 |
    |
 |
Anyunak mesélik idehaza: a fdgy urat szájon lőtték az oroszok (1944) Főhadnagy urat szájon lőtték az oroszok… Vele voltak ebben haláltáncban ölbői, volt leventéim is, akik szintén végigtáncolták a kecskeméti ropogósnak ütemezett dallamát. Csoda, ha valaki ebből a harcból ép bőrrel kijutott. Na éppen ebből következik a következő történet, itt mondom el mert talán pont ezek után aktuális és érdemes a sokon eltűnődni... A hazai kalcsolat néha egy-egy levélen keresztül volt csak lehetséges, de ez is bizonytalan volt, habár tábori postaszámmal mentek, jöttek a levelek, tehát helységre nem igen lehet számítani, mert ami ma még szállást adott, lehetséges, hogy az már holnapra temetője lett a harcosnak, vagy egy másik város, vagy erdő, rétség adott éjszakára egy kis pihenőt. Azért ha mód volt rá, főleg mi irtunk egy-egy életjelről szóló levelet, de olyan hiába írta valaki, hogy hála Isten még ép bőrrel vagyok, lehetséges, hogy már abban a percben, vagy órában találkozott a halállal. Na nem akarom ezt részleteiben fejtegetni, szóval egy-egy lap, még nem biztos hogy továbbra is biztosította a katona életét, tán abban a pillanatban és nincs tovább... Ezek után a nagy harci csapások után hamarosan úgy elszakadtunk a közvetlen támadóktól, hogy bizony még arra is volt lehetőség, hogy egy-egy katona szabadságra menjen haza... Így esett meg, hogy Ölbőre is jöttek haza szabadságra katonák, akik élményeiket, sűrűn mesélgették a rokonoknak, barátoknak, hol harcoltak, kikkel volt együtt, kik estek el... Bizony így jutott haza is az én halálomnak a híre... de hogyan is?... Grubánovics Károly, félig rokon, a Főző József után... meséli nagy titokzatossággal az édesanyjának, a Mári néninek---bizony-bizony a Czeglédy Gyula a tanító urat, mint főhadnagy urat az oroszok szájon lötték a kecskeméti harcokban, ő látta... egészen közel volt hozzám, amikor lyukat fúrtak a testemen az oroszok, hogy a lélek könnyedén kiszabadítsa magát... és ezt úgy mondta, mint tényt--- hiszen látta saját két szemével... Nagy lett sajnálkozás, főleg a Mári néni részéről, aki igen szeretett templomba járni és mivel én Ölbőn sokat kántorizáltam, bizony most ki lesz aki azokat szép Mária énekeket majd énekli... nagyon sajnáltak és bizony ez a hír olyan titokzatosan terjedt el a faluban... mint a reggeli köd a faluszélén. Jaj Istenem mi lesz, ha a felesége is megtudja, vagy tán már úgyis tudja... találgatták. Igen a halálhírt senki se postázza szívesen, nem akar ilyen szomorú hírnek a postása lenni... de mégis csak meg kellene tudni, hát már tudja-e a tekintetes asszony, a felesége... Hamarosan anyu megy Ölbőre... a Mári néni szinte leste az alkalmat a találkozásra... Anyu mesélte el a következőket. Mári néni valami nagy résztvéti érzéssel köszöntött, majd nyomban rátért a háborús témákra, most volt itthon a fiam, a Károly, aki együtt volt a tanító úrral... de már vissza is utazott… majd kérdésekkel lép elő... nem volt itthon a fhdgy úr? Nem.- válaszolta anyu. Mikor irt? ---kb. egy hete ...azóta nem irt?- ... Nem- ,- mondta neki anyu- és a Mári néni küszködik önmagával... majd aztán valami nagy bánattal kezdi, jaj nem is meri megmondani a szomorú hírt, Károly fiammal együtt voltak a kecskeméti harcokban, borzalmas támadásban voltak a magyarok, és bizony meg kell mondani a szomorú hírt, a főhadnagy úr többet nem ír, fiam látta amikor a egy orosz a főhadnagy úr szájon lőtte... s majd elsírta magát a Mári néni. Csak hallgattam, hallgattam- mondja az anyu... minden lehetséges egy háborúban... de nem hiszi el, az uramat nem lőtték agyon, tán tévedésben lehet a Károly, valakit elnézett, mást lőhettek meg,... nem-nem! Erősítette meg Mári néni, határozottan látta, a fiam... Nem hittem el egykor sem, mesélte el anyu a későbbiekben, amikor aztán tényleg megjöttem, kb. 1944. dec. elején... Ekkor lepődött meg a Mári néni is, de boldogan csókolgatott, jaj Istenem de rossz hírt hozott a fiam, szegény feleségét is zavartam e szomorú hírrel... Nem baj Mári néni, valószínű a Károly láthatott engem abban a szorongatott, piszkos hadiharcban, a halál torkában, lehetséges, hogy abban a zűrzavarban valakit agyon is lőttek és engem vélt látni az örökre kimúlóban... Így bizony már ki tudja hányszor kellett volna meghalnom és mindig feltámadnom, ha .... Sokszor elnéztem a nyúlkörvadászatot, amikor a nyulak a kör belsejében futkároztak, hol ide, hol oda, és mindenütt puskaropogás fogadta a közeledtüket és mégis ebből a körből csak sikerült pár nyúlnak kilépni ép bőrrel, pedig ugyancsak a halál puskájának csövei merevedettek rá, szórta szertelen sörétjeit, valahogyan így volt a háborúban is, egy ilyen kecskeméti halálgyűrűből is azért maradtunk, akik ép bőrrel kijutottak a halál torkából. Mindenesetre csodálattal felérő teljesítmény az életben maradás ekkora sortüzek holtterében megmaradni. Hosszú idő kell ahhoz, mire a katona tudomást szerez arról, hogy nem minden lövés okoz halált, vagy sebesülést. Most úgy jártam, mint az a kártyás, tarokkos, aki pillanatnyilag elfelejtette a következő lépést, azaz nem tudja, hogy mivel kell lépni. Magam is erre a sorsra jutottam, a következő állomáshelyek nem hagytak valami mély nyomot az agytekervényekben, van amire emlékszem, van ami csak dereng bennem... Az előnyomulásban pedig nincs hiány, ahogyan jön az orosz felszabadító hadak sodrása, mi ugyanúgy sodródunk, tervszerűen visszafelé, leszakadni igyekszünk a támadók találkozása elől... Szép katonaság, mondhatom... 1944. nov. 2o-án majd nov. 25-én Mohács-Pécs szabadul fel, bizony körgyűrűben közeledik a front Bpest felé. Kecskemét után Vecsésnek vettük a túrát, de nem volt időzés itt sokáig, mert úgy emlékszem hamarosan Fóton kötöttünk ki a Károly féle kastélyban, ahol ma gyermekváros alakult ki, óriási pénzen nevelik a sok-sok elvált és törvénytelen gyermekek százait. Károly Mihály kastélya úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy ittam elsőben évtizedes, pókhálós bort, amit Jancsiék a pincében, a homokban leltek meg. Csodálatos zamat, na meg erő is, ami ezekben a butilliákban volt bedugaszolva... | |
