Menekülés Gátérből, Kiskunfélegyháza felé – pokoli tűz…

A történtek után visszasietek a zlj. pk-ra és jelentem Szirmai szds.-nak a látottakat, de egyben egy orosz törzstisztet bekísértek a katonák is a parancsnokságra. Ezzel meg is csináljunk? Amint így töprengünk, bizony nem volt sok idő a találgatásra, mert Gátértól délre bizony nagy orosz megmozdulást tapasztalunk, de nemcsak mozgást, hanem tűz alá veszik a zlj parancsnokságot is... A századok meg tőlünk keletre vannak... és úgy nézett ki a harchelyzet, hogy valami gyűrűbe igyekeznek minket befogni az orosz támadók. Hamarosan hívjuk az ezredet, de semmi összeköttetést nem kapunk, megszakadtak a vonalak, feltehető, hogy az ezred előbb kapott a támadásból, hiszen ők voltak tőlünk a támadás irányában, így kénytelen volt álláshelyet cserélni, most teljesen elszakítva az ezred parancsnokságtól, magunknak kellett dönteni.
Sürgettem a zlj pk-át, adjuk ki a századok felé, hogy vonuljanak Kiskunfélegyháza irányába... próbáltunk telefonösszeköttetést kapni, majd hamarosan megírtam a visszavonulási parancsot és már a futárok vitték is ki az élvonalbeli századokhoz...
A tűz mindjobban fenyegetett bennünket is, sőt a lövedékek egész sora érte már a kis tanyát… mese nincsen, itt maradni nem lehet, hiszen hátba támadtak bennünket, valószínű az oldalunkban levő szomszéd századot is már megfutamították, így nem volt semmi akadálya az orosz inváziónak, sőt csak még minket kell bekeríteni és ismét nagy halat tudott volna fogni.
Nagy volt a zűrzavar a zlj. Parancsnokságon, mindenki kapkodott a felszerelése után... Jancsi is, a legényem kapkodta a csomagjaimat... majd egy arrafelé tartó teherautóra kapaszkodva, csak úgy hevenyészve, fél kézzel tartottam magamat az oldalába belemarkolva és irány... de bizony a golyók dísztüze kísért bennünket, valószínű látták a támadók, hogy mi menekülünk, így ők is jobban tudtak előbbre jutni, hiszen ellenlövést nem kaptak... így szabadon célozhattak, arra emlékszem, hogy az orosz tisztet az utolsó percben egy lovasszekérre tették fel és hozták utánunk a katonák...
Pokoli tűz, rohanás, úttalan utakon, a teherkocsi majd felborult a hepe-hupás talajon, hiszen nem úton mentünk, csak toronyiránt...
Remélem a századok is megkapták a visszavonulási parancsot...hiszen vagy ezer katonáról van szó, három század együtt...
Gátértól kb. 15 km-re van Kiskunfélegyháza... Gátértól kb. elszakadtunk tíz km-re, amikor már az oroszok nem követtek gyilkos golyókkal...s már láttuk is Kiskunfélegyháza körképét... A város déli kijáratánál jól kifújtuk magunkat, majd megvártuk a visszavonuló századoknak már hírmondóként szálingózó katonáit, akik jelentették,

Gátér utáni harcok térkép

hogy Csongrád felől is nagy támadást kaptak, így nagyon nehéz volt a visszavonulást végrehajtani.
Most már teljesen világosan látható a térkép alapján, a korábbi teherkocsikkal akartak találkozni a délről támadó orosz egységekkel, így bizony mi teljes gyűrűnek lettünk volna az áldozata, ha időben nem kapcsolunk Kiskunfélegyháza felé.
A zlj. egységei estefelé mind megérkezett, a század parancsnokaikkal együtt... majd újabb védelmi állásba mentünk át…
Az éjszakát a város déli szegélyén lévő utcában, maszek házban töltöttük, elég békés viszonyok mellett. Igen ám, az orosz támadó egységek sem pihentek az éjszakában, tovább vonultak a sarkunkba, és bizony reggel amint kitekintek a szállásunknak az ablakából, előttünk húzódik egy dombvonulat, tüzérségi belövési távolságon belül, ha aztán teljesen szembekerültünk az ágyuk torkolati csövével, ezt jól kifogtuk.
Nem is várattak sokáig a reggeli ébresztővel, iszonyú össztűzzel riasztották a várost, füstölgött körülöttünk minden.../kb. 1944. okt. 20/ riadtan húzódtunk le a századossal együtt és a zlj. törzzsel a pincébe, de ez sem volt bombabiztos hely--- jó lesz innen mielőbb menekülni...
Ezen érzésemet sugalltam is a parancsnokom felé, ugyanis érdekes nekünk civileknek jobb megérzésünk volt a veszélyre nézve, mint a tényleges

Valamiképpen a tényleges tisztek nem tudták olyan szemmel nézni, felmérni az erők egyenetlenségét, mint mi tartalékosok, csak duruzsolom a parancsnokomnak: menjünk ki ebből a házból, hiszen egy találat és csak hamu és por marad utánunk, nem szabad egy percig sem itt maradni a pincében, az előttünk levő dombról okádta az orosz tüzérség a lövedékeket, mi pedig teljes célpontot mutattunk nekik, menjünk!... menjünk!...
Némi kis felmérés után hajlott a szavamra százodosom... s amint elhagyjuk a pincét, futunk, rejtve és fedezve ki az utcára, hiszen golyók füttykoncertjének az indulójára menekültünk, s mit látunk az utcán?
Összedőlt házak, sebesültek sokasága ordít... lovak fetrengenek az úton... halottak meredt, kidüllesztett szemekkel bámulnak a semmibe... borzalmas utcai kép fogad minket, mint a megzavart méhkasból kitóduló méhék, úgy szaladgáltak jajveszékelés közepette a város lakói, és az ottlévő katonák ... és uram Isten... alig megyünk tán száz lépést, egy borzalmas dörrenés a hátunk mögött, hatalmas porfelleg, téglák zuhanása, mint a vulkánnál kiömlő, füstölgő láva úgy csapódott fel és omlott szét alig egy perce elhagyott lakosztályunk... Szirmai is hátranézett, arcával elárulta, igazam volt, érdemes volt elhagyni a halál torkát.
Amikor már elhagytuk az utcát, akkor már az orosz ágyuk becsapódása nem volt olyan veszélyes, mert ezek az utcák derékszögbe estek a becsapódásokkal... így némileg fedezéket adtak a becsapódások ellen...
Rom, romhalmaz hirdeti a háborúnak minden nyomorát, ember, embernek a farkasa...