 |
    |
 |
Buzogány Mózes, igazi lélekember… A börtön nekem nem volt az-az igazi börtön, mert már írtam annak kiváló parancsnokáról, aki "börtön testben is ép lelket látott" aki igazi emberi felemelésnek volt a nagyszerű pedagógusa, aki az elesettet nem hagyta a porban –felemelte bíztató szavával, szeretetével de igazságos szigorával –munkát adott a rabnak Buzogány Mózes –székely származású igaz magyar, akinek a nevét nagyon sokan imáikba foglalták –akire büszkén emlékeznek meg a börtön lakói, aki igyekezett emberré ötvözni a szétzilált –testileg –lelkileg elesettet– csodálatos pedagógiai érzékkel megáldott színmagyar, aki vérzett az ártatlanokkal, aki szintén szenvedett az igazságtalanság miatt. Szerette a rabot, ha már rabnak kellett lennie, főleg a politikailag üldözötteket, de a csöveseknek szintén atyjuk lett, akiknek munkaalkalmat, bőséges kosztot és keresetet biztosított Sághegyen a bazalt bányában. Csodájára jártak le a kommunista belügyből Budapestről– mert már országos hírnévre tett szert Buzogány, mert aki a keze közül került vissza a szabad életbe, azok hirdették széles körben, az országban, nem börtön az, emberiességre épült emberszeretet lakozik abban a zárt épületben –akikkel megértéssel és szeretettel –de katonásan–igazságosan bánnak ott mindenkivel –aki azt megérdemli. Ha lehetne, mint a templomokban szokás –egy-egy márványtáblát sokan csináltatnának "Hálából, Buzogány Mózesnek, a börtön parancsnokának", mivel ezt nem engedik meg, azaz nem engedhető ilyen hálaleróvás, rengeteg levél emléktárgy hirdeti az ő jóságát, emberségét, amiket a volt börtönlakók szabadulás után küldtek el neki, hogy részben szeretnék leróni hálájukat, a legjobb börtön parancsnokának, Buzogány Mózesnek. Magammal is ily szeretettel foglalkozott, még éjszak is lehívatott a hivatalába, ahol cigarettával, nagy-nagy emberszeretetével látott el... vigasztalt, erősített, majd megengedte hogy ekkor kezdődő miséken harmonizálhassak, énekkart szervezzek... Bámulatos emberi nagyra hivatottságnak a tanújele ilyen körülmények –ilyen elnyomatások közepette. Ezeknek az emlékeknek a birtokában vállaltam, hogy ismét hozzá jövök rabnak, fogadjon be ismét cella lakójának, folytatom kulturális szervező munkámat, magam is szerzek pár kedves órát a többi raboknak... Ezért nem féltem ismét rabnak lenni, mindaz, ami borzalmas egy börtönben, de ezeknek az emberséges megbecsülésnek a jelenlétében még a szenvedés is napfényben úszik, még a börtön is adhatott kellemes órákat, napokat... Nem aranyból kell lenni a kalitkának, emberségesnek kell lenni annak parancsnokának, aki fokozhatná az ávónak a tévhitben élő bíráknak áldozatainak keservét, fokozhatná a raboknak fájdalmait, mert hiszen ezt is kellene tenni, ezt kívánná meg az ekkori rendszernek törvényes balga képviselői –belügyi szerveknek farkasai –akik az embert állati sorba tiporták le, tették földönfutóvá. Ha már valaki az ÁVÓ karmai közül kikerült, idekerült a "buzogány-féle" börtönbe, szanatóriumba, mert valóságos megkönnyebbülés volt az ávó után itt horgonyozni, kikötni, megszűnt a testi ütlegelés, lelki gyötrődés, kábítószereknek a fokozott adagolása, akaratnak a kikapcsolása. Buzogány-féle szanatóriumban pár hét után újjá született a bentlakó –Megnyugodott– elvegyült a többi közé és engedelmeskedett a ház szabályainak –soha semmi bántódása nem lett ebben a szanatóriumban –Ilyen nem volt az egész országban Ilyen előzetes börtöni élmények után, nem jelentett számomra poklot, hanem a civil életben ért támadásoknak mentő szigete volt, ahová be akartam jutni, mert a külső világ zaklatásai, molesztálásai végleg felőrölték volna az idegeimet. Nyomtam a kerékpárt, ezen gondolatoknak rajzásában nem is vettem észre hány kilométer hagytam el Szelestétől, de a méterek, a kilométerek gyorsan fogytak, a görcs összehúzta a távolságot, hiszen fiatal voltam, 38 éves. Mit ki nem bír az üldözött, hogy életét megmentse vagy átmentse egy későbbi kivégzésig. Nézd az üldözött vadat, mily őrjítő irammal tudja a helyét változtatni, hogy tud vágtatni hepehupás terepen, ha kell ugrik, mászik csak elrejtse magát üldözői szeme elől. Nekem a börtön jelentet ekkor védelmet, csak itt lehetek biztonságosságban, ide kell nekem bejutni a gazok elől, akik már megszimatolták a szabadon bocsátásomat. Biztosan érdeklődött utánam az aljas Klein, na mi van velem? Talán megrettent hogy szabadultam, félt a bosszúmtól, vagy rettegve feküdt az ágyában, nem tudta hogy mikor fogom bezúzni az ablakát, az aljas strici amikor értesül a szabadlábra való helyezésemkor, azonnal ment a piszkos Hajós városi rendőr parancsnokához, kebelbeli barátjához, hát mi van? Hogyan engedtek ki a karmaik közül, nem lesz jó ha szabadon van ez a keret legény... és azonnal köröző parancsot a sárvári rendőrkapitányra és már jött is értem az ártatlan rendőr. Már a városban tekerem a biciklimet, elhelyezem valakinél, majd egyenesen mint a postagalamb a maga titokzatos tájolójával beméri az útját a fészkét és több száz kilométerről, is hazatalál, én is megtaláltam a börtönhöz vezető utamat. Ismét azon az udvari ajtón léptem be, ahonnan majd 10 napja félve léptem ki, megyek végig az udvaron, majd vasajtónál kopogok... Fegyveres őrnek köszöntök, majd kérdi. mit akarok?– Mondom neki visszaakarok menni a cellámba –vissza a börtönbe... Oly bambám nézett rám, hát hogy–hogy? Kérdi tőlem... nem hagynak nyugton az otthonomban, jobb nekem a börtönben. Mindjárt szól a felvezető őrnek, akinek szintén udvariasan köszöntök, majd elvezet Buzogány Mózes szds. úrhoz, a börtön parancsnokához, a nagyszerű és emberséges lelkű pedagógushoz. Jó napot kívánok –köszöntöm nagy szeretettel... rám néz... kezet fog velem... mit akar itt, hiszen szabadon engedtük... majd folytatom. Szds. úr engedje meg, hogy itt maradjak a börtönben, hadd menjek a cellámba, mert a civil életben zaklatnak, üldöznek a zsidók... továbbra is... a jelenben is elfogató parancs alatt állok... Különös szeretettel mosolyog felém a szds. úr, teljesen megértette a kérésemet, de kérdi, hol van a "beutalóm?", mert ide csak az jöhet be, és az mehet ki, akinek van papírja, ügyészségi okmány, amely szerint a börtönbe kell neki maradnia. Felelem: az nincs... Akkor nagyon sajnálom, mondja a szds. úr, nem fogadhatom be a cellába, nem zárhatom le, ez törvénytelenség volna, s egyben emberi jogtiprás... Nem tehettem meg a kérését nem teljesíthettem, nagyon sajnálom, itt nem lehet otthona, ha beutalót kap az ügyészségtől, akkor örömmel fogadom, és folytatjuk azt a kultúrmunkát, zenét, énekkarszervezést, TIT előadások amit velem megkezdett a cellákban tespedő magyarok lelkének megacélozására, hogy visszaadjuk az életnek gyógyultan az elesetteket. Kezet fogott velem, és elbúcsúztam én is ettől a ˝Buzogány szanatóriumtól˝. A vasajtó őre is értetlenül nézett rám, csak eddig voltam itt –hát nem maradhatok? Nem mondom neki: nincsen beutalóm!!!! Csodálatos még ilyet se hallott, valakinek nem kell a börtönbe menni és maga pedig, ide kívánkozik, ezt még nem tapasztalta hosszú szolgálati éveiben… Ez, pedig most így van… feleltem neki. Lehet, hogy azt gondolta magában egy kerékkel több van valami rövidzárlat lett az idegeimben, valaki egyszerűen be akar ülni a börtönbe? Majd nyikorgott a vasajtó, elköszöntem, majd kérdi most mit csinálok? | |
