hogy a köszönésnek se szabad visszaválaszolni... jelezve itt nincsen barátság, itt nincsen haverság, a demokrácia, a néphatalomnak szilárd és kemény ökle lakozik e hajlékban, annak rideg és könyörtelenségét kell már itt a fogadtatás pillanatában, mint bevezetőben eljátszani... Valami dokumentot kért a kísérő rendőrtől... megnézte, olvasta, majd meredtszemmel rám bámult, hogy mi volt ennek nézegetésnek a háta mögött?? Ő már tudja... majd bólintott a kísérőmnek, és indultunk befelé... Ismét őrségbe ütközünk... dokument?! Majd mutatják tovább az utat, na mondom itt aztán van őrség, valamire nagyon kell vigyázni, tán nagy értékeknek muzeális raktára lehet itt elrejtve, amire pedig mint nemzeti kincsre ugyancsak illik őrködni... Lépcsők sora vezetett emeletről emeletre, majd kezdődött hat lépcsővel, folytatódott tízzel, majd nyolccal... ismét tízzel, nyolc és tíz... majd ötvennégy lépcsőn felfelé... ekkor gondoltam a Rómában látott „Santa Scála” lépcsőjén, amely a golgota előtt a Pilátushoz /a főávóshoz a zsidók főpapjához vezetett/ de már Jézus ekkor vértől áztatott volt, s amint ment felfelé a lépcsőn szent vérének cseppjei csepegtek a lépcsőn, amíg csak fel nem ért a magas bírói tekintélyhez, akinek dönteni kellett az ártatlannak, vagy bűnösnek ítélt isteni emberről, annak a további sorsáról. Szabad lesz e?- Vagy keresztfán fogja bevégeztetni... Ezen a lépcsőn magam is jártam Rómában, a lépcsőkön felfelé üveg tányérkák vannak, amik a szent vérnyomokat takarják... és ezen a lépcsőn csak térdepelve lehet felmenni /mellette van lépcső, amint rendesen lehet közlekedni/ van aki csak a szentlépcsőn, térden állva megy felfelé, közben imát morzsolgatja... Ötvennégy lépcsőn felmenni, bizony egyvégben már ez is sok... magam is imát morzsolgattam.... hová és miért kell nekem idejönni?... Ugyan vért itt nem láttam a lépcsőn... nem is volna jó ha szemlélni lehetne a szenvedőknek szent vérét, ez magában véve már letiprása volna az emberi méltóságnak. Az ötvennegyedik lépcső után -állj!--- szól a kísérőm, majd ő bemegy egy ajtón... tán a főcsaposhoz, AVÓ pk-hoz... Nem magam állok már itt ezen a helyen, vannak már ötvenhatan, lehangoltak, szótlanok, csak bámuljuk egymást, keressük egymásban, na ezt ugyan miért hozták be? - Mi lehet a nagy bűne... de szólni nem szólhattunk egymáshoz, mert ez a szigor, a regula így szólt... teljes némaság és borzalmas ideg roncsoló pillanatok ezek, amikor még ismeretlen a jövő, legfeljebb sejti Idegtépő percek, majd órák következtek... csak várunk-várunk... majd közben egynek-egynek szólítják a nevét... remegő lábbal indul befelé, majd az ajtó elzárja a további látását... s ki tudja, mit akarnak vele... Amint így várakozom, felidézem a múltat, hát végeredményben miért is hoztak engem ide? Találgattam ezt is azt is, de nem tudok akkora okot találni, hogy ezt a nagy kitüntetést én megkapjam, hogy ennek a nagy hotelnak beutaltja lettem. Törtem a fejemet... kivégeztem valakit?- Nem. Életet vettem el?- Nem... Éheztettem, kínoztam valakit?- Nem. Hát akkor mi a bűnöm?- Hogy élek?- Hogy katona voltam?- És katonásan bántam a jordánokkal? Ez lehet, de emlékezetem szerint ez volt rám jellemző, minden munkahelyemen lehetett az iskola, vagy levente, vagy laktanya... az mindig elsőben élt bennem. Hát akkor mi a baj?- Tán hogy élek?... Életem kell valakinek?... Amint így elmélkedem üres és idegesítő eltelt órákban, eszembe jutott Madách: Az ember tragédiája, amikor Ádám úgy látta, nincs értelme a földi élet nek, nincs értelme, hogy szaporodjon továbbra is az ember a földön... előttem a szikla, és mélység, leugrom és mindennek vége.. Ekkor odalép Éva: Ádám, anyának érzem magam... tehát az ember továbbra is élni fog a földön, szaporodik, mert az anyaág boldog állapota biztosította az emberi élet fennmaradását. Magam előtt látom majd három emeletnek. a mélységét, csak a korláton kell átlépnem és már zuhanok is az örök Nirvánába.... de mégsem teszem meg a kedvéért annak, aki életemre pályázik, életemet akarja, nem szerzek neki ekkora örömet... nem, nem. De sokáig nézegettem lefelé a mélységbe, az idő pedig ment-ment, de ez a várakozás minden várakozásnál idegesítőbb, hiszen nem tudja az ember, hogy mire is vár. Na ez nem olyan várakozás, mint egy lakodalmas vacsorára várakozni, nem ez borzasztóbb... Ez a várakoztatás is módszeres, hiszen úgy van az ember, mint a forró vízben gőzölgő sonka, ha tovább főzik csak puhább lesz... elveszti nyersességét... valahogyan már itt puhítják az embert ezzel a várakoztatással, idegfeszültséggel. Persze ilyenkor nem illik szomjasnak lenni, éhesnek lenni, sőt WC-re se illik menni, úgyis hiába volna ilyen kérés, nem oltanák a szomjúságot, nem csillapítanák az éhséget... jobb már most megkezdem ezeket az élettani kívánságoknak az elviselését elviselni, ki tudja még mikorra lesz rá szükség. A hideg lépcsőfokon üldögéltem, többen is, nem adtak széket, nem váróteremnek a melege lengett körül, nem törődtek szórakoztatásomról... itt így kell bánni az emberrel, ez van, kinek lehet ellene kifogása, vagy uram isten ki vádolhatja meg ezeket az urakat, ilyen embertelen fogadtatásért?... van amikor eléri az ember azt a pillanatot, amikor valamiképpen a kiszolgáltatottság folytán elveszti ember által való embertelenségét. Sokszor az ember értéke a nullával egyenlő, vagy még azon is túl van az értékelő számsoron, megy a negatív felé... Várni-várni, lesni minden ajtó mozdulatot, ki jön ki, vajon kit hívnak be, és újra láthatjuk-e, vagy más csigalépcsőn kell neki az alagsorban ideiglenes lakást bérelni, ahol vagy csak guggolva, vagy csak ülve lehet csak időzni, a szűk méretű helység miatt, rosszul szabták meg a méreteket annak idején, de jó volt arra, hogy kikészüljön a lakója pár nap alatt a borzalmas fáradságtól. | |
