 |
    |
 |
Meghagytak a tanítói állásomban… Hadifogság ideje alatt, amint a melléket okmányok is igazolják, rendezték a sorokat idehaza, sokat bélistára tettek, elbocsátottak, de engem a 3313-1946. tanf. a vallás és közoktatásügyi miniszter úr 118.303/1946.IV. a.ü.o. számú közlése folytán állásomban meghagytak, amiről a szombathelyi püspökség is értesítette Kóbor plébánost. 177/1947. sz. tanf. sz. alatt... Persze, ahogyan romokban hevert az ország, ugyanígy romokban volt a falu is... ha sokszor nem is anyagi romlást értek alatta, de szellemi és erkölcsi romlás az lett... Közben elmesélték, hogyan élte át falu a felszabadításos időszakot, majd annak utórezdülését, bizony volna többeknek pirulni valója a arcán... mert a zabrálástól mindenre volt kapható pár ember a faluban... Nyár volt, amikor megjöttem, hamarosan bekapcsolódtam az iskola és falu életébe. Ekkor jött már az a gondolatom, hogy nem maradhat továbbra is ilyen körülmények között a falusi oktatás, egy tanító hat osztályt, 86 tanulóval, nem lehet az igen eredményes munka... de kell tanerő, kell tanterem, mert csak egy van... ezek gondolatok ébredeztek bennem... majd jöttek a megvalósításnak az órái, és jöttek az összecsapások a pappal, az iskola igazgatójával... Kóbor István plébánossal... A tanerőre vonatkozólag csatolom az akkori választ, amit az iskola fejlesztésével akartam elérni. Kevés ideig voltam idehaza, békés munkában, de elég volt ez az időszak is arra hogy több fontos intézkedéssel előbbre vigyem az oktatás és nevelés ügyét. A minisztériumban kezdtem is hasonló lépéseket megtenni, amire választ is csatoltan ide mellékelem. /Ezeket a sorokat írom: 1979. május 1-jén/ Tanerő közben lett is Oláh Ilona személyében, de mivel délután és délelőtt folyt a tanítás, különösen a délutáni műszak volt nagyon kedvezőtlen, ekkor jutott ismét egy gondolat meg az agyamban, a park teljes közepén ott áll üresen a báró nagykastélya, ott lehetne egy tantermet kialakítani. Ideális körülmények között fekszik, mindig valahogyan így képzeltem el a jövő iskoláját, csendes, védett, parkosítás közepette, igazi tudomány csendes alkotás helyének. Napokat töprengtem, hogyan lehetne itt egy tantermet kialakítani? Nincsenek padok, táblák, stb... és már ekkor emlékezetem szerint nyolc osztály működött, azaz tán csak a hetedik volt menőben... Általában mindig a gyors és határozott cselekvés embere voltam... az igaz, hogy a bárót már ekkor kitették a kastélyból, tehát nem ott lakik, lenn lakik az erdészlakban, a park alján... igaz hogy tulajdonos, de mégsem, hiszen a rendelkezési jogától megfosztották... de mégis úgy éreztem vele kellene ezt a problémámat megbeszélni, hiszen ha nem is döntő jelleggel, de érzésében mégis csak az övé... nem lehet kihagyni a tervezgetésemnek a végrehajtásában. Egyik nap, felkerestem a báró urat és beszélgetés közben elejtettem a kérésemet, nem volna-e kifogása az iránt, ha én a nagykastélyban egy tantermet rendeznék be... Báró úr, mint a legtermészetesebb sem volna, semmi kifogása nincs ellene, egyébként is nem az ő hatásköréhez tartozik ennek az engedélynek a kiadása, de részéről semmi kifogás nincsen, sőt örül ennek a gondolatnak, legyen a gyermekek tanyája a hajdani fellegvár... Nagy boldogság futkározott bennem, tán sikerül az álmomat valóságra váltani, nagyon megköszöntem neki ezt a kedves felajánlást, azaz beleegyezését. A jelenben a népműveléshez tartozott tulajdonjogilag, vagy az oktatáshoz, hamarosan Szombathelyen is letárgyaltam az óhajomat, senki nem emelt ellene akadályt, rendelkezzem felette. Hamarosan szemlét tartottam a kastélyban, hát uram Isten... találok egy gyönyörű nagytermet az emeleten, valaha nagyebédlőnek használták a báróék, azaz az öreg bárónénak volt tanyája... lehetett vagy 8 X 6-os szoba, ha nem nagyobb.... gyönyörű nagy ajtaja balkonnal végződött, a kilátás a park legszebb részére nyílik, tavasszal magnóliák tarkasága teszi széppé a kilátást, üde zöld fenyők sokasága tarkítják a látóhatárt... mily gyönyör lesz itt tanítani. A mellékelt fénykép, (Ez volt 1947. szept.) azaz színes képen jól látható a hajdani tantermem, a fölszinten látható valami oszlopos bejárat, ablak, majd felette zöld vadszőlős indákkal körülövezett balkon, az oszlopsor tartotta fenn ezt a balkont, itt megpihenni, a rengeteg virág illatától mámort kap az ember, majd a rengeteg énekes madarak trillázása valóságos templommá varázsolják ezt az „Éden keretet”, ekkor még voltak madarak is, hiszen védettségben élhettek itt, drága pénzért lehetne csak ilyen helyen nyaralni. Én meg a gyerekekkel itt élem le a tanítási perceket, órákat?... Leírhatatlan örömmel határoztam el magam, már holnap be is rendezzük a nagy ebédlőt, a dolgozók gyermekeinek lesz a bölcsesség kútforrása, a hajdani báró lakosztálya... Egyébként nagy rend uralkodott még ekkor a kastélyban, ez volt 1947 szeptemberében, azaz ősz folyamán... így még festeni, sem meszelni sem kellett a lakosztályt... Hol vegyek bútorzatot? Roppant nagy élmény volt, amikor a gyerekeket összehívtam, elmeséltem a tervemet, kitörő lelkesedéssel fogadták a tervemet... de nincsen szék, nincsen pad... Nem baj!- kiabálták, majd hozunk hazulról, úgyis sok fölösleges szék és asztal van odahaza... S másnap megindult az iskola honfoglalása... rövid időn belül bebútoroztuk a tantermet, szebb is volt, mint a hagyományos tanterem, legalább otthoni bútorok, családi formulák segítették otthonosabbá tenni a tantermet, soha sem szerettem a padokat, mindig én asztalkákról álmodtam az én iskolámban, mint otthon, mindenkinek legyen íróasztala, széke, szekrénye úgy mint otthon, ne érezze a beskatulyázott tantermek megszokott, sok-sok kellemetlen emlékkel megszőtt iskolai szagot, formulát... Mindenki a maga által hozott bútorzatnál foglal helyet, sőt annyi szerencsém is volt, mindjárt kettő tantermet is tudtam berendezni, mert a nagy ebédlőből nyílott mindjárt egy kisebb szoba, itt egy osztály elférhetett, a csendes órákra ide vonultak át a tanulók, pl. amíg én a hatodikosokkal foglalkoztam, addig a hetedikesek készítették a számtani begyakorló példákat... sőt jó idő esetén volt még egy nagy faterasz is, ebből a kis szobából nyílott, ott pedig szintén egy osztály gyakorolta az olvasást... persze mindez az én éber szemem és nagy fegyelmezettségem mellett lehetett megvalósítani. Ma a mai pedagógusok előtt teljesen ismeretlen az ilyen tanítás, el sem tudná képzelni, hogyan lehet egyszerre négy osztállyal foglalkozni, és méghozzá eredményesen... Száz éves hársfák közt vezetett fel az utam naponta az iskolába, nagy fegyelemmel és tisztelettel fogadtak a gyerekek, legtöbbször, ha jó idő volt a parkban, fogadtak és vártak, együtt vonultunk be a tanterembe... Leírhatatlan nagy volt az élmény volt napról-napra a gyermekek részéről, hiszen a park állandóan rejtegetett valami szépet, madarak énekét, majd a mókusok játékát... a fáknak érdekes formáját, amit napról-napra megfigyeltettem velük és már később ők figyelmeztettek valami szép és meglepő természeti jelenségre. A faluban is örültek a szülők, hogy nincsen délutáni tanítás, nyugodtan dolgozhattak a mezőn, nem kellett a gyereket délben futtatni, kipihenhette a délelőtti fáradalmakat. Ősztől-tavaszig itt tanítottam, amíg le nem fogták a kezemet, azaz nem üldöztek el a szabadságomból... Nagyon sajnálom azt a dolgozatot, amit egy reggeli élmény után írattam meg a gyerekekkel. A mondatára most emlékszem: mintha templomban lennék és hallanám az orgonának szép hangját, úgy énekelnek a dalos madárkák.... Hát igen, tavasz folyamán, amikor már megkezdődött a költési időszak, bizony megindult a hímeknek a legszebb trillázása, különösen kora reggel és estefelé. Mégis talán a legszebb volt a fülemüle koncertje, az igaz csak este úgy kilencfelé vette fel a karmesteri pálcát, de akkor aztán az esti csendben oly édesen tudott beleénekelni, hogy azt még emberi hang sem tudná utánozni... Életem legszebb időszaka volt ez a pár hónap, amit itt eltölthettem, soha sem volt ilyen ideális körülmények közt tantermem, mindig nagy boldogsággal emlékszem vissza ezekre a hónapokra, hiszen tele voltam pedagógiai szerelemmel ma többet, mint tegnap a gyermekekért, az iskoláért... | |
