 |
    |
 |
Ima a börtön udvarán… Csakhamar ismét nyikorgott a cellaajtó... hangzott a parancs... Reggeli sétához sorakozó !!!!! Ekkor rendben, libasorban, kellő távolságot betartva indultunk le az udvarra, ez volt a tüdőnek a levegőztetése. Majd sorba álltunk: Ima!… s ekkor kezdtük: Miatyánk ki vagy a mennyekben... Szenteltessék meg a Te neved… csak azt nem tudom, hogy az Istennek mire volt jó, ez is, hogy, akit saját képmására teremtett, gyermekeivé fogadott, tehát szülői kapcsolat van a cella lakójával is, miért igényli a gyermekeinek a szenvedését, nem hiszem, hogy ebben gyönyörűséget talál... miért engedi meg a szenvedések özönét saját gyermekének, a másik gyermek által okozott büntetésnek. Ha saját gyermekem, de ha csak ismerősöm is, vagy csak felebarátom akkor is fáj az ő szenvedésük, különösen ha saját vérem és annak hozzátartóinak kell elviselni valami földi fájdalmat, megpróbáltatást, kínzatást, kínvallatást... Óh ez az imádság nagyon a mélyből jött fel... férfiasan zengett a rabok szájából, annak baritonja burdon rezgéssel töltötte be a börtön udvarát körülvevő bástya területét, vagy talán még nem értesült a mi urunk Istenünk a pillanatnyi szenvedésünkről, még nem érkezett oda a bilincsekbe vert hajszolásom... nem referáltak neki a mennyekben a titkárok?... Furcsa állapot, rabság, börtön, fogházőrök, szuronyok, betöltött puskák, imádság... mennyi ellentmondás, és mind-mind egy helyen játszódik le, egy színpad, ugyan a szereplők váltakoznak, de a cselekmény ugyanaz... Az imádságot még magam is csak mondtam... mondtam, hiszen sokszor elhangzott az ajkamon ez a tömör dogmatikus igazságoktól telitett vallási megfogalmazásban gondolatokban örök igazságok körmondata, mondtam mint maszek ember, mondtam mint családapa, mondtam mint kántor, imádkoztam a templomban fennhangon a hívek előtt, mondtam a koporsók előtt, temetéskor... mondtam hadifogságnak kietlen nyomorában... de még börtönudvaron, börtöni szituációban még nem volt szerencsém.... Mindig csak egy helyen akadtam meg... és bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek… na itt egy kicsit megálltam, tán nem is vettem észre, hogy a többiek már csak azt mondják „Ámen.” Ekkora hittel nem bírtam sohasem, hogy aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel... ehhez nagyobb hit kellett volna, nagyobb felemelkedés az isteni örökigazsághoz... hogy én bocsássak meg?... csak egyszer vehetném én a kezembe a gazember felett az kolozsvári bírónak a szerepét... szóval itt ingadoztam a szöveg átérzésében, ekkora nemes lelkülettel nem tudtam erről a gazemberről vélekedni... A mindennapi otthoni életben is egy napnak az eltöltése sokszor nagyon lassú, különösen ha azt tartalmatlanul igyekszünk kitölteni... hát akkor itt bent a börtön cellájában, ahol nincs könyv... nincsen rádió, nincs íróeszköz, nincs nyelvi tanulási lehetőség, főleg az előzetes letartóztatottnak... nincsen szabad séta, nincs egy pohár sör, vagy fröccs, de még csak valami jó friss víz sincs, amivel a szomjságot lehetne oltani... nincsen levegő... nincs kilátás a cellából a nagyvilágba... nem folytatom tovább, szóval ezek csak akkor lesznek igazán nagy értékek, amikor ezeknek hiányában kell a napokat eltölteni valahol egy zárkában... | |
