 |
    |
 |
Éjféli misék, húsvéti misék története… Szemlélőnek korán, Bírónak meg későn érkeztem… Ünnepek és az éjféli misék históriája Ismét beleütköztem a plébánosi tekintélyének a csorbításába és nagyon megsértettem ismét az évtizedes tradíciót, áthágtam a „Kanonika viztitációnak” szigorú rendjét… Miről is van szó?… Amikor Alsószeletére kerültem, már egyszer itt vagyok, hát amiben tudok igyekszem a falu kulturális színvonalát mindenben emelni, s ha kell elsősorban a vallási területen, hiszen ebben az időben nagy teret adott az időknek a legszebb isteni szolgálatra beállított klubok, templomok. Az ünnepeknek is voltak kiemelkedőbb ünnepi körei, amikor a család egybe forrott, behúzódott a meleg szobába és a beszélgetés, a családias életnek sok-sok érzelme tette melegebbé az összejövetelt. Ezek az ünnepi körök főleg karácsonyra estek, na meg a húsvéti ünnepekre, a többi ünnep se lebecsülendő, de ez a két ünnepi mítosz, szebb a többinél, tartalmában és formájában kiemelkedőbb a többi ünnepek mellett. Ekkor jött megint az a gondolat, mi lenne ha én ezekre az ünnepekre Szombathelyről hozatnék ki egy papot... hiszen még ekkoriban nem volt létszámcsökkentés, bőven akadt pap... minden városi plébánián. Főleg a Ferences rendházban sokan voltak, akik szívesen jöttek ki vidékre ezeken az ünnepeken, így kettős célt értek el a Ferencesek... szolgálták az Istent, másodsorban növelték a rend iránti szeretetet a hivők lelkében és főleg az alamizsnaadakozásban... Tudni kell, hogy a ferences rend teljes szegénységet fogadott, ha nem volt vagyona, azaz birtoka mint pl. más szerzetnek, vagy a püspökségnek... ők abból éltek, amit a hívek adakoztak számukra, hogy adakoztak?... bizony nagyon gazdagon élhettek ezek a szegénységben élő szerzetesek, de rendkívül nagy kedvel szolgálták az Istent, és áldozták fel magukat a lelkek megmentésére. Évente tavasszal és ősszel jöttek falura a kolduló barátok, akik házról házra jártak és az Isten nevében kérték a lakósságot, adjanak a szerzetnek valami alamizsnát. Lehetett pénzt is adni, de főleg élelemre mentek. Pl. tavasszal szedtek sonkát, csibét, tojást, lisztet, burgonyát... és ősszel szintén... bizony egy-egy faluban egy szekérrel kellett cipelődni a sok adománnyal, amit a kolduló barátok összegyűjtöttek a plébánosnál, és alkalmi fogattal szállították be a szerzet kolostorába, jelenben Szombathelyre. Ha jól agitált a kiküldött kolduló barát, ha kellett a menyecskéket is meg tudta egy kicsit kacagtatni, csipkedni, bizony dőlt a zsákmány... és ebből gazdagon éltek a szerzetesek. Ahogyan várták a böjti szeleket az emberek, már úgy várták évről-évre megérkező kolduló barátokat, akik szinte olyan Tinódi Sebestyén módjára elszórakoztatta a falu híveit, amíg házról-házra az Isten nevében gyűjtötték a kedves földi javakat. Legtöbbször iskolás fiukat kértek a kolduló barátok, hogy az adományokat valami küllőn húzva elvigyék házról-házra járva, majd a végső helyre. Minden házban kaptak valamit, ha pedig olyan helyre kerültek volna, mint pl. Móricz: Hét krajcár koldusához, inkább adtak nyomban a szegénynek, hiszen nekik nem hibázik az a pár tojás. Na így jutottam el ahhoz a pillanathoz, hogy bejöttem a ferences rendházba és előadtam a kérésemet a házfőnök úrnak... Nagyon boldogan fogadta a kérésemet és mindjárt adott is ígéretet, hogy karácsonyra kiáld ki egy pátert, aki az ünnepek alatt elcelebrál a templomban... Megint csak az a gondolat vezérelt, ha valami szép volt falun, akkor nagyon bensőséges és lélekfelemelő volt a karácsonyi ünnepkör, az éjféli misének az éjszakai misztériuma... amit nem lehet ma sem visszaadni a népnek, nem lehet ezt pótolni semmivel. Az ünnepkört megelőzte annak a bevezetése, estéről estére felhangzott a betlehemesek regös éneke, csengők csilingelése… a kis betlehemi jászolnak gyertyafényes kis kápolnája, istállója... a karácsonyi fenyőillat, a gyermekek igazi öröme. Amikor még az örömet nem fertőzte meg a civilizáció, a technikának új vívmányai, amikor a rádió és tv, a magnó, szóval a zene, a játék, egyedül csak a templomba zsugorodott össze. Szinte ahogyan illatozik a májusi orgona a langyos májusi estében, úgy illatozott a hivők lelke a karácsonyi ünnepkörben, készült, örvendezett a bibliai történeten át vágyakozott erre az ünnepre, szinte éhes volt a karácsonyi daloknak, fénynek, gyertyaillatnak, tömjén füstnek... Ami elkeserítő volt ismét, hogy éjnek idején, csikorgó télben /mert még ekkor nem gubancolódott össze a naptár/ ha tél jött, akkor tél volt, ha május jött, akkor tavasz volt... gyerünk ismét ki a meleg kuckóból, otthagyni a csillogó, aranyalmától, diótól, szaloncukortól fénylő illatos kis fenyőfát, indulni Ölbőre éjféli misére... Szinte kettévágódott az ünnep, megint más faluba eljárni, mikor itt is van templom, de a plébánosnak ez nem fájt... halálos bűnt követ el, aki elmulassza a vasárnapi misét... de hogy a misét közelebb vigye a szomjas lelkekhez, ahhoz nem volt ereje, azaz már ennyire nem volt jószívű, hogy a várható adományokat más tegye el... Tehát nem megyünk Ölbőre éjféli misére… itt is lehet éjféli misét tartani... mondom én... és mondtam a híveknek. Nagy örömmel fogadták a kezdeményezésemet, hiszen mennyire nagyobb lesz az öröm ünnepe, ha ami kis templomunkban énekelhetjük, Dicsősség, mennyben az Istennek... békesség a földön az embereknek... A kis Jézus megszületett örvendezzünk... Amikor a hívek megtudták a szándékomat, minden anyagit vállaltak, hiszen a szerzet felé adni kell valamit... Szálláson és koszton nálunk lesz az atya... stb...amikor már mindent elrendeztem, most jött a legnagyobb gordiuszi csomót kellett kettévágni... A hívek is már izgultak, mit szól majd a plébános úr ehhez az újhoz, hiszen sohasem volt még Szelestén éjféli mise, most lesz, feleltem... Elmentem Kóbor plébánoshoz és nagy tisztelettel megkértem, hogy engedje meg, hogy karácsonyra hozassak ki egy szerzetes papot és az tartsa az ünnepek alatt az isteni szolgálatot... A plébános elvörösödött, majd tiltakozott az újításomra, ezt nem engedheti meg, ellenkezik a viztáció kanonika szellemével, nem szabad ott misét tartani, mert nincs is szentség a templomban... stb.. na meg ehhez ismét püspöki engedély kell, máskülönben nem engedi meg azt, hogy ott legyen a mise karácsonykor... Nagyon felháborodott a kérésemre az isteni szolga... talán érezte, hogy most ismét elesik pár pengőtől... na meg tekintélytől... hiszen hogyan lehet ilyet kivárni, hogy megváltoztassak egy hagyományos hitrendet, tekintélyrombolás csak én munkám... de plébános úr, nem jobb, ha ott lenne a mise, többen is lennének a misén, na meg vagy száz embernek nem kell ilyen messze átgyalogolni télnek-víznek idején... Az én papom csak szabadkozott a gondolattól, de még ilyet hogyan is lehet kitalálni?... hiszen ez már teljesen beavatkozás a pap munkarendjébe... Megnyugtattam a plébános urat, ha engedi, ha nem... akkor is Alsószelestén lesz az éjféli mise... ez volt kb. 1942 telén... tehát már első éven, hogy odakerültem... jobb ha belenyugszik a kérésembe, mert ismét a nép győz és jobb ha megnyugvással adja az engedélyt, mint ellenség akar maradni... Hát kit akarok hozatni? Mondom egy ferencrendi szerzetest... és hol eszik? Hol alszik... mert nem engedi ám a szerzetes papot máshol aludni, mint csak nála... mert nem szabad civilhelyen tartózkodni, mert az ördög nem alszik, esetleg elcsábítja valami édenkertbe... majd eldönti a szerzetes, mondom neki... Csak dúlt-fúlt a pap, de ilyent még sohasem ért meg, az elődömnek sohasem jutott ilyen az eszébe, Tóth Lajosnak, ha azoknak jó volt, legyen nekem is jó... De fizetni is kell ám a papnak... mondja a plébános, ezt is elintéztem... maga mindig ellenem van.... nem vagyok ellene, csak az idő szava diktálja ezt a reformot... és jobb, ha néppel vagyunk, mint ellene, mert ez a hivőknek jobb, bensőségesebb, áthatóbb... Semmiképpen sem akarta a beleegyezését adni a pap... Én mindenben intézkedtem... ha engedi, ha nem...akkor is hozatok ki egy papot Karácsony előtti napon megérkezett hozzánk Dr. Béla atya... rendkívül szimpatikus, kedélyes, igazi papi életet élő szerzetes, aki egyben teológiai tanár is volt a kispapoknál. Nagy tudású és széles látású pap volt, aki nyomban otthon érezte magát nálunk... Mondom neki az akadályokat, ugyan közben a plébános átiratban tudtul adta, hogy engedélyezi a helybeli miséket, de a perselypénzt azt át kell neki juttatni… Béla atya mosolygott a Kóborral való harcaim felett... mondom az a legnagyobb baj, hogy nincsen a templomban szentség... mert nem volt mise... nem baj... majd lesz... A szép karácsonyi estet tele énekkel, humorral tűzdeltük tele, bámulatos mennyire tud hangulatos lenni egy szerzetes... szinte csupa derű az élete, nem siránkozik, hogy ilyen szigorú rendnek a tagja, el van vágva a világ gyönyöreitől... Végtelenül boldog volt a karácsonyi hangulatban, segített a karácsonyfa díszítésében is, na aztán hagyott is emléket, mert egy óvatlan pillanatban megfeledkezett a sok csillogó díszről, ami a háta mögötti széken feküdt és hirtelen leült, de azon nyomban felugrott, mert minden ropogott alatta... a sok karácsonyi díszből csak töredékek maradtak. Roppantul sajnálta a történteket, mekkora kárt tett most nekünk... stb... Tán legmeghatóbb volt, amikor éjfél előtt 11 órakor megszólal a kis templomunk harangja, ami jelezte elsőben, egy óra múlva kezdődik az éjféli mise... majd harangoztak fél 12-kor, majd pontosan éjfélkor meg volt a harangszó... Nem csalódtam... ember hátán ember, oly sűrűen álltak az emberek a templomban, egy tűt nem lehetett volna ledobni... égtek a gyertyák sokasága... majd megszólalt a sekrestye csengője, jelezte a mise kezdetét... fortissimóban felbúg az orgona hangja... pásztor dalokkal, furulya hangok, duda hangokat igyekeztem elővarázsolni az orgonából, mert ilyenkor ez dukál... hiszen a pásztorok köszöntették a kis Jézust... Majd kezdődik az első ének... Pásztortársak mit jelent e csillag fenn az égen... majd, A kis Jézus megszületett... zengett a templom minden zuga, a torkokból nagy áhítattal jött ki a karácsonyi daloknak érdekes és szép dallama... öröm volt kántorizálni, hiszen a kántor is örül, ha a hívek dallal dicsőítik istenüket. Kettős öröm fűtötte a híveket, karácsony van... na meg aztán az ő templomukban köszönthetik a betlehemi kisdedet... Jött a karácsi gondolatban megszületet rövid prédikáció... Bámulatos szónoki tehetséggel tudott a hit nyelvén szólni Béla atya... megtelt a hivők szíve áhítattal, szeretettel, ilyen szép beszédet már rég nem hallottak... A boldogság pírja mellett kívántak egymásnak boldog karácsonyi ünnepeket mise végén... felénk is többen szóltak, megköszönték a gyönyörű és felejthetetlen szép ünneplést... majd elcsendesedett a falu, mindenki sietett otthonába, boldogan hajtotta le fejét a csillagszórós karácsonyi hangulatban. Persze Béla atya is nagyon örült a falusi hangulatnak, ő is falusi gyerek volt... benne él a faluban... és esze ágában sem volt, hogy a plébániára menjen át aludni... Volt nekünk ekkor három szoba, az én szobámban találta meg pihenését, majd karácsony napján elölről kezdődött a szent ünnepi hangulatnak ébresztése... Ismét telt ház, ember hátán ember, hiszen a jó hír hamar végigjárta a házakat, remek szónok, kiváló hang... mindenki akarta hallani nagy szónokot... Adományban sem fukarkodtak a hívek... boldogan tért vissza az ünnepek elteltével Béla atya és várta a következő meghívást húsvétra... meg is kapta. Mindenki örült a szép kezdeményezésnek, tán csak a plébánosban maradt egy kis tüske, ami bizony sohasem hegedt be, hiszen nem tudta előre, hogy megint mit fogok megreformálni. Ettől az időtől kezdve, amíg Szelestén voltam, mindig hozattam papot, a nagy ünnepi időszakokra. Nem nagy dolog, de mégis korszakalkotó volt a plébánia életében, hiszen ez volt első tojásfeltörése a régi maradi elvektől. És ahogyan ebben sem látta meg a plébános az idők szavát... úgy másban sem vették észre, hogy eljárt felettük az idő, jó volna átállni, lépést tartani az új időkhöz. Főleg ezek voltak a nagyobb összetűzések, de elvi síkon és nem érdekből, habár azt is lehetne mondani, mert így nekem se kellett átkutyagolni a huzatos ölbői úton, de a sok gyermek is otthonra talált a saját templomában. Ahol lehetett, bökött rajtam az Isten szolgája, hiszen úgy szép az élet, ha zajlik... Több alkalommal már megjártam azóta is, hogy a női kartársak közül, ha kellett felrúgta a kollégális barátságot, és inkább átnyergelt a napsütötte oldalra közvetlen főnökének a sátrába, hogy együtt fundáljanak ki ellenem valami támadást. Nem is volt hiány, hiszen a mellékelt irat is arról tanúskodik, hogy amiben megállapodtunk, azt az én szeretett kartársnőm hamarosan felrúgta és panasszal élt a közvetlen főnökénél, tán ez nem is volt nehéz esete Kóbornál, mert a hírek szerint Oláh Ilona apáca jelölt volt, tehát nagy volt a klerikális befolyásoltság, így hamarosan megértették egymást, ellenem... Valószínű ilyen sikerek után örült az én papom is, hiszen milyen jó egy kis borsot törni az ellenfél orra alá, igen ám de ez a lépése szintén pedagógiai ellenség volt, hiszen a tanítás kárára szövetkeztek. Majd minden napnak megvolt a sajátos harca, amelyben csak szélharcot lehetett folytatni, hiszen általában amit akartam, abban mindig eredményesen dolgoztam. Na ekkor már megszűnt a levente intézmény, jöttek az új szelek szárnyán az ideák, új szervezetek, amelyek igyekeztek az átnevelést megejteni... A csatolt, Budapest,1948.jan. 10. dátummal keltezett Nemzeti Parasztpárt felhívása, ebben a szellemben keresett fel, tettem is kulturális megmozdulást, de egészében még sem volt lehetőségem lelkes munkát végezni, mert hamarosan kivontak a forgalomból... Egyébként itt kell megjegyeznem, sohasem voltam semmiféle pártnak a tagja, valamiképpen úgy éreztem, egy tanítónak külön pártot kellene képviselni, amelyben kibontakozhatna a pedagógiának összes ideálja, szépsége. Ilyen nem volt, így egy pártba sem léptem be... Ismét egy Kóbor kóborlása, mert ahol tudott ott élesen igyekezett operálni ellenem. Így került ez a fellebbezés is a napvilágra, mert a kántori földek munkadíját, amit megszavaztak a tagok, azt mindenképpen igyekeztem felvenni, még akkor is ha bérbe adtam a földeket. Már szóltam azt hiszem korábban a kántornak a följárandóságáról. Ugyanis az elődeinknek jó része, a mesterek közül pl. Fazekas Sándor bácsi, Németh József szemenyei kántorok egyben parasztok is voltak, akik tehenekkel, vagy lóval rendesen elvégezték a föld megmunkálását, tehenet tartottak, szántottak és vetettek, mint a többi parasztok. Így tudta aztán a falusi mester, kántor biztosítani a kevesebb készpénzfizetés mellett a létét. Mert már mondottam mi két állást töltöttünk be, de majd egy fizetésért. Ugyan milyen kedves és megértő volt a papság irántunk... mivel kaptuk a kántori földeket, azt felértékelte, és ha többre jött ki a javadalom a tantói fizetésnél, akkor kézpénz összeget, a fizetést csökkentette... Volt kántor, aki alig kapott készpénzt, mert a földek javait magasra értékelték fel. Már az én korosztályom beliek nem gazdálkodtak... ha lehetett szabadultak a föld megmunkálása alól... nem tartottunk teheneket... lovakat, nem jártunk ki az istállóba, ha lehetett bérbe adtuk a kántori földeket... Magában Szelestében is a földeket bérbe adtam ki, rosszul nem jártam... de valamiképpen nem volt elegáns az ilyen megélhetési módszer. Mindig hangoztatta a paraszt, mi tartjuk el a mestert... persze csak addig látott, mert azt már nem tudta elképzelni, hogy a főispántól kezdve a miniszterig mindenki a munkás termelvényeiből él, mint most is a mai időkben. Hát ki, kit tart el? Kérdem... egymást tarjuk és nincs tovább... Ki többet, ki kevesebbet tesz le a nemzetfenntartó asztalára... Hát szegény Kóbor itt is kereste ellenem a gáncsoskodást, ráért nem volt más dolga... megtehette. Gyönyörű a befejezés, mennyire kellett kidomborítani a bölcsességet, ugyanis elterjed már az a hit, hogy az istenek nem fukarkodnak azokkal szemben, akik íróasztalt kapnak, ha már kapott íróasztalt, akkor észt is ad hozzá... Bizony nagyon kellett vigyázni a bölcsek kövének sértetlenségére, amiért oly kényesek voltak szegénykék. Az alsó papság nagyban segítette elő a főpapoknak a hatalmi nagyravágyását, ezt mindenben szolgálták, de ugyanakkor maguk felé is elvárták a legnagyobb szervilizmust. 1948. febr.29. átiratom… Hát csak folytassuk a csendes fojtogatást, hiszen nekem is akad mondanivalóm a pap felé. Nacsak: jelentem, hogy elfogyott az iskola fája, mire való az igazgató? A pap, hát erre is pazarolja a felesleges energiáját, gondoskodjon az iskolájáról, amihez oly görcsösen ragaszkodtak... Volt időszak az én gyermekkoromban, amikor a könyv és palatábla mellé még két-három jó hasáb tűzifát is tettünk, vittük az iskolában és csak igy tudtuk biztosítani a téli meleget a tanteremben... ismétlődik ismét ez a régi hagyaték is... Nincsen takarítás az iskolában… igen ez is kellemetlen, ugye erre is gondolni kellene az iskola fenntartójának, ja ezek kellemetlen dolgok, nem kell vele törődni. Nincs kréta, saját pénzemen levelezgetek... hol az átalányom?... postára? Na itt találkozunk a Kóbor ismételteni akadályairól, pl. azért nem tud hittan tanításra jönni a báróféle kastélyban levő tanterembe, mert nincsen eltakarítva a hó... megadtam rá a választ érdembelileg... Ha azt mondok piszkos emberi gyarlóság ez mind, akkor nagyon enyhén fejezem ki magamat... bezzeg ma elmenne ilyen helyre az Isten szolgája, ha szabadna neki, mert léte függ ettől... Ismét régi felfogás... ugyanis a báróék nem voltak katolikusok úgy vélem görög katolikusok voltak, amiért is még vele szemben is tartózkodott attól, hogy a meghalt bárónőért szt. misét mondjon... Na megint egy borzasztó befejezés... ismét a bölcsesség, tán helyette jobb lett volna makacsossága, gáncsoskodása kiemelése, amiben tényleg bölcs volt, de másban nem lehetett érezni a papi méltóságát. Amivel rendelkezett a sors tragédiájából örökölte, amihez adni nem sokat adott… Kár hogy ennyire elmérgesedett a helyzet köztünk, de nem tehettem mást, mint a magam útját kellett járnom, hiszen ez a korosztálybeli papságnak nagyobb része teljesen fertőzött volt a haladás eszméjének a korig kialakítására, teljesen az inkvizíciónak, a boszorkányok üldöztetésének a korszakát vallották. Beágyazták magukat a falunak az elmaradottságába, nem kell a tudomány, az csak rontást hozhat a falura és annak lakóira, jobb a butaság, mint az okosság, és nem is szerették, ha a tanító valamiben kiemelkedett a hétköznapiságból. Kóbor plébános pedig teljesen ezt az elvet vallotta és görcsösen ragaszkodott hozzá. Tehát mennyire bekövetkezett a mondásom, ha csak pap igazság lesz, akkor mi sokat fogunk veszekedni, vitázni, de ha lesz tanítói igazság is, akkor békésen megférünk egymás mellett... és íme mennyi levelezés, mennyi vita folyt le közöttünk... de csak azért, hogy féltette a hatalmát... Alsószeleste, 1948. márc. 2. kelt átirat... Ismételten a régi nóta járja nálunk, nincsen papírom... romlik az iskola állaga, tatarozni kellene, pénz kell rá keríteni... de ki, a hatalom a papé, a munka a tanítóé... elvi síkon. Ami a papnak kellemetlen és időt kíván, azt csinálja a tanító, de ne többet... Szülő értekezleten való részvétel? Minek? Tehát itt nem kellene több mindent megbeszélgetni? A falusi plébánosok nagy része úgy gondolta, a prédikálószék, a gyóntatószék ez a két hely elegendő az elvi elgondolásoknak a kivitelezésére, ami azon kívül van, az már felesleges. „A könyveket el kell égetni, mert ami fontos, az benne van a Koránban, ami pedig nincsen benne az felesleges…” jelszóval égették el egykor a könyvtáraknak nagy részét, valahogyan a plébánosok ezt az elvet vallották... ami fontos volt, azt elmondottam a szószékről, amit pedig nem mondtam el az úgysem fontos... igy azért nem jön el szülői értekezletekre sem... Már ebben az időtájban érezhető volt a hitbéli gyengülés, mert hisz arról irogatok, hogy nincsen biztosítva a vasárnapi misékre való átmenés… Valószínű én azt feszegettem, hogy jó volna minden vásár és ünnepnapon legalább egy kis misét mondani itt helyben Szelestén, ne kelljen majd öt km -t megtenni oda és vissza a dolgozóknak. Úgy rémlik előttem, ezt a maghintésemet később el kellett fogadnom, csirába jött a gondolat és bizony minden ünnepnap lett mise Szelestén is... Hiszen az átjárást megfizették a hívek, habár megint a vizitáció kanonikában havonta egy alkalommal volt előírva a filiákban való átjárás... Hát ugye, ők voltak a törvényhozók, ők voltak a végrehajtók, mit hozzanak maguk ellen kellemetlen jogtalanságot... így volt száz évvel ezelőtt is, miért ne volna ez jó a következő évszázadban is,… és bizony nem volt jó nemcsak a következő évszázadban, de még a következő évtizedben se lett jó... Hát emlékszem a kovácsi papra, Rasputin hozzá képes kezes bárány volt... csak rajta keresztül és csak vele, semmiesetre nélküle nem lehetett még egy tűt se leejteni a földre, mindenről kellett neki tudni, mindenhez engedélyét kellett kikérni, feltétlenüli engedelmességet követelt mindenféle síkon... és ami a legfájóbb, hogy ez a papság a legközelebbi munkatársát se becsülte meg, mint a tót szalmakalapot, amikor csak mi, de ismétlem csak mi hűséges tanítók erősbítettük a hitet a lelkekben, főleg annak gyakorlatában... Nem akarom a papok érdemeit elvitatni, mert voltak és nem lehet azt mondani, hogy egy kalap alá hozhatók mind, nagyon is nagy dolgokat műveltek a kultúra terjesztésében, de főleg saját hatalmuknak körülbástyázására, lásd a rumi…Péter őspörös urat, akinél csak a helybeli grófnál kezdődött az ember... Úgy érzem, ezt a válaszfalat bennem teljesen Dr. Székely László volt rábakovácsi plébános döntötte le, aki most a szememben igazi hitvalló, igazi pap, remek munkatárs, sohasem féltette a hatalmát, a tanítói hatalmat támogatta, védte, erősítette, de egyben ezzel nőtt az ő tekintélye is. Még nem találkoztam ekkora szerénységet és alázatot egy falusi papban sem… | |
