 |
    |
 |
Visszaemlékezések Visszaemlékezés 1944. március 19.-re Kéri Kálmán Talán valaki azt is kérdezhetné: „Hogyan kerül a csizma az asztalra? Azaz hogyan kerül Kéri Kálmán visszaemlékezései az én” Almanachomba? Ennek érdekes történelme van, amit most röviden próbálok sorokba rendezni. Tán az elmúlt időszakban feleségem valami oknál fogva felkereste a budapesti rokonát Kozák Frigyest, aki rokonságban volt velünk, - Hegyfaluról származott -, de később, mint postás felkerült Budapestre. Ott élte életét, megnősült. Frici igen vidám és kedves ember volt. Amikor a feleségem megkereste otthonában – kb. 1965 és 70 között -, nagyon boldog volt a rokoni találkozásnak. A találkozás révén összehozta ismét egy rokonnal – Geiger Vilmossal, aki ugyancsak Budapesten lakott a II., Érmelléki u. 9. szám alatt. Vilmos Uraiújfaluból származott – átélte az állásnélküliség nyomorát – örült, ha Ikerváron beülhetett a körjegyzői hivatalba, Hessky volt a főjegyzője és ott fizetés nélkül állást kapott. Számítva, hátha idővel valaki meghal és akkor egy szék üresen marad, kap helyet. Így tengette életét Vilmos, - mondotta, néha – néha a főjegyző úr egy irattal elküldte Sárvárra a főszolgabíró úrhoz, /Maróti volt a neve – lehetséges, hogy tévedek, volt Dr. Polczer Rezső is, na nem számít/ szóval boldog volt Vilmos, ha egy-egy akta postázásával megbízta a főnöke, mert akkor tudta, hogy ezen szolgálatáért kap majd egy forintot, ami akkoriban nagy pénz volt. Egy liter bor húsz fillér volt… Na szóval, később Vilmos a háborús szelek fuvallatának hullámába került, hiszen már volt katona is, rangja is vala, tovább szolgálatos tiszt lett, így nyert hadnagy rangot… Nagyon fess jó kiállású atyafi volt, végre zöld ágra keveredett. Meg is nősült, elvett egy ”Baba becenévre szóló tanítónőt – csinos asszony volt – majd Sopronba költöztek. Az idők folyamán, azt hiszem, amikor a háború befejeztével Vilmost is kitették az akkori katonaság köréből, újra kezdődött a munkanélküliség, hiszen ilyen volt horthysta tisztek mind bűnözőkként voltak elkönyvelve Rákosi dossziéjában, pusztuljon a férgese jelszóval, kitették az utcára. Ekkor választott magának valami mesterséget és Budapesten, mint villanyszerelő-inasként, segédmunkásként, tán Frici segítségével tudott elhelyezkedni. Igen ám, a fiatal asszony, - aki pedig még élte nemiségének virágkorát, valamiképpen nem jól hangzott, hogy az ura segédmunkás, na meg hetenként csak egyszer jár haza, így mindig üres volt az ágya, nem volt esténként szex – a felesége megtalálta a maga nemzőpárját. Egy festő, egy zongora tanár képében, és bizony Vilmosnak, jöttek a bús hétköznapok, sok-sok viszálykodás, veszekedések sorozatával, megtörtént az elvállás… Vilmos ekkor véglegesen Budapestre költözött… és ismét Friciék felesége – Joli - melengették fájó sebeit… Idők elteltével találkozott egy nővel – Kati volt a neve -, akivel baráti viszonyba került, a barátságból házasság lett… Kati jó állásba volt. Hogy hogyan jutottak II. Érmelléki u. 9. szám alá, azt most sem tudom elmondani. Ezen a szám alatt lakott Kéri Kálmán volt vezérkari ezredes, három minisztert is kiszolgált, mint segédtiszt. Kérinek volt itt egy nagyon szép és tágas lakása az első emeleten, és az akkori rendek szerint ekkora lakás nem járhat egy ilyen nagy háborús bűnösnek. A nagy lakásából leválasztottak egy különálló lakásrészt, előszoba, konyha, egy nagy szoba, majd egy szép balkon – itt szokott aludni – gyönyörű lakás volt. Vilmos és Kati itt élték napjaikat, Koma és Kománé megszólítás mellett. Na aztán a Vilmosékkal a barátság elmélyült, mi is mentünk, ők is jöttek, mindig örültünk a viszontlátásnak… A látogatásaim alatt tudtam mg, hogy a szomszédban Kéri Kálmán lakik, akivel a Vilmos nagy barátságban élt, mindketten tisztek. Koma nagyon becsülte Kálmánt, és így merült fel az a kérésem, hogy jó volna Kéri Kálmánnal találkozni. Koma kapott is a kérésemen, és kérte Kéri Kálmánt, hogy fogadna-e bennünket? Kálmán nagyon nagy örvendezés mellett fogadott, aki már ekkor megjárta a hadak útját, üldözték, lefokozták, megvetették, megalázták… Sehová nem fogadták fel, de mégis felvették portásnak, mert tudott németül, franciául, angolul. A Gellért szállóban is volt, mint borpincemester, de amikor az éhes hiénák /ÁVÓ/ tudomást szerzett Kálmán munkahelyéről, azonnal kirúgták, így csak a magányában élt, tanítgatott, írogatott, emlékezett és emlékeztetett… Pár érdekes epizódot írok le most. Már találkozásunk előtt is éreztem valami megtisztelőt az előttem ismeretlen volt harcos katona iránt, hiszen már írtak róla – főleg a 2. hadsereggel kapcsolatosan. Nagyon vártam a találkozásnak a pillanatát, nem is kellett sokáig várni, a ”Koma” jött a hírrel, hogy Kálmán, csak így prózai módon 11 óra 10 perckor vár bennünket. Nagyszerű, pár perc és kopogtathatunk az ajtaján. Kopogtatás után ott áll az ajtóban Kálmán, hangja valami nem hétköznapi tónus, tán vezérkari tónus, amikor is parancsokat kellett neki osztogatni, de azért nagyon barátságos és szívélyes volt a bemutatkozás. Koma már előzőleg elmondott neki: hogy tiszt volt, volt a Donnál, börtönben, a Károly laktanyában, akkori nagy internáló táborban, majd Kistarcsán, szóval párhuzamos volt a sorsom Kálmánéval, így azonos rezonanciában tudtunk beszélgetni. Majd jött a felesége – nagyon kedves asszony, aki örömmel fogadott -, majd pár mondat után magunkra hagyott és megindult a baráti beszélgetés. Kálmán szigorúan ragaszkodott csak a ”Kálmán” megszólításhoz, semmi bácsi, vagy ezredes úr… simán csak Kálmán… Nagyon megköszöntem ezt a fogadtatást, majd csevegtünk erről is, arról is. Mellettem megjelenik egy aranyos kutyus, aki szintén hamarosan barátságba lépett velem, majd Kálmán kezdi dicsérni a kutyusnak okosságát. Mivel magam is nagy kutyabarát vagyok, nekem nem volt idegen a kutyus, akit megsimogattam, a füle tövét vakargattam, - szent lett a kutya-ember barátság. Csodálkoztam azon, hogy ilyen emeleti lakásban hogyan lehet kutyát tartani? De a Kálmán magyarázta: ez az ő sétáltatója, ugyanis a kutya délután megparancsolja a gazdinak, hogy tessék velem lejönni az utcára és sétáljunk egyet, és ezt a kívánságát hangos ugatással is tudtul adja a gazdinak. Így nem a Kálmán megy sétálni, hanem a kutya viszi Kálmánt sétálni. Ez nekem nagyon tetszett. Vegyes témák jöttek elő: katonaság, háború, Don… vagy tán csak hétköznapi dolgok… mi is történt vele a háború után… Tudván, hogy Kálmán nagyon elfoglalt ember, tanít, korrepetál, majd írogat, azért igyekeztünk csak rövid időre elvonni a napi teendőitől. Kellemes elbeszélgetés után elköszöntünk, de arra kért Kálmán, na meg a felesége is, ha majd még jövök, szíves örömest elcseveg velem a múltról. Megköszöntem a szívélyes fogadtatást, majd búcsút vettünk, ahogyan kinyitotta az ajtaját a folyosóra, már mellette is volt Vilmosék ajtaja is. E szíves és baráti meghívással éltem is, mert biz ahányszor felmentünk Vilmosékhoz, hamarosan Kálmánéknál kötöttünk ki és ekkor jöttek elő az irományok, emlékezések, amiket ezideig csak az íróasztalának fiókjaiban őrizett, hiszen erről beszélni, amit ő átélt, az most nagy bűn volna, jobb hallgatni csakis írni és írni. Ez az időszak kb. 1970-1985 között zajlott le. Kálmán megtartotta a volt katonai fegyelmezettségét, nem volt szófosó, röviden hangsúllyal fejezte ki a mondanivalóját. Kellemes volt vele eltölteni egy-két órát. Nekem azért is volt érdekes, hiszen Kálmán a volt tényleges Horthy időszaknak kiemelkedő egyénisége volt, aki sokoldalú volt, amint már említettem három minisztert is kiszolgált, főszakács volt a politikai és katonai konyhában. Most nem is akarom ezt részleteiben kitárgyalni, ezt már helyettem is megírták mások, jobban, rosszabbul. Kálmánék lakása egyszerűségről tanúskodott, nem volt kirívó, a bútorzat nem árulta el, hogy itt egy nagy vezéregyéniség lakozik. Amikor már többször találkoztunk, lezajlott a háborúnak minden zengése, Kálmánt igyekeztek a süllyesztőbe tenni, felejteni, de a roppant szívóssága mindig talpon tartotta. Olyan ”kelj fel Jancsi módra”, mindig talpra esett ha támadták, vagy seggbe rúgták, állásaiból menesztették… Két lábon járó eleven történelem volt Kálmán, akiben összpontosult a múltnak minden öröme, gyötrelme, bukása, vagy talán fénykora… Nem tudta megtörni a ”Rákosi, majd Kádári érának embertelen módszeres támadásai”. Jó érzés volt nekem, hogy ilyen fővel tudtam párbeszédet folyatni, mert hiszen más a könyv, más a leírt sor és más amikor az ember saját magát teszi fel, és mondja minden elfogultság nélkül, minden bosszútól távol, csak a rideg valóságot és annak igazságát igyekszik elmondani. A szó elszáll, elillan, elrepül mint a madár, hiába szeretném a tenyerembe fogni és megsimogatni, nem engedi magát. Többszöri találkozásunk után éreztem magamban annyi erőt, hogy feltegyem a kérdést: Kálmán ezeket a történelmi tényeket nem írtad le? Ha igen, akkor úgy szeretném azokat elolvasni, esetleg meg is örökíteni magam, majd az utókor számára. Kálmán egy kis pillanatnyi szemrebbenés egy kis mosoly varázs kíséretében elővesz az íróasztalának a fiókjából egy iratcsomót. – nesze, itt van, az éjszaka olvasd el. Végtelenül örültem ennek az ajándéknak, olvasgattam is az iccaka, de a fáradtság álmot csalt a szememre és bizony nem tudtam az irományoknak a birtokába jutni. Másnap szomorúan tolmácsolom Kálmánnak a veszteségemet, hogy nem tudtam elolvasni, nem tudtam magamévá tenni a történeteket, pedig mily nagyszerűek és érdekesek. Például, ott van 1944. október 15. Horthy proklamációja, aminek bábája volt Kálmán, de meghamisították, amikorra már a rádióba bemondták, beolvasták és a többi, amikor elindult Moszkvába, hogy békét kössön a szovjet hadfővel. Kálmán nagyon örült annak, hogy valakit érdekel, hogy mi és hogyan történtek az események, amik nagyon elferdülten kerültek a köztudatba. Röviden, hogy aztán mi is történt? Egy csomó irat, annak másolatai a birtokomba kerültek, fénymásolatban vagy hogyan, már nem is tudom ..., na azóta is őriztem én is ezeket a dokumentumokat, és most elővettem, hogy végleges helyet kapjanak az irományaimmal egyetemben. Így kerültek a birtokomba Kálmánnak az iratai, amiről ő soha nem beszélt – tán nekem adta oda elsőben. Nagyon örülök ezeknek az irományoknak, olvasgatom, tűnődöm felettük, hogyan is volt? Lehetett-e volna másképpen is? Jobban? Vagy hol volt a hiba? – mit kellett volna tenni, hogy ezt a mohácsi dúlást kikerülhettük volna. Persze, utólag sok okos ötlet és főképpen sok bölcsesség születik meg az agyakban, de akkor és abban a helyzetben, az adott órában borzalmas nagy volt a felelősség… 1944. október 15. Jakabháza fülöpszállási harcállásomon ért el a hír, rádión át. Beolvasták Horthy proklamációját – kiáltványát… Nem harcolunk tovább a német oldalán… szövetségre lépünk az oroszokkal… Szóval vége a háborúnak? Kómár József tábori lelkész volt velem – úgy tudom, hogy most /1993. október 24./ Lentiben nyugdíjas esperes – kanonokként él. Ha ez a kiáltvány nagyon megzavarta a tisztek fejeit, gondolkodását… hogyan tovább? És merre? De a rádió már kiabálta ”Beregfy-Beregfy” milyen rangban volt azt nem tudom, azonnal jöjjön Budapestre… ugyanis, Horthyt lefogták és a nyilasok élükön Szálasi vette át a hatalmat – teljes németapparátussal… a történet már ismert… ezt nem is folytatom tovább… Talán valami mást a Kálmánról, ami még nem látott nyomdafestéket. Kéri Kálmán nemcsak részese volt a második világháború eseménysorozatában. Volt ő főszereplő, sőt történelmet formáló hatékonysága is, hiszen a dokumentumok igazolják az ő teljes jogú parancsnokságát, - befolyását, esetleg hathatós kibontakozást a háború alatt. Na mit is akarok elmondani még, ami ezideig ismeretlen volt a történelemben. Szóval azon az esten a következő párbeszéd zajlott le Karsai történész és köztem. Előre kell mondanom, igen hangulatos és jó falatokkal megrakott asztalok mellé sorakoztunk fel. Temettük is az ízletes csirkepaprikást, rántott husikát. A csirkehúst Karsai is megehette, nem tiltotta a hitvallása, ugyanis itt kell megemlítenem, hogy Karsai Elek zsidó volt és ebbéli hitvallását nem tagadta meg a történelmi munkálataiban sem. Késő este, talán úgy 22 óra körül valahogyan szóba jött Kéri Kálmán is… rákapott, mint a kacsa a nokedlire… ismeri, nagyon sokszor elbeszélgetnek a múlton. Most tudni kell, hogy Kéri Kálmán, mint ahogyan a mellékelt dokumentumok is említik Illés Bélát, aki a szovjet Ukrán hadseregben, mint orosz őrnagy teljesített szolgálatot, szervezte az orosz támadásokat, majd mivel tudott tökéletesen magyarul, a magyar területeken a lakosság, a katonaság hangulatát kikémlelve nagyszerű és értékes adatokkal tudott a szovjetparancsnokságok felé jelenteni. Ez az Illés Béla a szovjet csapatokkal vonult magyar területekre is és állandóan értesült a magyar harchelyzetről, a visszavonuló magyar, lerongyolódott magyar katonaság fegyelmezetlenségéről, éhségéről, gyenge ruházatáról és a lőszerről. Sohasem árulta el magát a magyar falvakban, hogy tud magyarul, azaz hogy ő magyar emigrált – elmenekült, azért csodálkoztak a magyar emberek, hogy ez az orosz őrnagy hogyan tud magyarul, és kihasználta nyelvi tudását a kárunkra, a szovjet győzelemre. Kéri Kálmán az irataiban, hivatkozik is Illés Bélára, mégpedig a /7. oldalon vörös hadseregbeli őrnagy…/. Itt csak annyit jegyeztem meg, hogy Illés Béla is már átvette az igazmondásnak teljes csődjét… Ámítás – ködösítés, karantén minden lépése. Na jól van, mit is akarok még leírni. Persze, hogy ismertem Kassai körülmetélt vérrokonát… nem kellett nekem bemutatni. Na a háború befejeztével Illés Béla fogta a pennáját, és igyekezett egy trilógiában összegyűjteni a 2. hadseregről szerzett és elferdített – mondhatni hazugságokkal megspékelt szennyét a sajtó alá rendezni ”Honfoglalás” címmel. Honfoglalás??? Már magában is hazugság, hiszen mi már ezer éve, hogy itt lakunk, nyugati módra berendezkedtünk… Van hazánk, honunk, miért kellene nekünk ismét elfoglalni, ami úgyis a mienk… Legfeljebb ezt a címet adhatta volna neki: ”A harmadik dúlás hazánkban.”, mert ez minden volt csak nem honfoglalás, sem felszabadítás. Rombolás, kifosztás, megbecstelenítés, rablás, gyilkolás. Na mindegy, amikor ez a szovjet lekeresztelt Illés Béla megírta ezt a fércmunkát, nem volt vége ezzel, hanem filmesíteni is kellene, mert a becsületes magyar… úgy sem olvassa el ezt a Káin bibliát, de mégis csak kellene Moszkvának kedveskedni, ebből a ”dúlásból pénzt csinálni” …gyerünk, filmesítsük meg ezt az útvesztő Illés Béla tévhiteket. Filmforgatás folytán többször elakadtak a forgatók, hát hogyan is volt, mert csak úgy lehet ezt a filmet bemutatni, hogy a német egy gerinctelen gyáva, jellemtelen katona… de mi van a magyarokkal? Erre pedig legjobban Kéri tudna csak információt adni, akit megszemélyesített Szakács Tibor színművész, ő vállalta Kéri Kálmán szerepét az egész visszafordulás után... Hát gyerünk Kéri Kálmánhoz és mindenáron Kérit arra akarták rávenni, hogy Illés Bélának jellemtelenségét, elferdített, az igazságot messze elkerülő történelmi igazságtól, Kéri is azonosuljon Illés Béla történelmi hazugságához. Hogy igen is Szakács Tibor Kéri Kálmánt egy jellemtelen, gyáva, megalkuvó és az egész magyar hadsereg harcképtelenségét aláírásával szentesítse. Kéri Kálmán nem volt hajlandó engedni a magyar hadsereg becsületének, főleg Jány és Horthy személyének letiprásával, - ki kérte magának. Ez a film egy elferdített, valóságot nélkülöző történelmi hazugság, ő nem volt gyáva, nem volt gerinctelen, hanem igen is a magyar baka és az egész magyar hadsereg az utolsó percig a helyén maradt, azaz a német parancsnokságnak nyomására nem úgy hajthatta végig a harchelyzetet, ahogyan azt kellett volna. De gyáva, hazaáruló sem a fővezérség, sem a magyar baka nem volt… Tehát ahogyan a filmet Illés Béla be akarja állítani, az hazugság, a valóságot nélkülözi… hamis az egész film. Na persze a hatalom – élükön Illés begurult, nem lehetett Kérit meglágyítani hamis terepre csalni… mit is csinált erre Illés Béla. Hatalmánál fogva házi őrizetre ítélték Kérit. Nem szabadott szabadon járkálni, megvonták személyes szabadságában… és ez többször megismétlődött: mire megmondta Kéri: Ha még egyszer ebben az ügyben akarnak vele tárgyalni… jellemtelenségre csalni – kirúgja az egész stábot… Amikor ezt elmondottam Karsainak, hogy Kérit milyen jellemtelen beállítottságban akarják filmen bemutatni – erre fel Karsai azt feleli, hogy tud róla, és már mondotta Kérinek, hogy perelje be becsületsértés miatt Illés Bélát… Amikor ezt legközelebb Budapesten elmondottam Kéri Kálmánnak, csak annyit felelt: Én ezt a zsidót pereljem be??? Na ez a ”Honfoglalás” című könyv úgy hallottam, azóta a zúzdába került – azaz nincsen neki olvasója. Na még egyet – Szakács Tibor a színész, aki megszemélyesíti Kéri Kálmánt, hamarosan disszidált, - elment ebből az országból, de az akkori hatalomnak kellett engedni, - de nem bírta el a hazugságot. Ugyanebben az estében még Karsai annyira kitárult előttem: mondja ő: ”én nem vagyok MOSKOVITA”, azaz nem azonosulok Moszkva politikájával, - Kádár, - Rákosi, - Lenin… stb. Ezt pillanatnyilag fel sem fogtam. – Az tény, hogy fogságom alatt tapasztaltam, hogy az oroszok a zsidókat nem szeretik – itt nincs hazájuk. Tán csak ennyit, ami csak kiegészítő akart lenni – egyébként újra írta meg ”Berchtesgaden” című könyvét – Hitler sasfészkét, személyesen jártam én is ezen a helyen – München Visszaemlékezés 1944. március 19-re Kéri Kálmán 1938. szeptember 7-től 1941. augusztus 1-ig a Központi Szállításvezetőség (KSZV) parancsnoka voltam. E szerv feladata volt a katonai vasúti, hajózási és közúti szállítások tervezése, szervezése és végrehajtása. Feladata volt még a német katonai és anyagi szállítmányok irányítása a magyar szállítóvonalakon Románia és a Balkán felé, illetve onnan a Német Birodalom területére. E feladatkör szükségessé tett kapcsolatok létesítését a Ruhr-vidékkel, a sziléziai szénmedencével és még számos más területtel, ahol a KSZV összekötő szerveket telepített. Ezek egyike a Wien-Ostbahnhofon működű magyar pályaudvar-parancsnokság volt, amelynek tisztjei a bécsi polgári és katonai közigazgatási szervekhez és vasúti hatóságokhoz kapcsolatokat építettek ki. Ez a pályaudvar-parancsnokság március 18-án és 19-én – a németek általi megszállásunkat közvetlenül megelőzően és a megszállás alatti első órákban – fontos szerepet játszott. A KSZV parancsnoki beosztásban kiépített jó kapcsolataimat, mint a honvédelmi miniszter szárnysegédje is fenntartottam és így az 1944. március közepén zajló események egyes részleteiről információkat szerezhettem. Első értesülések a németek készülődéséről 1944 márciusának első napjaiban felkeresett egykori beosztottam Hollósy Lajos honvédellenőr, a pozsonyi katonai attasé titkára, akivel Budapestre helyezésem után is kapcsolatban maradtam. Hollósy arról tájékoztatott, hogy a „Pozsonytól délnyugatra fekvő községekben tekintélyes német erők összpontosultak, amelyek Magyarország megszállására készülnek. Utalt arra is, hogy ezt a pozsonyi Gestapo-köröktől származó értesülései is alátámasztják. Továbbá, hogy elöljárója, Lipcsey-Magyar Sándor vezérkari alezredes, a pozsonyi katonai attasé, e híreket szintén megbízhatóaknak tartja és azok következményeit igen komolyaknak ítéli meg.” Utasítottam, hogy a nekem előadottakat a Vezérkari Főnökség 2. osztály vezetőjének, Kádár Gyula vezérkari ezredesnek is jelentse, mire közölte,hogy ezt a katonai attasé már megtette. Amikor e híreket Csatay Lajos honvédelmi miniszternek jelentettem, hihetetlenül csak a fejét rázta. Hogy volt-e már valami tudomása az általam jelentett hírekről, azt nem tudom, de tény, hogy sem miniszterem, sem én e hírekből oly következtetéseket, miszerint a Wientől keletre és délkeletre összpontosított erők Magyarország közeli megszállására volnának hivatottak, levonni nem tudtuk. Ezt nem mertük elképzelni, a kérdés fontosságát nem ismertük fel. Néhány nap múlva, körülbelül március 10. és 12. között, megjelent a miniszternél Bakay Szilárd altábornagy – a szombathelyi III. hadtest parancsnoka -, aki a nyugati határunkkal szomszédos ausztriai területekről beérkezett és ellenőrzött hasonló hírekről adott tájékoztatást. Ezek szerint Wiener Neustadt körzetében több német hadtest – köztük páncélosok is – készen áll a határ átlépésére. Közben Kádár Gyula vezérkari ezredes is adott a minisztereknek összefoglaló tájékoztatást, sőt lehet, hogy a miniszter első hírei is tőle származtak. Csatay Kádár Gyulát igen tárgyilagos vezérkari tisztnek ismerte, mégsem adott hitelt tájékoztatásának. Sem Hollósy hírei, sem Bakay tájékoztatása, sem Kádár jelentése nem volt elegendő ahhoz, hogy a honvédelmi miniszter felfogását megváltoztassa. Képtelen volt elhinni, hogy a németek erre a lealázó lépésre, azaz Magyarország megszállására képesek legyenek. Legfeljebb annyit volt hajlandó elismerni, hogy politikai fenyegetés céljából gyülekeztetnek erőket, hogy a Kállay-kormány általuk hőn óhajtott távozását és egy nekik megfelelőbb kormánnyal való felváltását kierőszakolják. Csatay ezek után felhívta Kállay miniszterelnököt, majd Szombathelyi Ferenc vezérezredest, a honvédvezérkar főnökét. Javasolta, hogy a németektől valami magyarázatot mégiscsak kellene kérni. Szombathelyi határozott szavai – mint máskor is – Csatayt megnyugtatták. Az ezt követő napok egyikén Fütterer repülő altábornagy, budapesti német légügyi attasé kért a minisztertől kihallgatást. Ez alkalommal jelen voltam. Tény – közölte az attasé -, hogy a szokottnál nagyobb katonai egységek állomásoznak. Wien, Wiener Neustadt körzetében, de a Vezérkari Főhadiszállás megbízásából tiltakozik minden ellenünk barátságtalan szándék feltételezése ellen. Az alakulatok csupán a jobb élelmezési lehetőségek miatt vannak ott elhelyezve, és mert ebből a körzetből szállíthatók el legkönnyebben és legrövidebb úton – akár vasúton, akár közúton – Dél-Ukrajnába, ahol súlyos harcok folynak. Közölte végül, hogy a honvédvezérkar főnöke hasonló tájékoztatást már kapott. Fütterer meghallgatása azonban nem nyugtatta meg Csatayt, ellenkezőleg, izgatott lett. Még aznap felhívta Szombathelyit. Véleményét kérte a német légügyi attasé közlését illetően, továbbá, hogy nem tartja-e szükségesnek bizonyos óvintézkedések megtételét. Szombathelyi határozott válasza, miszerint katonai óvintézkedések megtételét feleslegesnek és céltalannak tartja, Csatayt némileg ismét megnyugtatták. (Kéri Kálmán vezérkari ezredes az ország német megszállásának idején a honvédelmi miniszter szárnysegédje volt. Később a VI. hadtest, majd az I. magyar hadsereg vezérkari főnökévé nevezték ki. Miklós Béla vezérezredessel együtt 1948. október 16-án parlamentként átment a 4. Ukrán Front főparancsnokságához, majd Moszkvában a magyar fegyverszüneti bizottság tagja lett. Az ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulása után – 1949. március közepén – a honvédelmi minisztérium katonai főnöke volt. A Szerk.) A kormányzó kiutazása Március 15-én Jagow német követ megjelent Horthynál és kérte, hogy sürgősen tegyen eleget Hitler meghívásának. Március 16-án a déli órákra Horthy magához hivatta Kállayt, Ghyczy külügyminisztert, Csatayt és Szombathelyit. Arról tanácskoztak, hogy kik és mikor induljanak Hitlerhez. Visszatérve e tanácskozásról Csatay elmesélte, hogy a kormányzó kiutazását Kállay és ő is ellenezte. Ghyczy és különösen Szombathelyi azonban nyomós érveket hoztak a kiutazás mellett. Többek között a német parancsnokság alatt álló magyar megszálló hadosztályok régóta szorgalmazott hazaszállításával kapcsolatban. A kormányzó végül is úgy döntött, hogy eleget tesz Hitler meghívásának. Miután a feladatkörömhöz tartozott a miniszter részére a naprakész nyilvántartás, hogy a fegyverzet, katonai felszerelés, lőszer vagy egyéb hadianyag viszonylatában a németek mennyire tesznek eleget szállítási kötelezettségeiknek, Csatay utasított, hogy részére egy teljesen kimerítő táblázatos tájékoztatást készítsek, melyet magával visz és megkísérel előadni. Jelentettem, hogy ezt a munkát feleslegesnek tartom. Hivatkoztam arra, hogy vele és hivatali elődjével, Nagybaczoni Nagy Vilmossal is jártam már a Vezérkari Főhadiszálláson, de a miniszter szóhoz sem jutott. Helyesebben, ha beszélni kezdett, Hitler a szavába vágott és egész más témáról szónokolt. Emlékeztettem Csatayt, hogy így jártunk akkor is, amikor bemutatkozó látogatáson voltunk. A már egyébként is nyugtalan minisztert szavaim annyira felidegesítették, hogy odavágta nekem: „Azt akartam, hogy velem jöjj, de hát te ennyire nem látod e munka értelmét, akkor nem kísérsz el! Itthon maradsz!” Így lettem március 18-án és 19-én bizonyos események részese, vagy tanúja. Március 18-án folyó ügyekkel és a legközelebbi minisztertanács részére elkészítendő előterjesztésekkel foglalkoztam. A déli órákban felkeresett Pogány Imre vezérkari ezredes, a kormányzó katonai irodájának főnök helyettese, a következő közléssel: a kormányzóné igen nyugtalan és felkér, hogy próbáljam meg megtudni a Turán (kormányzói különvonat) visszaindulásának körülbelüli időpontját, és kísérjem figyelemmel útját, és ha valamit megtudok, erről állandó tájékoztatást adjak. Igénybe vettem a már említett kapcsolatokat és felhívtam a KSZV ügyeletes irányító tisztjét, hogy a Wien-Ostbanhofon telepített magyar pályaudvar-parancsnokságot hívja fel, és nevembe kérje a szükséges adatokat. Mindenek előtt a Turán visszaindulásának tervét, majd időpontját állapítsa meg. Március 18-át a várt pihenésre akartam felhasználni. Ezért korán lefeküdtem. Este tíz óra körül lakásom egyik telefonja riasztott fel. A KSZV ügyeletes vasúti tisztviselője jelentette, hogy Bicskénél a vasúti pályatestet eddig ismeretlen egyének felrobbantották, egyben közölte, hogy a Turánról híre még nincs. Miután a kormányzói vonatnak a Hegyeshalom – Bicske – Budapest vonalon kellett visszajönni és mert további pályarobbantásoktól is tartottam, azonnal felhívtam Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert. Javasoltam, hogy a Turán csak Mosonmagyaróvár vasútállomásig fusson ott Horthy, és kísérete gépkocsiba szálljon és így térjen vissza Budapestre. Fentieket hallva a belügyminiszter felszólított, hogy vele valahol azonnal találkozzam. A MÁV épületében elhelyezett KSZV parancsnoki irodáját javasoltam, ahol 15-20 perc múlva találkoztunk is. Beérkezésem után Éder főintéző azzal fogadott, hogy Bicske vasútállomáson egy Komárom felől érkező német katonai szállítmány parancsnoka felháborodással vette tudomásul, hogy szállítmánya előtt pályarobbantás történt. Ezért elrendelte alakulatának azonnali kirakását. (Később derült ki, hogy a robbantást a németek csinálták.) Ekkor az éppen beérkező belügyminiszter jelenlétében parancsot adtam annak megállapítására, vajon nem történnek-e kirakások a Budapest felé futó többi vasútvonalon is. Ha igen, mely irányban hagyják el a vasútállomások területét? Ezután a belügyminiszter saját minisztériumával lépett érintkezésbe. Csendőr- és rendőrközegeit utasította, mindenekelőtt a Bicskén kirakott szállítmány további magatartásának felderítésére. A belügyminiszter telefonálgatása alatt a KSZV irányító tiszti szobájába siettem, ahol a Budapest felé futó vasúti fővonalak napi nyilvántartási grafikonjait tekintettem át, melyekre minden katonai vasúti szállítmány – így a német szállítmányok is – más-más színnel fel voltak tüntetve (a német szállítmányok tartalmuk feltüntetése nélkül). E futólagos áttekintés a következőket eredményezte: Hegyeshalom-Budapest között fővárosunk felé 10-12 német szerelvény van útban, Szabadka-Budapest között 4-6, Lökösháza – Szolnok - Budapest között 8-10 és Galánta – Érsekújvár - Budapest között 10-12. Ezután, az ügyeletes irányítótisztet utasítottam, hogy a pontos helyzetről részemre egy futólagos vázlatot készítsen, és a továbbiakban pontos felvilágosításokra legyen készen. Különösen azt figyelje, hol szakad meg egy-egy szállítmány útja. A grafikon még nem nyújtott megbízható támpontokat arra nézve, hogy a nyilvántartott német szerelvények milyen céllal futnak vasútvonalaikon, azaz, hogy átfutók-e csupán, vagy magyarországi rendeltetésűek. A német hadiforgalom főnökével történt megállapodás alapján ugyanis a Német Birodalom felől Magyarországon keresztül kelet és dél felé futó vasúti fővonalainkon naponta meghatározott számú és megfelelő időközökben érkező német szállítmány átvételére és továbbítására voltunk kötelezve. Ezeket a szállítmányokat legalább 6 órával korábban kellet bejelentsék, hogy a magyar határállomásokon a szükséges előkészületek a szállítmányok fogadására és továbbítására megtehetők legyenek. E szállítmányok kirakására azonban feljogosítva nem voltak. Egyenként utazó német katonai személyek csak Budapesten és Szolnokon szállhattak le a szerelvényekről. Budapesten az itt levő német összekötő szervek részére, Szolnokon pedig az ott telepített német továbbirányító és elosztó állomás részére. Itt történt ugyanis a Püskpökladány, illetve Lökösháza felől jövő, egyenként vagy kisebb csoportokban érkező német katonák gyűjtése és a birodalom felé való továbbirányítása, illetve az onnan jövőknek kelet felé, tehát az arcvonal felé való elosztása. Így tehát Szolnokon is csak meghatározott számú, a németek közötti rendfenntartáshoz szükséges fegyveres tartózkodhatott. Harcos alakulatok kirakására itt sem voltak jogosultak. Ahogy a belügyminiszterhez visszatérek, ismét jelentkezik Éder főintéző. Jelenti, hogy Ceglédbercelen is kirak egy német szállítmány, nehéz járműveket, feltehetően harckocsikat is. „Ezek már megszállnak minket” – mondja ki most először Keresztes-Fischer Ferenc. Én pedig lehívatom a KSZV mellett működő német szállításvezetőség parancsnokát, Roeder ezredest. Pár perc múlva helyettese jelentkezik, Leitner német százados, aki a kirakásokat illetően kijelenti, hogy ez, hogy ezekről tudomása nincs, de azonnal tájékozódni fog. Zavart magatartásából az volt a benyomásom, hogy tökéletesen tájékozott, de minden felvilágosítás adásától el van tiltva. Az ügyeletes irányítótiszt közben átadja nekem a kért adatokat, a belügyminiszter pedig felhívta Kállay miniszterelnököt, kérve őt, hogy azonnal fogadjon minket, mert halaszthatatlanul sürgős közölni valónk van. A Várba rohanó gépkocsiban szótlanul ülünk egymás mellett, ki-ki saját gondolataiba merülve. Én most kezdem csak felismerni az eseményeket teljes súlyukban. Egyben hiszékenységünk és ebből fakadó, könnyelműségünk következményeit. A németekkel való szövetség természetesen korlátozta bizonyos mértékben függetlenségünket. De mi marad ebből a jövőben? A miniszterelnökségen Éjfél körül értünk a miniszterelnökségre, ahol Kállay már izgatottan várt bennünket. A belügyminiszter a nála szokásos nyugodt, minden dramatizálást kerülő hangon adott tájékoztatást, mely után a miniszterelnökségre rendeltették velem Szentmiklóssy Andor követet, a külügyminiszter helyettesét, Sombor főkapitány-helyettest és Ince Pétert, Kállay titkárát. Fentieket a miniszterelnök szobájában levő távbeszélő készülékkel, a különleges bizalmas „B” központon át intéztem, így hézagosan hallottam a két miniszter beszélgetését. Annyit kétségtelenül ki tudtam venni, hogy az ellenállást is mérlegelik és Keresztes-Fischer ebből a szempontból a rendőrséget, és a csendőrséget is alkalmasnak tartja, a honvédség megfelelő akciója mellett. De kivettem beszélgetésükből azt is, hogy mérlegelik a Tiszántúlra, esetleg Debrecenbe való kitérést is, gépkocsin vagy repülőgépen. A miniszterek beszélgetésének akaratlanul is fültanúja lévén érzem, hogy a kellő előkészületeket elmulasztván a honvédség ellenállásával a németek ellen számolni aligha lehet és egy fegyveres ellenállás, sikert nem hozhat. Távozni készülök a titkári szobába, de Kállay visszatart és közli velem: „A honvédséggel is intézkedni kell, mert valamit mégis csak kellene csinálni!” Jelentettem, hogy én csupán a honvédelmi miniszter szárnysegédje vagyok és a honvédség alakulatai felett parancsadási joga, csak a vezérkar főnökének van, aki egyben a honvédség főparancsnoka. Annak távollétében helyettese, Bajnóczy vezérezredes hivatott intézkedni. „Azonnal kerítsd elő” – voltak Kállay sürgető szavai. Bajnóczy vezérezredes lakása nem jelentkezett. Majd a miniszterelnökségre kérettem Ruszkiczay–Rüdiger vezérezredes honvédelmi miniszterhelyettest és Magyarossy Sándor vezérezredes légügyi főcsoportfőnököt s végül értesítettem a történtekről Pogány vezérkari ezredest, a kormányzó katonai irodájának helyettes főnökét. Javasoltam Kállaynak, hogy miután Bajnóczy egyelőre, nem érhető el, hívjuk fel Nádas vezérkari ezredest, a vezérkar első, azaz hadműveleti osztályának vezetőjét, aki hivatott lesz a Bajnóczy által kiadandó intézkedések elkészítésére és továbbítására. Közben a KSZV is jelentkezik. Az ügyeletes tiszt jelenti, hogy Turán Salzburgot este 10 óra körül elhagyta, és hogy ott alighanem légiriadó van. Bicskén további kirakások folynak, Ceglédbercelen ugyancsak. A bicskei pályarombolás helyreállítására az intézkedések megtörténtek. E hírekkel visszasietek Kállayhoz, aki Keresztes–Fischerrel tárgyal. „De hát biztos, hogy a kormányzó a Turánon van?” – kérdi nyugtalanul. Erre csak azt tudom mondani, hogy erre bizonyítékom nincs, és azt hiszem, ez csak a Turánnak Hegyeshalomra való beérkezésekor fog kétséget kizárólag kiderülni. Ismerve a Salzburg és Wien közötti menetidőt, úgy vélem, hogy a Turán Hegyeshalmot legkésőbb hajnali három óra körül elérheti, és intézkedni fogok, hogy a Turán és a miniszterelnökség közötti közvetlen távbeszélő-összeköttetés létrejöjjön. Hadtörténelmi Közlemények Ekkor lép be Szent Miklóssy külügyminiszter-helyettes, aki közli, hogy Ghyczy külügyminisztertől egy olyan – tolvajnyelven fogalmazott – tisztán családi vonatkozásokat tartalmazó táviratot kapott, melyből kitűnik, hogy Hitler barátságtalan lépésre határozta el magát Magyarország ellen. Közli még, hogy a külügyminisztérium bizalmas iratanyaga egy részének megsemmisítésére már intézkedett, egy részének a németek előtti biztonságba helyezéséről, pedig gondoskodott. Szent Miklóssy távozik, én pedig a titkári szobából Nádas vezérkari ezredest keresem. Lakásán senki sem jelentkezik, de irodájában megtalálom. Most vettem kézhez egy sürgönyt, azonnal jövök – feleli. Megérkezik Nádas ezredes, aki átnyújtja Kállaynak a sürgönyt, mely Szombathelyi aláírással van ellátva. Kállaytól Bethlenhez kerül, tőle Keresztes–Fischerhez. Utóbbi visszaadja Nádasnak, akitől elkérem, és én is elolvasom. A sürgöny szerint a németek nem ellenséges szándékkal jönnek, és őket barátilag kell fogadni. A honvédség alakulatai további intézkedésig maradjanak laktanyáikban. Kállay „Köszönöm”-mel fordul Nádashoz és felém, értésünkre adva, hogy a miniszterek Bethlen Istvánnal egyedül akarnak maradni. Megérkezik Sombor főkapitány-helyettes és mielőtt Kállayhoz bemegy, közli, hogy Bicskén állandó kirakások vannak, az állomás területére nem lehet bejutni, mert azt a németek lezárták, gépkocsi és nehéz harckocsi osztagok Budapest felé menetben. E percben a várost már elérhették. Közben beérkezik Kádár vezérkari ezredes is. Ahogy Nádassal kilépünk a miniszterelnöki várószobába, ott találom Ruszkiczay vezérezredest. Náday István vezérezredes és Beregfy Károly vezérezredes hadseregparancsnokokat, Vörös János altábornagyot, a székesfehérvári II. hadtest parancsnokát, Magyarossy vezérezredes légügyi főcsoportfőnököt és Hellebronth vezérőrnagyot, a légierő egyik csoportfőnökét, akinek a német légierő parancsnokságával való rendkívül szoros és szívélyes kapcsolatát jól ismertem. Hogy Ruszkiczayt és Magyarossyt kivéve ki hívta a miniszterelnökségre ezeket a magas rangú katonákat, ma sem tudom. Különösen érthetetlen volt előttem akkor Vörös János megjelenése, akinek tudomásom szerint az adott időpontban Székesfehérváron, hadteste székhelyén lett volna a helye. Miután Ruszkiczayval távbeszélőn röviden közöltem, milyen események teszik szükségessé eljövetelét, az volt az érzésem, hogy a tábornokokat már tájékoztatta. Közben elmúlt már két óra is, amikor végre befut Bajnóczy vezérezredes. Nádas átadja neki Szombathelyi sürgönyét. Gyorsan elolvassa. Kállaynak bejelentem, mire Ruszkiczay, Náday, Beregfy és Nádas kíséretében belép. Én is bent maradok. Kállay azzal fordul Bajnóczyhoz, hogy a kormányzó helyzete bizonytalan, nem tudja fogoly-e, vagy ura elhatározásának. Tudatában van annak, hogy esetleges ellenintézkedéseink a kormányzó helyzetét megnehezítik, mégis szükségesnek tartja mérlegelni az ellenállás lehetőségeit. Erre vonatkozólag kéri Bajnóczy véleményét, aki kifejti: A német megszállás ellen semmilyen előkészítő intézkedések nem történtek. Minden ellenállás illuzórikus, mert számbavehető harcképes erők sem Budapesten, sem vidéken nincsenek. Az alakulatok létszáma kicsi: zömmel kiképzés alatt álló újoncokból állnak, fegyverzetük hiányos. Az alvó polgári lakossággal számolni egyáltalában nem lehet. Erre sem lelkileg, sem fegyverzetileg előkészítve nincs. A fegyveres ellenállás csak hiábavaló vérontást jelentene. Mintha Bajnóczy Lidicét is említette volna. Kállay ekkor felvette a gondolatot, hogy a kormánynak Debrecenbe, vagy valamelyik más tiszántúli városba, esetleg Erdélybe kellene repülni. Gyorsan Magyarossy vezérezredesért siettem, aki Hellebronth kíséretében jött be. Kállay az elrepülés módjáról és lehetőségéről kért tájékoztatást. De Hellebronth ridegen csak ennyit mondott, hogy „szó sem lehet róla. A repülőterek éjjeli felszállásra berendezve nincsenek, mire megvirrad, már meg lesznek szállva”. Magyarossy szó nélkül hagyta Hellebronth szavait, Bajnóczy pedig megerősítette, hogy repülőtereink éjjeli felszállásra berendezve nincsenek. Kállay Hellebronth felé fordul: „Honnan tudja ezt tábornok úr?” „Biztosan tudom (lehet, hogy azt mondta: biztosra veszem), hogy ejtőernyősök a repülőtereket birtokba veszik.” – E párbeszéd után akkor az volt a benyomásom, hogy Hellebronth többet tud, mint mi. Náday nem tudott a minden ellenállás nélküli magatartásba belenyugodni. Érveket keresett az ellenállás mellett és hiszékenységünket, felkészületlenségünket – ha enyhe szavakkal is – korholta. Bajnóczyt Kállay visszatartotta, mi pedig a fogadószobába távoztunk, ahol Náday és Nádas az ott jelenlevőket a döntésről tájékoztatták. Végeredményben tehát Kállay hozzájárult ahhoz, hogy Bajnóczy a Szombathelyitől kapott sürgöny szellemében tegye meg intézkedését és úgy döntött, hogy a kormányzó visszatéréséig Budapestet nem hagyja el. Váratlanul betoppan Greiffenberg altábornagy német katonai attasé, és éppen szembe találja magát a Kállaytól kijövő Bajnóczyval. Greiffenberg egy sürgönyt mutat fel, de elolvasásra át nem adva tájékoztatja Bajnóczyt, hogy a Szombathelyi által küldött sürgöny Hitler és Horthy megegyezésén alapul és azért keresi őt. Kéri, hogy annak megfelelően cselekedjen. „Es wird geschehen” (meg fog történni) – szól Bajnóczy. „Gott sei Dank” (Hála Istennek) – nyugtázza e szavakat a német tábornok, majd bebocsátást kér Kállayhoz, aki bejelentésemre Bajnóczy és Nádas kíséretében fogadja is. Csak később tudtam meg Bajnóczytól, hogy Greiffenberg a következőket adta elő Kállaynak: Magyarország kormányzójának hozzájárulásával és az ország szuverenitásának teljes épségben tartása mellett, az ország egyes helyeire német csapatok jönnek. A magyar csapatoknak laktanyáikban kell maradniuk, hogy minden félreértésből fakadó összeütközés elkerültessék. A Tiszántúllal való közlekedés, egyelőre nem engedélyezhető, esetleg elrendelt mozgósítási intézkedéseket hatálytalanítani kell. A magyar közigazgatás végezze zavartalanul munkáját. A leírt események alatt a KSZV-vel állandó kapcsolatban állottam és így tudomásom volt arról, hogy a Turán nagy késéssel érkezett be Wienbe. E késést 3 órára becsültem, melyet vasúttechnikai okok nem indokoltak. Folyamatosan jöttek a helyzetjelentések is. Megtudtam, hogy a bicskei pályarombolás csak jelentéktelen volt és a sínpálya Kelenföld felé ismét használható. A kirakások Bicskén és Ceglédbercelen befejeződtek. Budapest, Ferencváros, Rákosrendező és Kelenföld vasútállomásokra német szerelvények futottak be, melyek a kirakást megkezdték. A rendőrség, pedig jelentette, hogy a város külső kerületeiben már német páncélosok állanak. A németek addig késleltették a kormányzói vonat Hegyeshalomra érkezését, míg Budapestet körül nem zárták és kellő számú harckocsival nem rendelkeztek a fővárosban. A Turán hazaér A Turán március 19-én öt óra körül ért Hegyeshalomra, ahol a KSZV azonnal kapcsolatot létesített a Turán és a KSZV hírközpontja majd a miniszterelnökség között. Csatayt kértem és jelentettem neki, hogy Kállay a kormányzóval akar beszélni. „Alszik – válaszolta Csatay -, de itt van a Főnök.” Szombathelyit értette ez alatt és a vonalba belépő Kállay már Szombathelyivel beszélt. Kállay feltétlenül a kormányzóval akart beszélni. De Szombathelyi ezt elhárította azzal, hogy a kormányzó igen fáradt, alszik és nálánál többet mondani, ő sem tudna. A kormányzóval való beszélgetés nem is jött létre. Kállay beleegyezett ugyan abba, hogy Bajnóczy a honvédség felé az intézkedéseket Szombathelyi sürgönye szellemében kiadja, de azért kétségei voltak ezen intézkedések helyességét illetően. Attól tartott, hogy Szombathelyi sürgönyét a németek meghamisították. Az ellenállás gondolata visszatérően foglalkoztatta. A Turánnal való beszélgetés után azonban végleg eltemette az ellenállás gondolatát és a kormánynak kelet felé való menekítését. A Turán 8 óra körül érkezett meg Kelenföldre, Kállay, Keresztes, Fischer, Bajnóczy és Szentmiklóssy fogadták. Mint rangban legfiatalabb, a fogadók bal szárnyán ott állottam én is, hogy Csatay rendelkezésére álljak. A befutó Turánt látva mindjárt feltűnt, hogy német vasúti személykocsik vannak hozzácsatolva. Ablakaikból kíváncsi SS-ek tekintenek le ránk. Horthy szótlanul, de feszesen fogadta jelentkezésünket, mindannyiunkkal kezet fogva. Azután Kállay és a testőrség parancsnokának kíséretében elhajtatott. A kelenföldi pályaudvartól Csatay lakásáig az utat kettesben tettük meg. Röviden közölte a Klessheimben, Hitlernél történteket, mondván, hogy ő inkább csak statisztált. Hitler minősíthetetlenül viselkedett Horthyval szemben, aki sértődötten otthagyta a tanácskozást. A továbbiakban Szombathelyi vitte a főszerepet. Neki köszönhető, hogy Horthy és Hitler még egyszer találkoztak és megállapodtak az ország ideiglenes békés megszállásában. Ennek eredménye Szombathelyi sürgönye. Ő azonban a legrosszabbtól tart. A németeknek hinni többé nem tud. „Megutáltam őket” – mondta. Majd tájékoztatott, hogy a déli órákban koronatanács lesz a kormányzónál. „Egy percig sem maradok tovább! Légy ötkor a miniszteri irodában. A miniszterhelyettes is ott legyen.” A beszélgetés alatt alig ismertem rá az egyébként rendkívül nyugodt, logikusan beszélő, életvidám miniszteremre. Egy életunt, csalódott, rapszodikusan beszélő embert láttam viszont. De mintha kissé felszabadult volna, hogy végre kibeszélhette magát. Én szóhoz sem jutottam és nem jelenthettem, hogy rosszabbat nem tehet, minthogy lemondjon. A minisztertől elbúcsúzva hazahajtattam. Egy izgalmas napban és éjszakában volt részem, álmatlanul, állandó izgalommal az események sodrában. Röpke percek adódtak csak, hogy a bennem kavargó érzelmeket az értelem útjára tereljem. A németek eljárását mélységesen elítélő undor és a tehetetlenségünk miatti szégyen és düh dúltak belsőmben, váltakozóan a pillanatnyi események hatása alatt. Hazaérve, mind testileg, mind lelkileg fáradt voltam. Pihenni vágytam. De a pihentető álom elkerült. Az érzelmek és az értelem váltakozó befolyása alatt – sok töprengés közepette – végül is a következőket szűrtem le magamban: 1. A németek háta mögött valóban kerestük a kapcsolatot az ellenfeleinktől. Ez kétségtelenül magyar érdek volt, de a német és az össz-szövetségi érdekeket sértette. – Talán nem voltunk elég körültekintők a magyar szempontból mindenképpen indokolt, sőt parancsoló kapcsolatok felvételénél? 2. A Vörös Hadsereg talán már csak 100-150 km-re van az észak-keleti Kárpátok gerincétől. Útja onnan szabad a Kárpátok felé, és ha az utánpótlás lehetővé teszi, napok alatt a Tatár-hágón lehet. Akkor pedig a dél-ukrajnai és galíciai német arcvonal között körülbelül 200 km-es űr keletkezik. Az arcvonalak tehát elszakadhatnak egymástól. E hadászatilag rendkívül kritikus helyzetben azért kényszerültek-e a németek megszállásunkra, hogy kiugrásunkat, sőt esetleges szembefordulásunkat megakadályozzák és Magyarország hadipotenciálját, beleértve a mozgósított magyar hadsereg harcba állítását a maguk javára hasznosítsák? S mindazt a szükség törvényt bont elve alapján, bármily fájdalmas és megalázó legyen is ez hazánkra. 3. De mi késztetett minket arra, hogy a kapott és ellenőrzött hírek dacára sem hittünk egy megszállás lehetőségében? Miből táplálkozott ez a tragikus következményekkel járó hiszékenység? Ha eddig nem is, de most igazán eszünkbe juthatott volna az a több évszázados mondás, hogy „ne higgy magyar a németnek, akármiben hitegetnek”. 4. Hogy lehettünk annyira könnyelműek, hogy sem politikailag, sem katonailag, még csak a legminimálisabb előkészületeket sem tettük meg, mindent elmulasztottunk. 5. Új, az eddiginél sokkal súlyosabb helyzetbe kerültünk, valószínűleg igen erősen korlátozott cselekvőképességgel. A háborúból azonban mindenképpen ki kell, hogy kerüljünk. Jövőbeni cselekményeink erre irányuljanak, és ennek érdekében kell a legfelsőbb vezetésünknek immáron ügyes, kétszínű játékkal oly helyzetet teremteni és a cselekvésre kedvező időpontig időt nyerni, hogy a vesztesek oldalát még időben elhagyhassuk. Ezek a gondolatok foglalkoztattak és ezekkel értem délután 4 órakor a miniszteri szobába. A szokásos referádára készültem fel. Pár perc késéssel, polgári ruhában, rendkívül ideges állapotban megérkezett Csatay is. Közölte velem, hogy lemondott, a minisztérium vezetését az új miniszter kinevezéséig a miniszterhelyettesnek fogja átadni. Készítsek elő mindent, mert nemsokára jelentkezni fog, ő pedig, megundorodva mindentől, végezni akar mindennel. Jelentésemet szokás szerint a harctéri helyzet vázolásával kezdtem el, de hirtelen és indulatosan félbeszakított: „Nem érdekel, mi van meg? Röviden!”. Nagyon tiszteltem és nagyon szerettem Csatay minisztert. Jót és rosszat mindenkor őszintén jelenthettem neki. Éreztem azt is, hogy bizalmába fogadott. Ez adott bátorságot ahhoz, hogy elhatározása helytelenségére rámutassak. Előadtam, hogy a kormányzó bizalmából és, mint katona, bizonyos mértékben parancsra lett miniszter és mindaddig, míg az államfő bizalmát bírja, nincs joga lemondani, mert ezzel annak politikai nehézségeit csak fokozná. Tisztában kel lennie azzal, folytattam, hogy utána már csak olyan miniszter jöhet, aki nálánál elfogadhatóbb a németek szemében. Talán Rácz, de esetleg Ruszkay. Amíg azonban a helyén van, és a kormányzó a lemondását nem kívánja, ne hozza őt abba a kellemetlen helyzetbe, hogy az utód kinevezésébe a németek beleszóljanak. Maradnia kell, éppen most, amikor a honvédség egységének érdekében mindent meg kell tennie, hogy a kellő pillanatban és megfelelő előkészítés után a németektől megszabadulhassunk és a vesztes háború súlyos következményei alól, minél nagyobb mértékben mentesüljünk. Ekkor a szomszéd szobában, mely irodahelyiségem volt, csengett a telefon. Csatayné jelentkezett. Egy-két elejtett szavából megértettem, hogy öngyilkosságot terveltek ki. Visszatérve a miniszterhez, benyomásomat őszintén jelentettem, hozzáfűzve, hogy e súlyos helyzetben ezt a honvédséggel, az országgal szemben gyáva félreállásnak, hálátlan cserbenhagyásnak kell minősíteni. Csatay ingerülten csendre intett és kijelentette, hogy senkinek semmi köze hozzá, mégha öngyilkosok is lennének. „Az átadást készítsd elő, és hívjad a miniszterhelyettest!” Ruszkiczay vezérezredes – aki jelentésemre azonnal jött – jó barátja volt Csataynak, aki nagyon megbecsülte és sokat adott a szavára. Fanatikus szorgalmú ember lévén, a minisztérium apró-cseprő ügyeivel is tisztában volt, és a minisztert sokban tehermentesítette. Ettől az embertől vártam segítséget, hogy Csatay maradjon. Nem is csalódtam. Tárgyilagos, megnyugtató hangon, lényegében ugyanolyan érveket sorakoztatott fel, mint jómagam, de talán diplomatikusabban. Beszélgetésüknél nem voltam végig jelen, de a szobáinkat összekötő ajtót, nem zártam be teljesen, így Ruszkiczay majdnem minden szavát hallottam. Csatay alig beszélt de Ruszkiczay kérő szavainak hatására a miniszteri teendők átadása ez alkalommal elmaradt. Másnap egy új hét kezdődött, de mintha egy új, az eddigieknél is terhesebb korszak vette volna kezdetét. És mintha egy, a tegnapival szemben új miniszterem is lett volna. Megjegyzéseiből kiéreztem a fokozódó gyűlöletet a német birodalom vezetői ellen. Mindinkább úrrá lett rajta az elhatározás, hogy marad, és ha Horthy vállalja a szakítást a németekkel, úgy követni fogja. Hogy pedig az általam vázolt elgondolásainkból mi sikerült, illetve mi nem és miért nem, s hogy a sikertelenségeknek hazánkra mily tragikus következményei voltak, annak idején, az túllépi e visszaemlékezés kereteit. Katonapolitikai kérdések már ezek, melyek leírása és tárgyilagos bemutatása, méltatása a hadtörténészek feladata. Mindezen beszélgetések zajlottak le, 1962-63-ban. Ezeket a sorokat írom 1993. november 3.-án, azóta Karsai is meghalt. 1981. október 21.-én ismét Szombathelyen volt Karsai. 7. kötetem 558. oldalán számolok be erről a beszélgetésről – és itt jelentette ki, hogy a második világháborús bűnökre nincsen megbocsátás. Hősi emlékművek nem lehetnek, mert azt tudni kell, hogy a világháború után legnagyobb esély az elhelyezésre a pufajkás ”és az ÁVÓ adott bársonyszéket, hivatalt, hatalmat – a legfőbb ÁVÓ-s is Péter Gábor zsidó volt – és bizony akkoriban mondották: keresztény koponyákkal fogjuk az Andrásy utat kikövezni”… Adrásy út 60., erről tudna sokat mesélni. Az ÁVÓ-sok sasfészke volt, verőlegényeknek a bűntanyája, Komlósi… aki a televízióban sokszor szerepelt: Az éremnek három oldala van. Mint ávós főhadnagy ütlegelt az Andrásy út 60-ban. Tehát nem nyugodtak meg a háború után sem a zsidók, ahol tudtak és tudnak betartanak, és ők maguk jajgatnak kifelé, hogy itt üldözik őket… ki bántja őket. Mind vezérfőnöki állást fogtak ki a sajtóban, a televízióban Acél György vezérlete alatt, a színházakban, a kultúrában, jelenben a televízióban a rádióban állandó lázadás, tüntetés, sztrájk, egymás fojtogatásában találják erejüket, - a jelenben folyik a rádióban /meghamisították azt a kazettát, amit 1992. október 23.-án vettek fel, amikor Gönczbe benn akadt a szó. Megrémülten állt a pódiumon, mert tán volt valaki, aki nem behízelgő bekiáltást mert a fülébe kiáltani. Borzalmas ez a sok erőpocsékolás, - figyelem leterelése a valóságtól – amikor ég körülöttük a világ, nem tudni, hogy mikor csapnak át a lángok a határainkon át és akkor ismét lesz, aki a barikádok mögül apa-fia rokon, testvér céltáblának lesznek kitéve… Két világháború zajlott le – egy országot feltrancsíroztak – lettünk is maradtunk is és ez nem volt elég, a marakodás a koncért, a hatalomért, a pénzért lázasan folyik tovább, ugyan az ágyúk még nem dörögnek, az oroszlán szemei még csak pislákolnak, de az tény, hogy alkalomadtán felugrik és marcangol, hogy éhét csillapítsa. A nagy eszmei áradat, amit a Marx-Lenin megálmodott összeomlott, de milliók jól élhettek ennek az eszmének égisze alatt, most a romok alatt rosszul érzik magukat, - a hatalmas Szovjetunió mozaikra esett szét, de ahogyan a kakas várja a hajnalt, hogy kukorékolhasson, ezek a volt gazok is várják, hogy ismét a kezükbe ragadhassák a hatalomnak marsallbotját, uralkodhassanak a nyomornak milliói felett. A zsidóságnak nincsen gátlása, nincsen hazája, nemzetközileg megtűrt kisebbség, de a hatalmi pozíciókban Nérói erőt kívánnak maguknak kikovácsolni. Nem bántja őket senki, maguk terjesztik a rémhíreket és írják itthon a vezércikkeket és küldik el Amerikába – Tom Lantos szintén zsidó szenátor – lihegve jön ide… hát már megint mit csináltak, miért bántják szegény körülmetélteket? - Ki tud lázítani: Landeszmann György vezető főrabbi égbekiáltó kijelentései ökölbe szorítják a békés ember markát is. /403. oldalon erről részletes sajtó beszámolóm van./ Ha olyan rossz itt, akkor szedjék a sátorfájukat, és máris menjenek albérletbe. Igen, velem együtt Kéri Kálmán is a 90 feletti éveinek roggyantságát éli, és ha már Ő is, mi is magunkban elhisszük a volt történelmi eseményeknek a hitelességét, akkor már nem lesz élő – két lábon járó történelmi személyiség, aki odameri kiáltani – nem igaz – ez hazugság!!! Mert csak az tud igazán hitelt érdemlően nyilatkozni, aki benne volt ebben a világégésben, akit nem égetett meg a tűz, az a fájdalmat még csak érzékelni sem tudja, nem hogy felfogni. Arról lehet vitatkozni utólag most. – mi lehetett volna jobb – de ismétlem az oroszlán szájában fogszorítása mellett, mit szólhat az a kis ártatlan nyulacska, vagy bárányocska, - még csak mekegni sincs már ereje. A magyarság ezer évet át sokszor volt már a sír szélén, már-már el is siratták, - de mindig maradt annyi ereje, hogy újra kezdje, talpra tudjon állni, - arra nagyon kell vigyázni, hogy az élősködők ne szaporodjanak el annyira, hogy az anya, az éltető alanyát is kiszipolyozza, mert a nagy marakodásban igaz, hogy: az ember pénzből él, de nem a pénzért él. Pénzért lehet dolgozni, de nem érdemes. Az ember ahhoz, hogy valami újat meglásson, egészen másképpen kell gondolkodni, de erre azt mondják, hogy: ”bolond”. A szellemi életben mindenki olyan nagy lehet, olyan nagyra fejlődhet, amennyit az esze elbír. Mindig támadnak a jó megsemmisítésére: Levitán, Lucifer, Sátán, Mefisztó a gonoszság fejedelmei, - fejükön a királyi korona, s így akarják beszippantani az elvetemülteket. Kéri Kálmánnal legutoljára Horthy Miklós kormányzó temetésén találkoztunk azaz csak láttam – Kenderesen, bizony a tábornoki egyenruha fogja csak fel a porlandó lélek hüvelyét. – Szép gondolatokkal emlékezett meg a legfőbb Hadúrról,- tán Kéri az utolsó igazi magyar királyi tiszt, aki szolgálhatta valaha is életében. Na aztán most már véget vetek a sok-sok irománynak – ezeket a sorokat írtam: 1993. november 3.-án. 9700 Szombathely, Balogh Gyula u. 15. | |
