 |
    |
 |
Könnyek utcája… Naponta tízesével hajtották itt az ártatlanokat, kisérték az állomásra... Ezt az utcát, ha valaha valaki megéri "KÖNNYEK" utcájára kellene keresztelni, mert ez az utca könnyekkel áztatott a sok elhurcolt magyarnak a szenvedő könnyeitől... Ez lett a sorsa a munkáscsalád gyerekének, ősi paraszti vérből származó magyarnak, aki egyik kezében kard a másik kezében ekeszarva védte és ápolta ezt az országot, míg a zsidók pedig, ennek a munkás osztálynak, öntudatlan és elmaradott néprétegnek csak piócája, pénzszívója volt falun és városon egyaránt. Most ők lettek a nagyok, a "JANIK" ezek tipornak engem is a sárba, húznak bele a hínárba, hogy ott leljem a halálomat, az ő gyönyörűségükre megismételik názáreti vadságuknak teljes őrjöngési mohácsát. Lépegetünk a rendőrrel a Szelestei utcán (most úgy tudom Lenin út) nem merem biztosra mondani, a volt Szél Kálmán utcával párhuzamos, ami közvetlen neki megy az állomásnak... Aki velünk szemben jött, szemével végigsimított, de volt, aki megborzadt, megint és megint és meddig folytatják ezt a népnyúzást ezek a bitangok? Mennyi különböző arc nézett rám... de egy se gyűlölt, egy se köpött, sajnálatnak belső fájdalmát tolmácsolta, amíg elment mellettem... Amint majd kiértünk volna az állomásra, egy ablakból ismerőst vélek felfedezni, Dobos Mancit volt vasvári ismerőst, Szikra barátnőjét... Felkiáltok neki: menjen el a Szikrához és mondja meg neki, visznek vissza az internálóba Nagyon mehetett a Manci, mert bizony a Szikrám, akkor még nem volt rossz a lába, már ott is termett mellettem... Bemutatkozott a rendőrnek, engedélyt kért, hogy egy kis útravalót adhasson az útra... majd sírva nyújtotta át a csomagot, amiben bizony jó kis falatok voltak összesűrítve... Jól jött ez az ajándék az egésznapi koplalás után... Na így legalább tudja a család, hogy hová lettem, hiszen senki se tudott volna rólam, amíg levél nem érkezik meg... Hamarosan elbúcsúztunk, könnyes szemmel csókoltam meg a testvérkémet... majd nagy szeretettel nézett utánam, míg el nem nyelt a vonat belseje... Külön helyet keresett az őrmester számunkra... a vonat utasai azonnal észrevették a díszkíséretet, találgatták, gyilkos? –rabló– betörő... nem, nem hiszen nem volt család már ekkor, ahonnan az ávó ne vitt volna el rövidebb hosszabb időre... Megmozdult a vonat, indulunk... Békés barátságban voltunk az őrmesterrel, kár hogy nem tudom a nevét és lakhelyé, nagyon emberséges volt velem... megérdemelné az utólagos nagy köszönetet... És ekkor morfondéroztam, mert már hallomásom volt korábban arról, hogy a "dreifusz" a háromlábú sírásóból lett rendőr őrnagy, ez vadállat, aki mankóval ütötte ki az egyik parasztnak a szemét –mondván, ha nekem elég egy láb neked is elég egy szem is... engem mint szökevényt fog kezelni, ebből pedig magánzárka és kurtavas lesz a fináléja... még csak ez hiányzott nekem, gyötrődni és szenvedni... ilyen gondolatok közepette érkeztünk meg Kelenföldre, itt kell leszállni, mert közel van az internálótábor... jelenben Petőfi laktanya, volt Károly laktanya (ez volt 1948.jul.12. körül)... Messziről kiemelkedik a többi háztömbből ez a laktanya piros téglái, tornyos építkezése, arról árulkodik, hogy itt nem polgárok laknak, hanem valami közületi személyeknek a lakhelye... Eszembe jut ismét Dante mondása: Lasciáte ogni speranza "Akik itt beléptek, tegyetek le minden reményről", a poklok kapuján lehetett ezt a felírást olvasni... valósághoz közel álló mondásnak tartalma itt is valóság. Megtörtént a jelentkezés... irodáról irodára, majd amikor ismét elkönyveltek, az őrmester elbúcsúzott és én meg mentem egy civillel, a megnevezett szobába, ahol már vagy húszan, ha nem többen élték a mindennapi internált életüket. Itt is volt szobaparancsnok, aki elkönyvelte a nevemet, megmutatta a fekhelyemet, de se pokróc, se szalmazsák, puszta padló, valahonnan mégis kaptam egy pokrócot, nyár volt, a szobában büdös meleg volt... Leültem... majd pár kérdést intéztek hozzám a szobatársak... bizony ők sem látták biztonságban, hogy megmenekülök egy csajka egy pokróc jelszótól, mert ezt mondják azoknak, akiket sötétzárkába telepítenek át... Minden ajtónyitásban benne volt a félelmem, most jönnek értem, szinte hallani véltem a kiabálást: Czeglédy! Egy csajka, egy pokróc, de nem, nem kiabálták, késik ez a gyönyör Bizony szorongatott perceim voltak, nem elég hogy ismét idekerültem, de még fokozni kívánják éltemnek verejtékes napjait... | |
