 |
    |
 |
Egy nap a börtöni órákból… Na aztán itt az egyesben, a magányban igazán remete lettem... Mit is csinálok egész nap?... Valamit csak kell csinálni, nem nézhetem a puszta falakat, hiszen megírt történet, hogy a fehér falak állandó szemlélete vaksághoz vezet, azóta már nem, is meszelik fehérre a börtön falakat... Miért zártak engem egyes cellába?... Kérdezgettem magamban... Hát valóban ekkora az én érdemem... Ilyen súlyos vagyok a bíróság mérlegén... Félnek tőlem?... Erre is megkaptam a választ hamarosan... Napközben, egy kis fény szivárgott be az ablakon, habár az ablak úgy volt kiképezve, hogy azon a padlózaton állva nem, lehetett kilátni... Csak akkor, ha a mellette levő ágyvasára felálltam, akkor láttam meg a külvilág forgatagát... Az ablakom, a jelenlegi Petőfi utcára, majd egészen közel pedig a Kasmarcki püspöki kertészetre nézett, részben a jelenlegi püspöki kertre... Borostyánútra... Kispapok sétányára, mozgalmas és változatos kép jelent meg előttem, ha lopva kinéztem az ablakon át a nagyvilágba... Borzalmasan bántott az emberek közönye, nem láttam senkit se, aki megállt volna közvetlen a börtön bástyájának a tövében és feltekintett volna a cella rácsos ablakaira. Soha nem gondolták a szabadon futkározók, itt benn is van élet, de egészen más, mint odakünn... Senki nem ejtett egy könnyet sem a cella ablakok felé... Láttam sokszor ismerős papokat sétálgatni, pl. Szakos Gyulát, püspöki titkárt... Meg a többit, akik nagy viháncolással szívták magukba a szabadság májusi illattal dúsított ózondús parki levegőt. Csak egyszer álltak volna meg séta közben, csak egyszer vetettek volna ránk egy tekintetet... Hiszen a rácsok mögött is emberek élnek –kellene egy áldást adni, vagy egy imát elrebegni a börtönben lakók megszabadítására, de nem, ellenkezőleg, nem jött egy tekintet sem alulról, attól több ment felülről... Hát idenézzetek ismerős papok, én vagyok itt... A tanító, a kántor... A családapa;... Az üldözött... Küldjetek egy szempillantást felém... Nagyon sok ismerős papot láttam a romkertben sétálgatni a maguk ifjúságukkal kacérkodtak, viháncoltak... Élték a szabadságuk gyönyörét... De felém, felénk egy pillanat nem sok, még csak annyit sem áldoztak... Ez nagyon rosszul esett... Hiszen napról-napra ismétlődött a nap a különböző óráiban... Perceiben mindig változott a sétálóknak a személye... | |
