 |
    |
 |
"HOMO HOMINIS LUPUS" Az ember az embernek farkasa Ahogy mondtam, szabaduló, elbocsátó levél a zsebemben és mégis fogolynak éreztem magam, nem tudtam a szabadság örömével élni, valahogyan éreztem, hogy dűlőben van a ház, csak azt nem tudom mikor fog rám dőlni a téglazuzadék. Nagy volt mégis az öröm a faluban... másnap már mentem is az iskolába, kezdtem a tanítást, hiszen szabad vagyok, taníthatok, mint tanítót nem mentettek fel az állásomból, maradtam a régi... hát akkor tanítok. Emlékezetem szerint a park, az arborétum kellős közepém árván maradt bárói kastélyban, amit már korábban berendeztem tanteremnek, iskolának, itt folytattam a tanítást, anyu pedig átvette tőlem a kántorizálást, azaz amíg nem voltam idehaza anyu kántorizált, sőt közben tanított is, mint képesítés nélküli nevelő. Leírhatatlan örömmel menetem a gyerekek közé, akik csüngtek rajtam, és szemük csillogásával igyekeztek részvéttel irántam lenni –hiszen tudták rólam, hogy ez ideig börtönben voltam –majd előzőleg internáltak, ekkor a felső tagozat járt ide a kastélyba –életemnek legszebb iskolája volt itt, a park ősi ózondús levegőjében. Valahogyan mindig ilyen iskoláról álmodoztam, nem pedig a forgalom, és a por közepében, ahol a külső zavarok nyugtalanítóan zavarják meg egy-egy órának az elmélyülését. Tanítottam, tanítottam –valahogyan éreztem, nem sokáig taníthatok, mindennap többet és többet adni, mert nincs sok időm, és akkor ki folytatja a megkezdett vetésemnek ápolását, ki fog utánam aratni?... Pár nap nyugalma után kezdtem magamhoz térni –élveztem a szabadulásomnak édes perceit –megszabadulni a cella levegőtlen, bűzös légkörétől –a börtönnek igazi lehangoló atmoszférájától –a zárka ajtajának bartóki díszzománc csikorgásától. Ekkor ébredtem fel az embertelenségnek elkábult és eltorzult világából, mily jó szabadon élni, szabadon tanítani –dolgozni. Ami miatt zaklatott a lelkemnek fogaskerekei, amiért rövidzárlat keletkezett nyugalmi időszakomban, arról korábban írtam, hogy ekkor az országban kettőségnek hatalmi árnyéka fedte be az országban élők napjait, a bíróság, és főleg az internálás, aminek egyedül csak a Rákosi ültette be a nemzet testébe ennek a szervnek orosz mintára a GPU karhatalomnak farkasfogát, az ávó–t, ami állandó rettegésben tartotta ez országnak békés polgárait. Ugye itt nálunk nincs akkora távolság, mint orosz honban, ha ott valakit elcipelnek 5–8 ezer kilométerre, pl. Szibériába, még mindig oroszhonban van, de nálunk ezt nem lehetett tenni, hogy a dunántúliakat, vagy a tiszántúliakat elcipeljék ólombányákba, hát kellett egy gyűjtőhely, egy internálótábor, legtöbbször volt katonai kaszárnya, vagy pusztaság... ahol évekig tartották fogva a szenvedő magyart. Az internálás kész tönkremenés –úgy erkölcsi, mint vagyoni állapotban. 1948. július 11-12-körül. Arra emlékszem hétfői nap volt, mert előtte való napon Pósfán voltunk, most László Pisti lakodalmában, vagy búcsún, azt nem tudom, de úgy jóval éjfél után érkeztünk meg Szelestére, hajlékunkba. Jól szórakoztunk, feledve a bút, mát élvezve, holnapra nem gondolva, roptuk a táncot, tán tudattalanul is jobban mulattunk, mint máskor, ki tudja, hogy holnap hol járom a táncot. No ezt nem tudatosan éreztem, csak úgy a hatodik érzék által sugalmazva. Endrike, aki ekkor majd hat éves volt már, édesdeden pihent kis ágyában, cselédlányunk vigyázott rája, Németh Mariska, vagy Juliska? | |
