 |
    |
 |
A hajó és rakománya NÉPSZABADSÁG A hajó és rakománya Nyílt levél Gáti Sándornak, Miskolcra Tisztelt Uram! Többször is elolvastam a Népszabadság 1993. február 15-ei számában megjelent írását, mégsem értem Önt. Már írása címét sem értem. Hiszen miért is volna Kiegészítés a Pozsgay portréhoz, amikor egyetlen új vonással sem gazdagítja azt. Nem értem: miért nem mondta meg nyíltan, hogy mi a kifogása Pozsgay Imre ellen, noha ez írása egészéből világosan látható. Amit legkevésbé értek, azt sokaknál nem értem. Sokak, így az Ön tudatából is mintha hiányoznék az idő fogalma. Ön sem folyamatukban szemléli az eseményeket, sejthető világnézetének is ellentmondva ezzel. Éppen úgy, mint azok, akik nem képesek tudomásul venni, hogy 1945 óta csaknem fél évszázad telt el, 1956 óta több mint egy emberöltő. Hogy Kádár Jánosnak, mint az ugyancsak hosszan országló Ferenc Józsefnek volt egy Haynau-, egy Bach- és egy kiegyezés utáni korszaka – ezt a hasonlatot egyébként éppen Pozsgay Imrétől kölcsönöztem –; és képtelenség úgy tenni a harmadik korszak lezárulta után, mintha csak most ért volna véget az első. Hogy tempora mutantur et nos mutamur in illis, változnak az idők és mi velük változunk, ahogyan a régi rómaiak mondták. Magam történetesen olyan családban nevelkedtem, olyan élmények, tapasztalatok, ismeretek formáltak, hogy soha nem láttam másnak mindazt, ami 1945 után Magyarországon történt, mint szovjet megszállásnak; 1956-ot soha másnak, mint forradalomnak és szabadságharcnak. 1956. november 4-ét soha másnak, mint totális vereségnek. Bizonyos voltam abban, ez a diktatúra is bukásra ítéltetett, de abban is, hogy én nem fogom megérni. De ismertem olyan okos, tisztességes embereket is, barátaimmá is váltak később közülük sokan, akiket történetesen más családok, élmények, ismeretek neveltek. Akik ifjonti fejjel, lelkesen csatlakoztak ahhoz a párthoz, amely egy évezredes álom megvalósítását ígérte: a magántulajdont nem ismerő, igazságos társadalmat, szociális biztonságot, anyagi és szellemi felemelkedést. Hiszen erről álmodott eszményképem is, a tiszta szívű lordkancellár, Utópia polgára, a nagy tréfacsináló, Morus Tamás – akinek egyébként az a legnagyobb tréfája, hogy ősei között tartja számon a marxizmus, és vértanújaként, szentjeként tiszteli a katolikus egyház. Aztán kijózanodtak. Ki-ki a maga módján, a maga sorsa szerint dolgozta fel, oldotta meg ezt a megrendítő csalódást. Ám aki politikusként szembesítette évről évre, évtizedről évtizedre elkötelezettségét, almait és a tényeket, annak nemcsak önmaga számára kellett megoldást találnia, mert nemcsak önmagáért volt felelős. Aki következetesen vállalta ezt, az bátor és tiszta ember. Voltak, akiknek a börtönt, a halált kellett vállalniuk, és ma nemzetünk mártírjai között tiszteljük a kommunista Nagy Imrét, Maléter Pált, Angyal Istvánt. Pozsgay Imre is vállalta. Vagy másfél évtizedes, magányos és kockázatos küzdelmét egyre növekvő tisztelettel figyeltük egyre többen, jöttünk bár akárhonnan. A legnagyobb kockázatot 1989. január 28-án vállalta; kimondta az igazságot, amit évtizedeken át őriztünk, lopva továbbadtunk; amiről a később születettek jobbára vagy hazudni, vagy hallgatni hallottak: hogy 1956-ban népfelkelés volt Magyarországon. A boldogságtól és az aggodalomtól elszoruló torokkal néztem a televíziót, meg fogjak ölni, gondoltam, és úgy hiszem: meg is tehették volna, ha tehették volna még. Írásának egészéből úgy látom, tisztelt Uram: Önnek éppen ez, a kifogása Pozsgay Imre ellen. És hogy „szétverte a pártját”. Hogy, ma is az a véleménye, hogy az Ellenzéki Kerekasztalnak az állammal és nem az önlegitimációjától megfosztott MSZMP-vel kellett volna tárgyalnia, mert „szükségtelen újra valóságos főhatalommá tenni azzal, hogy tárgyalópartnerként megjelölik”. Ön nem érti, hogyan maradhatott tagja ugyanannak a pártnak. Pedig hát éppen ez volt a feladata, ha tetszik: a sorsa, amit elvállalt, minden kockázatával együtt, lehetővé téve a békés átmenetet, a többpártrendszer, a demokrácia megszületését, ezt a nagyszabású közös vállalkozást. Sokszereplős játszma volt ez persze, az övé volt a kulcsszerep, a legnagyobb kockázat. Ha talpig erkölcsi fölényben kivonul az MSZMP-ből a vele azonos módon gondolkodókkal együtt, és hátrahagyja a hatalmat azoknak, akik sose tudtak mást, mint betiltani, elhallgattatni és lövetni, vajon békés maradhatott volna az átmenet a diktatúrából a demokráciába? Ez volt a tét 1989. október hogy 6-án. Irgalmatlanul nehéz volt Pozsgay Imre feladata, hibázott is, már hogyne hibázott volna; aztán meg is hurcoltatott, el is árultatott, leginkább évtizedes barátjától, ahogyan ez már történni szokott ezen a világon. De mégis célba jutott a hajó az értékes rakománnyal, csak visszaútban lékeltetett meg, Pozsgay Imre hasonlatával élve. Ön ezt a hasonlatot sem akarja érteni, kiragadja annak egyetlen elemét, noha maga Pozsgay Imre mondta, hogy „ezen a képen még gondolkodnom kell”. Mert Ön haragudni akar Pozsgay Imrére. Nyilvánvaló, hogy miért. Még azt is eltagadna, hogy a mai politikai életben Göncz Árpád mellett ő az egyetlen, „aki folyamatosan, értelmes és nyelvtanilag korrekt mondatokban, jó magyarsággal tud beszélni”, noha ez egyszerűen csak tény. Bizonyára Ön is ismeri azokat a lánglelkű hazafiakat, akik nem tartják tiszteletben a magyar nyelvtan, mondatszerkesztés, hangsúlyozás elemi szabályait sem, abba a tévedésbe esve, hogy frázisokban, nem pedig nyelvében él a nemzet. Ön cinizmusnak tartja, hogy díszőrséget áll Kádár János ravatalánál, noha ez akkori tisztje szerint kötelessége is volt, ám temetni ment Cézárt, nem dicsérni: éppen ő ellenében vívta magányos és kockázatos küzdelmét. Miért ne búcsúztatott volna el egy lelkiismerete árnyaitól meggyötört öregembert, aki elment immár, minden halandók útján? Ön észre sem veszi, tisztelt Uram, hogy azokra hasonlít, akikkel egészen bizonyosan nincsen egy véleményen, az egykori ifjú hősökre, akiket bosszúszomjas, gyűlölködő aggastyánokká változtatott az idő futása. És azoknak szerzett örömöt írásával, akik 1989 nyara táján kezdték meg ellenzéki pályafutásukat, amikor az már semmiféle kockázattal nem járt. Az újonnan jött ellenállóknak, a visszamenőleges hősöknek, akik ma fölényesen lereformkommunistázzák Nagy Imrét is, Pozsgay Imrét is, lefitymálva olyan helyzeteket, amelyekben nem voltak, terheket, amelyeket nem viseltek. És azoknak, akik abból az egyszerű okból fakadóan nem tudnak ama magányos és kockázatos küzdelemről, mert akkoriban még pelenkát viseltek, kisiskolába jártak, és a mindenkori fiatalság természetes gondolkodásmódjával nem is tartják szükségesnek, hogy megismerjék azt, hiszen az igazi történet velük kezdődik meg: így voltunk ezzel mi is, így lesznek majd az ő fiaik is. Az Ön írásában csupán egyszer bukkan fel a múló idő. Furcsa módon. „A korábbi politikai nézetek megtagadása nem járhat a korábbi nézetek letagadásával” – írja, noha Pozsgay Imre sosem tagadta el a múltját, sosem „dobált sarat” egykori elvbarátaira, hanem pontosan érzékeltette, mikor már lehetett, elmondta, hogy nem elvbarátai immár. Minden bizonnyal önmagára, az Önhöz hasonló módon gondolkodókra céloz azzal, hogy „nem szabad megharagudni (...) azért sem, ha valaki hű marad korábbi önmagához”. Hát persze hogy nem. Önnek joga van a véleményéhez, és megértem, hogy nehéz elszakadni egy élet eszmerendszerétől, szemléletétől, reményeitől; minél idősebb az ember, annál nehezebb. De szembenézett-e a tényekkel? Hogy a kommunizmus II. János Pál szóhasználatával ez a „tragikus utópia” vérrel és szenvedéssel írta meg a maga történetét? Hogy használhatatlannak bizonyult, ezért mosta el az idő: a szociális biztonságot, a jóléti társadalmat, az öntudatos polgárok szabadságát másutt, a magántulajdonon alapuló társadalmakban teremtették meg? Hogy nem a többpártrendszer miatt van munkanélküliség, infláció, csökkenő termelés, növekvő szegénység, hanem egy működésképtelen gazdaság omlott össze Berlintől Vlagyivosztokig, és a romjain megszülethetett a demokrácia? Hogy hazánkban, a legvidámabb barakkban eladták a jövőt – a mi jelenünket –, hogy egy viszonylagos szabadság, egy törhető életszínvonal fedje el 1956 emlékét: paradox módon ezért nehezebb ma nekünk, mint azoknak az országoknak, ahol megszokottá vált az áruhiány, a sorban állás, a fűtetlen szoba. A tények, tisztelt Uram, mint tudjuk, makacs dolgok. Tempora mutantur... Ha történetesen nem 1980-ban, hanem vagy harminc évvel korábban ismerem meg Pozsgay Imrét, a lelkes ifjúkommunistának és a sorsüldözött ifjú osztályidegennek minden bizonnyal kölcsönösen lesújtó véleménye lett volna egymásról. Talán szóba se álltunk volna egymással, legfeljebb azt közöltem volna vele foghegyről, hogy a Lenin Intézet, amelyben annyi bölcsességet vél tanulni, az én elorzott iskolám, a Sacré Coeur-Sophianum épületében működik, hogy még a falak sem az övéik. Olyan fiúkkal jártam tánciskolába, zsúrokra, korcsolyázni, kirándulni, akiknek társadalmi háttere a mai kormányférfiúéhoz hasonlatos, igaz: őket meg elképesztően konzervatívoknak, semmit sem tanulóknak, mindent felejtőknek ítélték volna bencés diák unokafivéreim, szüleim, elsősorban egykori felsőházi tag nagyapám. A múló idő játékai igen szórakoztatóak, nemde? Ugyan, ki jósolhatta volna meg azt akkor, hogy egyszer még egy pártban leszek Pozsgay Imrével? Ön persze átviszi Pozsgay Imre ellen érzett indulatait a Nemzeti Demokrata Szövetségre is, örömmel idézve Orbán Viktor lesújtó véleményét rólunk, noha amúgy nem kedvelheti őt különösebben. Orbán Viktor tévedhet, Pozsgay Imre is, magam is, de szerencsére nem a mi vélekedéseink, reményeink és jóslataink döntik el a jövőt, hanem a magyar választópolgárok akarata 1994 tavaszán. És mert Ön is a választások említésével zárja írását, örülök, hogy legalább ebben az egyben egyetértünk: hogy zsenge, veszekedős, keserves örökséggel birkózó demokráciánk megerősödik, megmarad. Ezen az egyetlen közös ponton zárom hát le ezt a hosszúra nyúlt nyílt levelet, minden jót kívánva Önnek, mintegy a karddal tisztelegve, lovagias ellenfelek szokása szerint. Beke Kata országgyűlési képviselő független Nagy bűne ennek az embernek az volt, hogy megszűntette a falvakban az iskolákat, körzetesített pedagógusok elmentek, a falu elvesztette a kultúra terjesztőt, gaz nőtte fel magát az iskola helyén, a kultúrház és a könyvtár helyén. Elkergették a pártot, a „nyáj” meg elszéledt. Nagy bűn volt ez a maga idejében. ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1993. március 5., péntek Pozsgay nem reagált! Levelezőjük, a miskolci Gáti Sándor számíthatott arra, hogy kiegészítései a Pozsgay-portréhoz vihart kavarnak. Pedig ő igazán nem írt sok újat, egyedül azt tette, hogy felháborodott a politikus állítólagos köpönyegforgatásain. Tévedett. Felvetek egy ötletet: próbáljuk meg elképzelni, mi lett volna, ha a négykérdéses népszavazáson 1989 őszén három százalék másként szavaz, ha nem borul ki a Dunagate bilije, és Pozsgay urat köztársasági elnökké választják? Vajon ő lenne még mindig az államfő? Tudna-e együttműködni a mai jobbközép koalícióval? Képes lenne-e Göncz Árpádhoz hasonló önfegyelemmel és következetességgel elviselni a szélsőségesek ocsmány rohamait? Sokan kérdezik azt is, miért népszerű olyan sok kiváló és tiszta szívű ember körében P. I.? Miért van az, hogy, mint a tengervíztől legömbölyített szikla, állja a magyar politika viharait? Szerintem nagyon tévednek, akik Gáti úrhoz hasonlóan Pozsgayban politikai szélkakast, a munkásmozgalom renegátját, szakadárát látják. Nem, ő nem az. Valóban nagyon hosszú ideje mondja mindig, a hangsúlyokat váltogatva ugyanazt. A baj csak az, hogy ennek a mondandónak ma már nincs újdonságértéke, nem hozza izgalomba a többséget. Ma ugyanis más a helyzet, mint amikor egy-egy keményen kimondott, sokat mondó tekintettel kísért Széchenyi-idézet bátor partizánakciónak számított, amikor mindenki számon tartotta, mit is jelent egy-egy utalás. Számon tartották azt is bizonyos körökben, hogy ki hol kávézik, ultizik. Ez az új politizálók millióinak közömbös. A régi közeg persze ma is hálásan emlékezik arra, hogy egy-egy Pozsgay-kijelentés micsoda revelációként hatott, különösen a fontos pártbonc ajkairól. És ennek van jelentősége, nem annak, hogy Pozsgay hol tanult és dolgozott. Pártfunkcionárius és miniszter volt. Na és? Ő, ellentétben a mostanság feltűntek többségével, ha akarná sem írhatná át az életrajzát. És erre nincs is szüksége, mert csak a bigott ostobák vélhetik úgy, hogy az életrajz tényei önmagukban kompromittálnak. Pozsgaynak sok híve van azok között is, akik megérezték: 1956-nak népfelkeléssé nyilvánítása a 168 órában nagy lelki és politikai tett volt részéről. Akkor ő ezzel előzött az akkori politikai versenyben, sokakat pedig egy életre elkötelezett. De nagyon sokan lettek emiatt antipozsgaysták, hiszen addigi kis világuk összeomlott ettől. Pozsgay a Kádár-kor terméke. Abban futotta be politikai pályáját, akkor szocializálódott. Nem véletlenül utal sokszor arra, hogy nem a mostani rendszerváltozást akarta. Ebben a mai világban neki nincs helye, ez kizökkentette az ígéretes folyamatot, amely akár elvezethette volna őt a fő hatalomhoz. Neki nem felelhetett meg a szocialista párt sem, mert abban sok és másfajta erő is működött. Az MSZP keservesen törekszik arra, hogy karakterisztikus szociáldemokrata párt legyen. Pozsgayval együtt ez lehetetlen volt, az ő „népben-nemzetben, hatalomban való gondolkozásával” nem fért össze a baloldali ellenzéki szerepe. Ezért volt végül is szerencsés a szakítás az MSZP-nek, hiszen azóta tartósan erősödni látszik a párt befolyása, népszerűsége. Pozsgay viszont tartja magát korábbi elveihez: nem vállal konfrontációt, a hallgatás bátorságát gyakorolja akkor is, amikor demokratikus alapértékekről van szó. Mágikus erőt tulajdonit a „centrum” szónak, mert úgy tudja, hogy a választók legközelebb majd arra szavaznak. Nem szakítana ő ezért a csurkistákkal sem, régi meggyőződése, hogy hívása van, ami majd össznemzeti alapon teljesül be. Én azt hiszem ahhoz pedig vaknak kell lenni, hogy valaki ne vegye észre, ha nyilvánvalóan szélsőjobboldali erőkkel kezdeményez dialógust a nemzeti kérdésekről, akkor vitaképesnek fogadja el azokat, kannibáli nézeteikkel együtt. Ezért nem lesz Pozsgay Imre „magyar Brazauskas”. Pozsgay valóban szépen, ritmusosan beszél, gömbölyűre esztergált mondatai elandalítanak. Történelmi érdemei pedig valóban elévülhetetlenek. Wild A. Iván Budapest Egy alapvető tévedésről A Népszabadság 1993. február 15., hétfői számának 10. oldalán található Gáti Sándor (Miskolc) írása Kiegészítés a Pozsgay-portréhoz címmel. Ebben az írásban az objektivitás, álarca mögé bújva a szerző belemar Pozsgay Imrébe, ráadásul azt akarja elhitetni velünk, hogy az, ahogyan ő látja ezt a kérdést, az az egyetlen igazság. Okfejtése nagyon emlékeztet az MSZMP konzervatívjainak érvelésére, akik költséget nem kímélve röplapokon ostorozták Pozsgay Imrét és terjesztették nézeteiket az MSZMP utolsó kongresszusán 1989 őszén a Budapest Kongresszusi Központban. A likvidátorság akkor a legszelídebb vád volt, ami most Gáti Sándor írásából visszaköszön. Egy hónapra rá a „liberálisok” ostorozták Pozsgay Imrét, azzal, hogy „átmentő”. E sorok írója 1970 körül hallotta először szólni Pozsgay Imrét. Akkor a „közvetett” és „közvetlen” demokrácia vitában kárhoztatta az MSZMP kongresszusok „kultikus” jellegét, ahelyett, hogy hétköznapi munkakongresszusokat tartanának. Ilyesmit mondott: „Ebben a népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé. Az azonban egyáltalán nem mindegy, hogy ezt a hatalmat a nevében vagy általa gyakorolják.” 1988-ban meg így fogalmazott: „Eljött az ideje a nép nevében való kormányzás helyett a nép által történő kormányzásnak.” Nekem úgy tűnik, hogy ez ugyanazt jelenti, csak pontosabban van fogalmazva, mint a hetvenes évek elején elmondott álláspontja. Gáti Sándor alapvető tévedése abban áll, hogy ő egy-egy intézményben megtestesülő eszmét megcsontosodottan olyannak képzel el, amin egyáltalán nem változtatnak az évtizedek. A „Lenin Intézet”, a „KB”, a „POL. BIZ.” tehát ugyanazt jelentené s e „szilárd” igazodási ponttól (pontoktól) csak az egyének „hajolhatnak el”? Pedig, Uramisten, mennyire nincsen ez így! Gondoljunk csak a XX. és a XXII. kongresszusokra, s vessük azt egybe az SZKP korábbi kongresszusaival! Akkor hát, miért kérünk valakit számon azért, mert, mondjuk nem hű a Lenin Intézethez, mint múltja egy darabjához. Különben is: A Lenin Intézet fiataljai 1956. október 23-a délutánján ugyanúgy felvonultak Nagy Imre mellett tüntetni, mint a Műegyetem fiataljai vagy a csepeli munkások. Az MSZMP koalíciós párt volt, meghatározó taktikája fennállta csaknem egész időszakában az volt, hogy sorain belül lássa azokat a tekintélyeket, akik tekintélyüket még párttagságuk előtti időszakukban szerezték. Az MSZMP-n belül tehát arra is lehetőség adódott, hogy valaki önmagához legyen hű, és nem egy emberek fölött lebegő tehát lényegében üres fogalomhoz, a párthoz. Minden egyház, minden párt kiválaszt egy jellemzőt, és azt alapelvévé teszi. Az MSZMP például azt, hogy ő a munkások és parasztok, tehát a dolgozók pártja. És voltak emberek, akik ezt nem taktikai kérdésnek tekintették, hanem elkötelezettségük fundamentumának, és komolyabban vették a dolgozó nép szolgálatát, mint az Intézmény szolgálatát. Luther szerzetes pap volt, és ekként tanulta, hogy Isten a bűn bocsánatát magának tartotta fenn. Amikor látta a bűnbocsánati cédulákat árusító egyházat, akkor protestált: tiltakozását 95 pontban kiszögezte a wittenbergi vártemplom ajtajára. Gáti Sándor logikája szerint tehát elkövette a főbenjáró bűnt: szembefordult az intézménnyel, amelynek elvei szerint felnevelkedett. Alapvető tévedés tehát azt hinni, hogy ha valaki azokkal az intézményekkel kerül szembe, amelyekkel kapcsolata volt, az önmagával, korábbi énjével is szembekerült. Dr. Varga Károly Mátészalka Kiegészítés a Pozsgay-portréhoz című cikkhez volna némi hozzáfűznivalóm. Hogy Pozsgay Imrének mennyire van sajtója? Nekem kevésnek tűnik. Gáti Sándor úr hivatkozik a Moldova-interjúra, melyből idézni kényszerülök Pozsgay szavait: Én sikeres politikus vagyok, akik rám bíznak valamit, azoknak nem kell aggódniuk, én a hajómon mindig célba juttatom a feladott árukat, csak hazafelé szoktak meglékelni. Kérdés: kik? Többnyire a patkányok stb. E kijelentés igazsága most is Pozsgay bölcsességét bizonyítja. A kifejezés azokra illik, akik erre élesen, harapósan patkány módra reagálnak. Pozsgay hosszú évek alatt bizonyította tisztességét, tartását, mely soha nem volt szolgai alázat, s tette ezt akkor, amikor nem hemzsegtek a „reformerek”! A Lenin Intézet egykori hallgatója, a marxista filozófia tanára a Polbiz, majd a négytagú pártelnökség tagja, világosan látta, hogy a rendszer embertelen és életképtelen! Ma már kezdik elfelejteni, hogy a reformkommunisták szerepe bizonyítottan bátor volt és óriási elismerést szerzett a világban! Pozsgay akkor került szembe a diktatúrával, amikor az még teljes erejében állt és büntetett! Pozsgayt nem cinizmus jellemzi, hanem tisztességes magyarsága, óriási tudása, bölcsessége, tudományos munkássága! Amikor kimondta a történelmi nagy igazságot, hogy 1956 népfelkelés volt, melyet Nagy Imre és társai mártíruma jelentett, e kijelentés nem volt veszélytelen, akkor még sokan sunyin lapítottak, hiszen már tudjuk, hogy a megtorlás, a beavatkozás megtörténhetett volna. Ha szerepe volt abban, hogy az MSZMP lebomlott, ez azt jelenti, hogy politikai küldetése nem volt hiábavaló. A Beszélőben megjelent interjúból kitűnik, hogy Pozsgay akkoriban kijelentette, hogy a múltat fel kell tárni, el kell számolni (nem leszámolni) hiteles történelmi elemzést ígért. E tényfeltárás a demokratikus választások után sem történt meg. Az elhallgatással legalizáljuk az árulás hagyományfolyamatát? Pozsgay őrt állt Kádár János ravatalánál. Ez Gáti úr szerint cinizmus. Nem ítélt el holtakat. Gáti úr az igazságot tartja szem előtt. A magam igazsága az elmúlt negyven év (I)gazsága, melynek családilag szenvedő alanya és tanúja is vagyok, térített arra az útra, hogy hazámért, népemért, a tisztességért, az igazságért harcoljak. Az erőket össze kellene fogni, és nem szétforgácsolni, ez vétkes pazarlás. A felelősségre vonás hangoztatásában, tervszerűtlen kapkodásban, a meddő demonstrációkban merül ki ma a nemzet. Dinnyésné Kardos Judit Budapest | |
