 |
    |
 |
Előérzések hadifogságra… Most jut eszembe, amit kihagytam az Újdörögdi tartózkodásom alatt való érzéseimről... ugyanis engem már ott foglalkoztatott az a gondolat, mi lesz ha hadifogságba kerülök, Szibériába visznek... valóban voltak ilyen gondolataim és erre már jó előre gondoltam és készültem is ruházatban ,hogy a kíméletlen télnek a fogát egy kicsit lecsorbítsam... Mi is kell majd a fogságba?...Elsőben jó, vízmentes, meleg bakancs... Na voltak itt Újdörögdön nekünk suszteraink... anyag bőven... megbeszéltem az egyik katonámmal, hogy mit is akarok… olyan bakancsot készítsen nekem, ami a vizet nem engedte át, na meg valamivel bélelje is, hogy védjen a hideg ellen... Őrömmel vállalta a megrendelést...azt tudom, hogy valami szigetelőanyagot tett a bőrök közé /tán a mai nejlonnak/ valami ősét, de jobbat, majd a talpát is víztelenítette. Bizony amikor elkészült, felpróbáltam, remek külsőt mutatott, sőt a járás benne kényelmes volt...jöhet a hideg, a lábam már védve lesz... Na kellene valami birkabekecs is a köpeny alá... ez is hamarosan elkészült, nem volt ujja, csak ujjatlan mellényszerűségből állott; de nagyszerű puha birkából volt, bizony ez is jó szolgálatot tett, vándorlásom alatt... Sapkát is szereztem meleget. Tehát gondolva a következő Csak most aztán zárójelben, tán már úgyis megírtam valahol a drága bakancsom és meleg irhamellényem hamarosan megtetszett az első „davajnak” tudom, valahol már beljebb amikor egy helyen pihentünk, csak kerüldöz egy ruszki honvéd, nézegeti a bakancsomat... csak nézegeti, addig nézegeti még csak nem mutogat... davaj... és mutogat a bakancsomra... Megmerevedtem... nem akartam érteni, de aztán a géppisztolyával rábökött a remek, víztelenített bakancsomra, és már húzta is le a lábamról.... Nagyon érdekes volt a próba... az oroszok rengeteg kapcát hordtak a csizmájukban, hiszen nem a lábméretre kapták a műanyag csizmát, csak adtak nekik és főleg mindig pár számmal nagyobbat... és ezt az üres teret kellett kapcával kitölteni, de később erre is rájöttem volt is ebbe valami igazság, mert a szoros cipőben hamar elfagy a láb... így több rétegbe kellett bepólyázni a lábat, védve volt a fagyás ellen.... Vérző szívvel néztem a bakancspróbát... de kb. majd egy méteres kapcát a lábán hagyta, ez bizony aztán nem engedte fel az én 42-es kis bakancsomat a lábára... egy darabig nézegette, majd hozzám vágta „Jobposu Maty...” valami ilyesmit mormogott a száján... na ekkor visszamaradt a bakancsom... de a vége mégis csak az lett... valahol csak gazdát cserélt a remekmű, de nem is tudtam volna használni Szibériában, hiszen mindenfajta bőr mínusz 20 foknál felmondja a szolgálatot, nem alkalmas lábvédelemre. Na csak ezt kitérőleg akartam elmondani, mennyire éreztem már előre, hogy ennek a táncnak a vége hadifogság lesz... sokat hallottam már „Tél Tábornokról” ide pedig jó védelmi öltözet kell... Magát az átállást már megírtam, megírtam az első találkozást is a felmentő egység parancsnokával, aki egy asztal alatt egy égő gyertya fénye mellett, egy közönséges iskolai térképen én bejelölve a támadási irányt, folytatta a harcot. 34 év távlatából visszapergetni az emlékezet orsóján a múltnak filmorsóját... amit már rég belepett a múlásnak a pora, tán a sírok helyén gazdag gabonatáblák ontják a mindennapi kenyeret, tán gyönyörű parkok virágainak ezrei táplálkoznak a harcos katonák porrá vált humuszából... amikor a megmaradt élőknek az elesettjeik által okozott sebek már régbehegedtek, a könnyek patakjai már kiszáradtak,... egy-egy megmaradt fénykép, vagy valami emléktárgy utal az elköltözöttre, sőt a mai negyvenéveseknek a volt háború csak puszta mese, történeti csapás, semmi más, nem tud annak repesztő aknáinak, bombáinak, sivító ágyúgolyóinak bömböléséről, romokról... kórházaknak testrészek nélküli járó emberekről, tán ha valaki ma lát egy-egy földrengés okozta város romot, akkor kaphat valami képet egy repülő századnak rombolásáról... jajáról, de ha valaki ezt nem éli át, sohasem lesz arról igazi reális képe, sőt még csak képzelet sem. „Amíg két ember lesz a földön, mindig volt és lesz háború” szokták mondani. Ma is van háború a földgolyóbis különböző pontjain, helyi hancúrozások, helyi összetűzések... de leszigetelődnek a tovaterjedésétől, valamiképpen igyekeznek a tűzoltó politikusok a tűz tovaterjedését megakadályozni... hogy abból egy európai, vagy világégés következzen be. Ez magában véve igen jó, minden háború csak veszteséget hozhat, habár vannak, akik azt vallják egy háború: „a világ öntisztulása”, szinte szükséges is, hogy valamiképpen az emberiségnek egy része, és főleg a tőkések pénze gazdát cseréljen... Tán sikerül ennek az évszázadnak kiirtani a háború csiráját... habár a történelem majd pontosan igazolja, minden ötven évnek megvolt a maga vérontása. Tán a mai fiatalok már nem háborús szítók, kedvelők, nem felvirágozva és nótaszóval indulnának a tűzvonalban, mint 1944-ben, amikor dicsőség és kötelesség volt a hadbavonulás, a mai fiatal már jobban elkanyarodik az öldöklő fegyvereknek puffogtatásától, inkább jobban élvezi a „Lada, Merci0” csendes mormolását, több élvezetet talál a békés turizmusban, amikor mindenki barát a baráttal és nem gyilkosa a barátjának… Nem mindenkit egyformán sújt a háborúnak a mozgalma és annak fergeteges hullámzása. A háború alatt nagyon sokan meggazdagodtak, a mások /grófok, bárók, földesurak, jó módú polgárok, tisztességes, szorgos földművesek/ több éves, generációs örökségeinek az eltékozlása folytán. Megnőtt a háborúval vele együtt járó, mint ahogyan a tetű és a poloska szaporodásának, vagy a hastífusznak kell egy rendkívüli állapota, amikor nem lehet úgy védekezni ezek ellen, mint békésnapi munka közepette és ekkor ezek a férgek tanyáznak, tanyát vernek az elhagyatott testrészeken. Ugyanígy elherdálták a fosztogatóknak megnövekedett hada a volt kastélyoknak soha nem pótolható muzeális kincseiket, amit vagy saját birtokukban megtartottak, néha nem is tudták mekkora kincs van a birtokukban... amikor a háborút kezdték elfelejteni, mint a poloskák előjöttek a rejtett aranyak, ezüst és ötvös munkák, amik hol bel, hol külföldi nagytőkék kezébe jutottak. Így található még napjainkban is több lakásban olyan régiségek, amik valaha valamelyik grófnak, vagy földbirtokosnak birtoka volt, örökölte vagy vette és most valami egyszerűbb hajlék ad neki otthont, de kirí a környezetéből, mint ahogyan kirí egy kopott öltözetű ember egy báli fényben, pompában. Soknak hozott anyagi jobblétet a háború, hiszen Szelestén mesélték báró Baichnak az inasai, akik elásták ládaszám a rengeteg ezüstékszert, ezek a ládák bizonyos idővel eltűntek... hát kérdem én tudtam, hogy hová voltak elásva? Csak aki elásta annak volt pontos helyi ismerete, a kincsekkel megrakott, elásott ládák felett... De a szajrézók sokasága nem kímélte a jó szomszédját sem, akikkel hajdanában baráti viszonyban élt, mivel elhagyta a lakását az illető, így bizony a mi értékeinknek is egy része a szomszédok lakásba vándorolt... pl. Kondoréknél találtunk rá a méhésznél, de ki merte volna mondani, hogy szomszéd ezek a kompótos csiszolt tányérkák tőlünk valók. Mert híre volt annak, hogy a tanítói lakásban a kis szobában fürdőt rendezett be a megszállott orosz parancsnokság és Kondor Ferenc tán, hogy a maga bőrét is mentse, vállalta a szobánkban a fürdőmesteri szolgálatot, hát szabadon járhatott kelhetett a szépen berendezett otthonunkban. Azóta meghalt, nem vitte magával, nekünk meg azóta sem hiányoztak a kompótos tányéraink, de a többi sem, amit meglovasítottak a névtelen szajrézók. | |
