 |
    |
 |
Halálhozó akna… Lajoskomárom határában… 1944. okt… „Halált hozó akna vaksága…” Parancs szerint kb.60-70 gyalogossal elmentem a parancs végrehajtására, ahogyan tudtam, és tehettem, megszemléltem a terepet, csúnya, esős, őszi, hideg fújdogált, ez volt talán a legnagyobb ellenség, hiszen még nem volt meleg öltözetünk... A síkmező végénél egy enyhe dombvonulat húzódott végig a határban, majd mögötte volt a falu... Ezen a dombvonulaton igyekeztek védelemre lefeküdni a földre a katonák, ki-ki beásta egy kicsit magát, legalább a feje elé egy kis vakondtúrást hízott, maga pedig a domb aljában lapultam le a drága anyaföldre /alattam se matrac, se szalma, csak vizenyős szántó, sőt közvetlen előttem jókora lápos, mocsaras, vizes mélység, annak a szélén kaszinóztam magammal, de bizony a vizenyős terep, na meg a hideg nem volt alkalmas valami szép gondolatoknak a megszületésére, kell ez? Kinek jó ez? Valami belülről hullámzott ellentmondás, amíg így morfondírozok, csakhamar kapjuk ám az oroszok küldte szép muzsikát, s mivel dombhát választott el bennünket a közvetlen szemtől-szembe való látványosságtól, így csak aknával tudott bennünket szórakoztatni, ami bizony a mag parabola pályáján átrepülte a dombhátot... Közben kapom a jelentést az élvonalban lévő katonáimtól, hogy velük szemben kb. 100-60 m-re egy ház van, abba oroszok vannak már és állandóan integetnek feléjük, menjenek oda... Én nem biztattam őket erre a vendéglátásra, lesz ami lesz, közben a miénkek közül is többen halálos lövést kaptak... mint ilyenkor szokott lenni. Nem szűnt meg az akna suhogása, de az első lövések elég messze estek be a földbe, így úgy véltem az irányzékukkal valami baj lehet, tán rosszul vannak betájolva, de aztán pár perc múlva, jön a visító vércse hangja, hallom a gránátnak a borzalmas füttyét. És ami a legborzalmasabb, ez mind közelebb hallatja magát, ez ide tart hozzám, pedig nem is hívtam, sőt nem is várom, nem volt sok idő meditálni, hiszen a másodpercek töredékei alatt játszódik le egy ilyen szeretetcsomagnak a hatásos vagy hatástalan találata. És uramisten, közvetlen a fejem felé tart, óriási puffanás, a fejeim előtt pár centivel csapódik be a pocsolyába, azt még észleltem, szemközt fröcskölt az anyaföld mocsarának földjével, mintha hantot akart volna már rám szórni... ebben a pillanatnyi helyzetben a régebbi gránátok hatását kivédve ismét bevágom a fejemet a mocsárba, és nem jön a „nagyszerű robbanás, a nagyszerű halál”... mi történt? Felocsúdok, a fejemet felemelem az iszapból, szememet próbálom-próbálom látni bírni, nem látom sem a gránátot, sem a becsapódás helyét... Hát igen, a pocsolyában csak beleposszant a gránát, nem ért semminemű kemény felületet, így elnyelte az örök enyészet, ha csak azóta ki nem szántotta valaki. Minden ámítás nélkül, ha kb. pár centivel hosszabb a röppályája, fejem lett volna az ütközőpont, a robbanás ott történik meg, szép halált hozott volna a pillanat, hiszen ekkor fájdalom nincsen, marad belőlem-... ami maradt volna... Ismét nagyon közel voltam a halálnak a torkához, megszabadultam... csak utána ocsúdtam fel, igaz hogy élek? Leírhatatlan élmény, mert ilyenkor, ilyen közelségben robbant gránát, cafatokra tépi az embert... Nem is tudtunk maradni ezen a terepen sokáig, kb. egy óra múlva adom ki a parancsot, elszakadni fokozatosan az ellenségtől, le a dombról, a közeli kukoricásnak védelmében, annak sűrűjében folytattuk az utunkat tovább... Csúnya őszies, esős idő volt, amikor minden vizes, vizenyős volt, így magunk is átáztunk, de még ekkor a harc hevében nem ártott meg egy átázás, meg is száradt rajtunk a ruha, nátha se lett belőle. Ekkoriban lehetett nov. havának jól a derekán, s bizony az ősz nem kedvezett a katonának. Állandóan tervszerű elszakadás, állandóan csak menekülni, miért nem lehetne fegyverszünetet kötni? Hiszen úgysem lehet feltartóztatni ekkora ellenséget, amikor az egész világ szemben áll a némettel szemben? Menekülni, visszavonulni, de amikor már a harci szimfónia már itt szól Dunántúlon, hát meddig lehet még menekülni? | |
