Hadifogság után jövök Szelestére… 1947. júl.

Na szóval itthon vagyok Magyarországon, magyar szót hallok, magyar gyerekeket látok, magyar kenyeret ehetek...találkozhatok azokkal, akikkel már szinte megszűnt minden földi kapcsolatom… feleségemmel, fiammal…
Útközben már megírtam a mákos és diós beijglinek, a csodákkal határos értékével... közeledik a vonat
S Z E L E S T E felé... (1957. jún. júl.)
Izgalmas volt az utolsó km, amikor már megleltem a templomunk tornyát, iskolám kontúrját... itt vagyok igazán, itthon újra, már lassít is a vonat... amint nézegetek kifelé... igen ott áll az én édes kis párom, majd ötéves kis fiacskámmal, Endrével. Endre meg sem ismert volna, de tán én sem, hiszen mikor láttam utoljára?...
Kábultságnak nagy örömében szorítottuk egymást, csókokkal halmoztuk el szomjas szánkat, majd ölelés, ismét csók... fiamat, aki bizony látott egy sovány, vagy 45 kg-os embert, kopottan, kék, ócska munkás ruhában... egy német sátorvásznas félkabátban... ez lenne az ő apukája?
Miért sovány apuka, mikor a nagyapa milyen kövér?... miért nincsen szép ruhája apukának? Hiszen most látom csak elsőben, ilyenkor illene szebb ruhát ölteni, de hát ez most a legszebb édes fiam...
Fiam arcán ezer kérdés, amire akkor nem kaphatott választ, de lassan ahogyan

teltek az évek, azóta mindent tud már rólam, sőt egészen átélve adja át másoknak, szinte azt kérdezik tőle---Te Endre mikor voltál te hadifogságban?... Nagyon jól megtanulta a leckét, fel is tudja mondani, remélem nem kerül majd egykor hasonló iskolába...