 |
    |
 |
Kiskunfélegyházi, majd a kecskeméti harcok… kb. 1944. okt… Most pedig kihozódtunk Kiskunfélegyháza északi kijáratához, bizony nem vallottuk Petőfi gondolatát: „Ott essem én el a harcmezején...” Értelmetlennek tartottam a vérontást, minden magyar vére se tudná megállítani az oroszok tengernyi erejét... leírhatatlan, rettenetes tüzérségi támadást élt át a város, ilyent még nem láttam, mint a nyári zivatarok közepett a borzalmas dörrenés, majd villámlás, becsapódás… na itt kő, kövön nem marad semmi hátra, ezt a várost Szodoma és Gomora sorsára juttatják az oroszok. A város végétől jó messzire tudtuk figyelni az oroszok fél emeletes tüzelését... s ezzel megszerezte, megváltotta a jegyét a további előrenyomulásra. Nem is tudom, hogy rajtunk kívül milyen katonai alakulatok miatt kellett ezt a borzalmas támadást elviselni a városnak. Megborzadok, ha most is rágondolók erre az óriási földi tűzhányó zuhanyra... Maradt egyáltalán élőlény a harcok után? Maradt még élet ebben a városban, hiszen minden négyzetméterre füstölgött minden... Nekünk sem volt más választani valónk, ismét megírtam a visszavonuló parancsokat, ki a századokhoz, lépcsőzetes visszavonulás Kecskemét északi szegélyére... Kb. 28 km-es gyalogolás Kecskemétig... Igen, találkoztunk a kecskeméti öreg templom nagyharangjával... de mégsem, mert ezekben a napokban elnémultak a harangok is, hiszen ha minden halottat ki akartak volna harangozni... hü de sokat kellett volna húzni, reggeltől-reggelig sem tudta volna beharangozni Szt. Péternél a lelkek érkezését. Most a harci nagy rohanásban bizony nem volt idő templomokat látogatni, orgonájukon szent dalokat játszani, most a halál tornácában állunk, senki sem tudja melyik percben, órában száll fel a magasba. Kecskemét városa bizony már a háborúnak előestéjén, nem táncolt, rivalgott, hiszen a kiskunfélegyházi tüzérségi hangorkánok ide is elhallatszottak, valamiképpen az emberek egy kissé lejjebb hozták a fejüket, ha van idő, akkor elkapják a gyilkos golyó elől... Itt a fronton, ami kb. 1944. okt. vége felé volt, azaz lehetett, pontos időt nem tudok mondani, utólag tudom a hadtörténelemből, hogy Kecskemét 1944. okt. 31-én szabadult fel... Kecskemét északi kijáratánál foglaltunk ismét védelmet, ha egyáltalán védelmet lehet itt mondani, a századok beásták magukat a finom kecskeméti barackos homokjába... mi pedig a zlj. törzs, egy szőlősnek a lábjánál foglaltuk el parancsnoki állásunkat. Rengeteg a német... nagy erőket vonultatnak fel, harckocsi, harckocsit ér... de ismét óriási meglepetés ér bennünket... amint hallgatódzóm, mondom a százados úrnak... hallja? A hátunk mögött szólnak a harci hangszereknek üvöltő hangja, tehát ismét gyűrűben vagyunk?... A háborúban a sok mellett egy idegesített legjobban, ha nem szemből kaptam a lövéseket. Nem szerettem még itt sem, ha hátulról igyekezett az ellenfél támadni. Most pedig hátulról lőnek bennünket, jobban mondva a németeket, valahol sok T-34-est dobhattak be az oroszok, mert a német tigrisek, páncélosok eszeveszetten menekültek, hol erre, hol arra... érezni lehetett a németeknek a teljesen elvesztett harcát, mert íme, hiszen a német harckocsik nem is abba az irányban menekülnek, mint természetesen, igen, gyűrűben vagyunk... de hol van a kiút? Hol van a legkisebb ellenállás? Ezt kutatják most a gyűrűben szaladgáló német tigriseknek az eszeveszett tánca... Hát itt sem maradhatunk a végletekig, mondom a parancsnokomnak, adjuk ki a visszavonulási parancsot--- már én előre meg is írtam---csak a futároknak a kezébe kellett nyomni... és már el is rendeltük a visszavonulást Kecskemétről Lajosmizse irányában... Megindult a zlj. törzsnek is a turizmusa... mi a szőlőkön keresztül vágtattunk neki ennek a kb. 20 km-es útnak, úttalan utakon, jobbára erdők közt meneteltünk... És most jön a legborzalmasabb perceknek a kínlódása: Az oroszok észrevették a védelemből átváltó menekülő egységekre, mit lehet ilyenkor tenni? A megbomlott századokat, fegyelmetlen bolyongó és futó katonákat célgömbvégre venni, s úgy hullanak az emberek, mint a legyek. Így is volt... a repülők csak azért nem tudták lesturcolni a fejünket a nyakunkról, mert a szőlőkarók nem engedték mélyebbre ereszkedni az orosz repülőket, amik aztán okádták magukból a különböző gyilkos golyókat, volt azok között kézigránáttól kezdve egészen géppuska lövedékig. Itt kell megemlítenem, hogy elsőben Szeged alatt éltem át egy borzalmas légi támadást, amikor egy menetelő, motoros tüzérosztagot telitalálat érte az országúton. A kis egységemmel maga is ott voltam a tüzérségi osztag nyomában, de láttam ám, hogy több repcsi mélylesiklásba kezd, teljesen az úton tartózkodó tüzérségi osztag felé húz, ennek fele sem lesz bolondság, menekülni, menekülni, de hová?... Sík a terep, nincs semmi védelmi berendezkedés... és már majd odaérnek a repülők a tüzérek fölé... ebben a pillanatban, az attól nem messze, kb. 20- harminc méterre valami betoncsövek feküdtek---egy ember nagy nehezen bele tudott fúródni---futás, fekvés és már mint a kis egér... már fúrtam is magamat a betoncsőbe... de már meg is szólaltak a mennyei hangok, nem láttam semmit, csak hallottam a borzalmas robbanásokat, majd emberi ordítozásokat... mi lehet odakünn? Amikor csendes lett a légkör, igyekszem kibújni a csőből, mint a kígyó a bőréből... te uram jézus, mindenütt füstölgő, égő ágyútalpak, amik gumikból voltak, lovak dögölve az árokban, a sok-sok vértől áztatott sebesült szanaszét... a betongyűrű közül is nagyon sok lövedéki becsapódások... leírhatatlan szenvedések, kínok tánca, a segítségért kiabáló katonák... Hogy is történt? Ekkor tudtam meg, hogy a repülők ömlesztve hozzák magukkal a tojásnagyságú gránátokat és azokat a célpont felé szórják ki, ezek a gránátok pedig ha kemény részre esnek, az ütközés pillanatában borzalmas nagy robbanás közepette ezernyi kis szilánkokra töredezve végzi el a gyilkolást, ha talál. Hát itt talált bőven, mert hirtelen jött a légitámadást, nem nagy zajjal, általában úgy szokták a repülők, hogy magasra felhúzzák magukat, és siklórepüléskor kioldják a motort is, így semmi zaj. Borzalmas nagy telitalálatnak örvendhettek a kis repcsik "a varrógépek", csak ezeknek neveztük őket. Hát most is itt Kecskeméten hamarosan megjelentek a visszavonuló alakulatok felett és ahol lehetett aratott a halál. Mindezeknek a tetejére, amikor megyünk az erdő közt, az erdő széléről orosz ágyuknak a szája mered ránk... hát már értem, miért volt reggel a hátunkban a nagy lövöldözés... Az orosz egységek már befészkelték magukat az erdőbe, így kerültünk mi gyűrűbe... Na most még csak az kell, hogy ágyúgolyó lesz a siratója... még csak ezek lőjenek ránk... Rettenetes sok fedezés, feküdj! lapulás a földre, amíg egy-egy támadási hullám eltért a közünkből, borzalmasan kifáradtam, a nyelvemet nem éreztem a szomjúságtól, mint egy fadarab, valami keménység volna a számban. Még ennek tetőzésére, valahol az erdők közt levő erdészlakból puskavégre fogtak... Valami partizán szeretett volna egy- egy lelket kiszabadítani a test fogságából. Jól éreztem a golyónak a süvítését a fejem felett, tán éppen én voltam a célgömbre ültetve, de mégis irányt, célt tévesztve nem érte el a fáradt testemet. Ekkor már annyira ki voltam lazulva, szinte majdnem ezt kívántam, ne tovább... van ennek már értelme, hiszen annyira elfogyott a testnek de a léleknek is minden földi élethez való ragaszkodása, jobb volna szabadulni a további testi gyötrelmeknek, a halál pillanatainak meleg vérnek a csörgedezését kivárni, ekkor nagyon kívántam a halált. De persze az életet, a testet nem tettem ki teljes célponttá, mint az a szerencsétlen katona, aki dacolni akart a mesterlövészekkel, kibujt a bunkerból, majd nagy igyekezettel szarni kezdett, de úgy, hogy a seggét az ellenség felé tartva, hogy ezzel kifejezze a megtiszteltetésnek a legnagyobb fokát, biz már nem volt ereje befejezni ezt a biológiai anyagcserét, mert a távcsöves puska golyója bizony megnyitotta számára a túlvilágnak a kapuját... Erre én nem gondoltam, anélkül is arat a harcmezőnek süvítő, különböző gyilkos röpködő halált osztogató golyói, ha nem kérkedünk velük, nem hívjuk magunkra éles, távcsöves puskájuknak célgömbjét... Kecskeméttől ez az út tán az összes háborús kalandoknak a legkimerítőbb fázisa volt, itt ért el legjobban a harctérnek az állandó idegfeszültségi készenléte, hát azt veszem alapul, hogy már majd Temesvártól Kecskemétig letúráztam, hol futva, hol sétálva, hol csendben, hol aknatűzben, hol géppisztolynak ropogtatása közben, ami kb. kitesz már vagy száz km-t... bizony túrának sem lekicsinylő ez a teljesítmény ,főleg ha üldözik, ha lövik a turistát... Elhallgatott a vadászlakból való lövöldözés, persze a fölre dobtam magamat az első süvítő golyónak a hangjára, igyekeztem mettől jobban befúrni magamat az anyaföldbe, mettől kisebb célpontot mutassak az orvvadásznak. Ebben az állapotban várni a további becsapódásokat, ami bizony igyekezett mindjobban megközelíteni, ahogy a vadászkutya keresi a vadat, a jó szaglásával mind közelebb ér a zsákmányához, de valószínű vagy a tölténye fogyott el a vadorzónak, vagy talán úgy érezte erre kap egy revansot, erre nekünk most nem volt időnk... felálltunk, hiszen többen feküdtek a zöld gyepen... majd felálltunk a tűzszünetben és indultunk Lajosmizse felé... ami kb. még tíz km-re lehet tőlünk... Mai napig sem értem, hogy az erdőben, fedezékben rejtőzve levő orosz ágyuk miért hallgattak, miért nem lőttek minket, a menekülőket, hiszen csak egy-két lövés kellett volna, tán az egész zlj. megadta volna magát. Egy visszavonuló-zilált kötelékben futamodó katona már többet nem tud védekező lenni, olyan mint a mérges kígyó, hiába mar, ha már korábban kioperálták a méregzacskóját, harapása ártatatlan-a futamodó katonaság is ilyen Menekül, esztelen, fegyelmetlen, mindenki a bőrét menti, elveszti a józan ité- Amikor esténként a falu elején elengedi a kanász a disznócsordát, minden disznó csak fut esztelenül, csak azt várja mikor éri el gazdájának a kapuját, nem tartja már vissza a kanászostor sem... hát valahogyan egy ily eleresztett disznócsürhe fegyelemben menekül minden katona a visszavonulás idején... | |
