 |
    |
 |
Utólag egy „mozgalomhoz” 1991. május 24. HETI MAGYARORSZÁG Utólag egy „mozgalomhoz” KPOB, Opus Pacis, OBKB, békemű A Katolikus Papok Országos Békebizottsága 1950. augusztus 1-jén alakult meg. A papi békemozgalom kezdeményezője, ösztönzője, az előkészítő munkálatok fő irányítója az államhatalom volt. Célja az egyházon belüli, az új hatalmi rendszerrel együttműködésre kész erők szervezeti keretek közé rendezése volt, rajtuk keresztül az egyházi vezetésre gyakorolt nyomás erősítése, hogy az alkotmányra való eskütételre, a kormánnyal folytatandó tárgyalásokra, és ezen olyan „megállapodás” kötésére kényszerüljenek, amely az egyház és az állam szétválasztását, de az államhatalomnak az egyházi életbe való beleszólását, az egyház tevékenységének kizárólag a templomokba való visszaszorítását eredményezze. A mozgalomtól várta az akkori államhatalom azt is, hogy az „egyezmény” betartásához az egyházon belül biztosítékot nyújtson. A rövid távú célok közé tartozott még az egyházi vezetőknek és rajtuk keresztül az egész egyháznak az úgynevezett nemzetközi békemozgalomba való bekapcsolódása. Olyan félelmet akartak a békemozgalommal az egyházi vezetésben kelteni, hogy a hatalmi rendszerrel szemben további ellenállásuk esetén valamiféle nemzeti egy man példa mutatta. Az MDP KV Titkárságának 1950. június 14-i bizalmas utasítása előírta: „A békemozgalmat fel kell használni a katolikus alsópapság és felső vezetők szembeállítására.” Az államhatalom a papi békemozgalomnak az ék szerepet szánta, amelyet az egyházi vezetés és az alsópapság közé szándékozott verni. Háromszáz alapító A mozgalom szinte valamennyi résztvevőjénél csatlakozási indok volt az, hogy így próbálták az egyház működését átmenteni, sőt tevékenységi körét valamelyest szélesíteni. Ettől vezéreltetve a Katolikus Papok Országos Békebizottságának alapító ülésén a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem aulájában körülbelül háromszáz lelkipásztor vett részt. A Katolikus Papok Országos Békebizottsága az Országos Béketanács keretén belül működött (költségvetésileg is hozzá tartozott), tehát hivatalosan tömegmozgalom volt, de tömegszervezet jellegű is, mivel a résztvevők egyénileg csatlakoztak hozzá. Társadalmi-politikai mozgalom volt, tehát nem vallási jellegű. Ez szervezetileg abban nyilvánult meg, hogy hivatalosan elhatárolták magukat az egyházi hierarchiától, és a mozgalom politikai megyékre (nem pedig egyházmegyékre) tagolódott. Az elhatárolódás azonban felemás volt, mert egyrészt a püspöki aulák kulcspozícióiba (vikárius, irodaigazgató) kinevezett békepapok a mozgalom elképzeléseit közvetlen módon érvényesítették az egyház tevékenységében, másrészt az egész egyházi mechanizmust igyekeztek a békemozgalom gyakorlati szolgálatába állítani (püspöki körlevelek, espereskerületi papi gyűlések, szószék, hitoktatás, családlátogatás stb.). A megyei választmányok nem csupán az országos szervek, hanem a megyei -népfrontbizottságok, illetve az egyházügyi előadók felügyelete alatt is álltak, önállóságuk minimális volt. A békemozgalmi munka tartalmat a katolikus püspöki karnak az 1950. augusztus 30-i egyezményben az állammal szemben „vállalt” kötelezettségei határoltak körül: az alkotmány és az államrend elismerése, elismertetése, az ellene fellépők elítélése, a szocializmus építésében és a békemozgalomban való részvétel. Mindezek hangoztatásában, propagálásában nagy szerepet játszott önálló lapjuk, A Kereszt, amely 1950. november 1-jetől jelent meg kéthetenként, 1956 elején már nyolcezer példányban. A lap szerkesztésében döntő szerepet játszott Parragi György ismert világi újságíró, aki nem csupán a szerkesztésben és a cikkek írásában nyújtott „segítséget”, hanem a közvetlen állami felügyeletet is ellátta. A mozgalom harci eszközeire a türelmetlenség, a durva letámadásos módszerek alkalmazása, az ellenkezők, a nem eléggé lelkes támogatók kipellengérezése vagy az Egyházügyi Hivatal közreműködésével az adminisztratív eszközök (áthelyezés, felfüggesztés) latba vetése volt a jellemző. Nem... A papság körében a mozgalom nem tudott átütő sikert elérni, a papság nagy része idegenkedéssel szemlélte a mozgalom harci jelszavait, módszereit, a vezetésben részt vevő papok életvitelét. Ugyanez jellemezte a hívek többségét is. Olyan eset is többször előfordult, hogy amikor a békemozgalmi témákról kezdett a pap a szószékről beszélni, vagy ilyen értelmű köriratokat, felhívásokat olvasott fel, a hívek eltávoztak a templomból. Természetesen az egyházias életvitelű, papként és emberként egyaránt tekintélyes békepapok felé továbbra is áradt a hívek megbecsülése és szeretete. 1956 októberének vihara a Katolikus Papok Országos Békebizottságát is elsodorta. A szabadlábra került Mindszenty bíboros tizenegy békemozgalmi vezetőt felfüggesztett papi funkciójából, Budapest elhagyására és bűneik levezeklésére szólította fel őket. A Vatikán megerősítette ezt az utasítást, és még huszonegy - az Egyházügyi Hivatal parancsára - törvénytelenül kinevezett békemozgalmi aulistát (vikárius, irodaigazgató) elmozdított állásából, kisebb vidéki plébániákra száműzte őket. Az érintettek fegyelmezetten eleget is tettek ennek a rendelkezésnek. Horváth Richárdot egyházellenes magatartása miatt, Beresztóczy Miklóst és Máté Jánost pedig képviselői mandátum vállalása miatt (Horváth Richárdot ezért is!) a Vatikán az egyházból is kiközösítette. Az államhatalom azonban a kiközösítő határozatok kihirdetését nem engedélyezte, így - bár minden egyházi személy tudott róluk - nem emel... Kompromisszum 1957-ben Az 1956 októberi forradalmi események következtében széthullott papi békemozgalom újjászervezésére - az államhatalom ösztönzésére - 1957 tavaszán került sor. A kompromisszumos megoldás 1957. május 23-án jött létre. Ennek értelmében két békeszerv alakult. Az egyik az általános békefeladatok művelésére - az Országos Béketanáccsal közösen - Országos Béketanács Katolikus Bizottsága (OBKB) néven, Hamvas Endre csanádi püspök elnökletével, a másik egy katolikus békemű, az Opus Pacis lett, amely a határozat szerint „átveszi és hangot ad az Országos Béketanács, illetve a katolikus bizottság által fölvetett békegondolatoknak”. A szervezet elnöke Grősz József kalocsai érsek lett. A békemozgalmi szervek vezetőségébe - a püspöki kar ellenkezése miatt - nem kerültek be olyan korábban exponált személyek, mint Horváth Richárd, Vértes Andor vagy Csömöz Gáspár. Ha nem is értett vele egyet, de a püspöki kar hallgatólag elfogadta olyan személyek vezetőségbe kerülését, mint Beresztóczy Miklós, Mag Béla és Miháczy József. 1993. május 21. HETI MAGYARORSZÁG Egy magyar-zsidó, zsidó-magyar levele Mit szólna ehhez Scheiber Sándor? Dr. Feldmájer Péter úrnak, a MAZSIHISZ elnökének Mélyen tisztelt Elnök Úr! Megdöbbenéssel és kétségekkel nyomasztva olvastam a Heti Magyarország 1993. február 28-i számának belpolitikai rovatában Zoltai Gusztáv úrral, a MAZSINISZ ügyvezető igazgatójával és dr. Landeszmann György vezető főrabbi úrral való beszélgetést Ományi Kaló Gyöngyi újságírónő tollából. Bölcs István bölcs műsorát sajnos nem hallgattam a rádió március 7-ei délelőtti Gondolatjel című műsorában, de erről a rádióműsorról, illetve Székely Gábor főpolgármester-helyettes úr megnyilatkozásáról és dr. Singer Ödön budai főtisztelendő úr, valamint más nagytudású és nagytekintélyű vezető zsidó tudós - velem egyetértő - véleményéről már eddig is hallottam, olvastam. A cikket – amely az elmúlt év karácsonya előtt az IGEN című lap fent nevezett munkatársával készült, ám a lap nyilvánvalóan tapintatból nem közölte le a Szeretet Ünnepe előtt -, újra meg újra elolvastam. El vagyok képedve, hogy a maradék magyar zsidóság felelős vezetői szájából ilyen minősíthetetlen, gyalázatos szavak elhangozhattak! Hogyan merészeli egy volt színházi ember, aki csak néhány éve vette végre észre zsidósághoz való tartozását, akinek külső megnyilvánulásai is nagyon megkérdőjelezhetők (fejfedőt kizárólag hivatalos helyen hord, ha a Váci utcában sétál, már nem olyan öntudatos, hogy ott is a fején legyen), hogy kijelentse azt, ami az asszimilációról vagy magáról a zsidóságról mondott. Tiltakozom, hogy egy felelős vezető (bár nem tudom, hogy mi az, hogy „ügyvezető igazgató”!) azt merészelje mondani az emancipált, bevett és elismert (1849 kossuthi törvény) „törvény előtti egyenlőségről” (az 1867. dec. 22-i XVII. törvény cikk, és az 1895. október 1-jei XLII. törvénycikk), amelyek vallásként, hitfelekezetként ismerték el zsidó hitünket, megadván ezzel a más vallásokéval való teljes egyenjogúságot, „életformának” minősítse a zsidó vallást. ...igazgató magatartásán, hogy ez lenne az „életformája”. Önmagunkat „rekesztik” ki a magyar társadalomból ennek a két úrnak a szégyenteljes megnyilvánulásai. Hogyan merészeltek a hitükhöz hű zsidó-magyaroknak a nevében beszélni, nyilatkozni, ideológiát kreálni, félműveltségüket mutatva fel, s ezzel muníciót szolgáltatva az egyre erősödő nacionalista fajelmélet talaján gyűlölködő, „kirekesztő” (ez most nagyon divatos szó) honfitársainknak. Hogyan merészelte egy magát vezető főpapnak tartó ember kimondani azt a szót, „gyűlölöm”. Ez a főpap annak az iskolának volt a hallgatója, amely abból a pénzből épült fel, amelyet Haynau beszedett a pesti zsidóság számarányát felülmúló „1848-as támogatás miatt, és amelyet Ferenc József Rabbiképző felépítésére visszaadott. Az sem igaz, hogy nem történt meg a hivatalos bocsánatkérés. Rosszul ismeri a történelmet a főpap, mert már az 1946. évi XXV. törvény is megbélyegzi a magyar zsidóságot ért üldözést, és amelyet Nagy Ferenc akkori miniszterelnök és Tildy Zoltán köztársasági elnök írt alá, azonkívül minden, 1990 óta kelt „kárpótlási határozat” ezzel a megkövető mondattal kezdődik. A magyar zsidóságot ért holocaust miatt az ekkor éppen beteg dr. Antall József miniszterelnök akkori helyettese 1991. október 15-én a pesti Duna-parton, az Újpesti rakparton, a Dunába 1őttek emlékművének felavatásán, dr. Horváth Balázs belügyminiszter őszinte megindultsággal megkövette! Ezen jelen voltam. De jelen voltam a Dohány utcai Főtemplomban ugyanebben az évben a gettó felszabadulási emlékünnepségen. Itt a római katolikus egyház és a kálvinista egyházak vezető püspökei ünnepélyesen bocsánatot kértek a jelenlevő hívektől. Ugyanezt tette Glatz Ferenc, az akkori kormány kulturális minisztere, a kiváló történész. Zoltai úr és a főrabbi úr arra a provokatív újságírói kérdésre, amely valóban nagyon kényes, nem voltak képesek kulturáltan és történelmileg bizonyított módon választ adni: Kun Béla, Szamuely, Rákosi, Farkas, Gerő, Péter Gábor legalább olyan galád ellenségei voltak a magyar zsidó értelmiségnek, nagy és kispolgárságnak, munkásságnak és földművelőknek, mint a nácik és a nyilasok. Dr. Landeszmann György erre a kérdésre adott válasza egyszerűen elképesztő! (Inkvizícióval való példálózás.) Nem idéztem, mert Ön nagyon jól ismeri a szöveget... Az is vitatható dr. Landeszmann György nyilatkozatában, hogy neki teljesen mindegy, hogy 600 000 embert, vagy egyet gyilkoltak meg ártatlanul zsidó hite (volta) miatt. A statisztikát azonban a vezető főrabbi úrnak nem „gyűlölni”, hanem ismernie kell. Elvárható tehát, hogy egy egzakt kérdésre egzakt választ adjon a főpap. Erre pontos és nem gyűlölendő statisztika van a hitközség birtokában. Dr. Landeszmannak ideges válasza helyett nyugodtan kellett volna megmondani a kérdezőnek, hogy pontosan 618 007 élő embert deportáltak 1944-ben az akkori megnagyobbított országból. Ebbő1 az irtózatos számból 1945 végéig Budapestre 20 000, vidékre 45 000, az újra elcsatolt területekre 65 500, tehát összesen 121 500 tért „haza”... Így a teljes veszteség: 496 507 + 63 000 = 559 507 az ártatlanul meggyilkolt magyar zsidó „alattvaló”! Ebből budapesti illetőségű: 105 453. (Ferenczy csendőr alezredes, a deportáltak magyar irányítójának feletteseihez, Endre és Baky belügyi államtitkárokhoz intézett összefoglaló jelentésében 434 351 vidéki deportáltat jelentett.) Ehhez a szörnyű statisztikához jön még az 1941 nyarán lebonyolított ún. KEOK-deportálás: Kapanyec Podolszkyba kb. 20 ezer, az újvidéki katonai pogrom 1942 januárjában kb. 1000, a munkaszolgálatosok harctéri és hátországi pusztulása: 42 000 fő. A legfelháborítóbb dr. Landeszmann úr azon válasza, illetve mondata, mely szerint a magyar kultúrából va1ó zsidó értékkivonás esetében csak a „bő gatya és a fütyülős barack maradna”! (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kecskeméti „fütyülős barack” is véletlenül a zsidó Fleischmann „találmánya”.) Ez is dr. Landeszmann úr hézagos tudását bizonyítja! Ez ellen a kultúrával kapcsolatos durva, főpaphoz méltatlan mondat ellen erélyesen tiltakozom, azt súlyosan elítélem! Messzemenően egyetértek a nagyszerű Bodor Pál (Diurnusz) március 12-i Népszabadságban megjelent írásával: Zoltai és Landeszmann urak nem egy forró hangulatú népgyűlésen, hanem a Síp utca 12. szám alatti székházunkban, megfelelő nyugodt körülmények között beszélgethettek a riporternővel, és nyilvánították ki, illetve „nyilatkoztatták ki” mondanivalójukat. Nem lehet tehát „idegességre” hivatkozni! Ha a feltett kérdésektől idegesek lettek, akkor kellő és elvárható önfegyelemmel a szájukat sem lett volna szabad kinyitni! Mérhetetlen és felbecsülhetetlen károkat okoztak mindazoknak, akik becsületes munkájukkal, keservesen megszerzett tudásukkal, jóindulatukkal, türelmükkel, embertársaik megbecsülésével bizonyítják nap mint nap, hogy... minden szörnyűség ellenére, ami itt az elmúlt hosszú évtizedeken keresztül történt, megőrizték zsidó identitásukat. Zoltai és dr. Landeszmann urak nemcsak a nem zsidó vallású, hanem a zsidó vallású magyarokat is súlyosan megsértették! A szólásszabadsággal élni, de nem visszaélni kell! Ez pedig visszaélés volt! Egy formális „bocsánatkérés” nem menti fel dr. Landeszmann György főrabbit attól, hogy ez nemcsak bűn, hanem több, súlyos hiba is volt. Elemi kötelessége lett volna a MAZSIHISZ-nek, de főleg Zoltai és dr. Landeszmann uraknak az OS (Országos Sajtószolgálat) útján valamennyi országos napilapban, vastagon szedett betűkkel, őszintén megkövetni mindazokat, akiket felelőtlenül és szégyenteljesen, gyűlöletet szítva, önmaguk nevében nyilatkozva mélyen megsértettek. Egy ilyen kiélezett belpolitikai helyzetben megbocsáthatatlan hiba volt megvárni, amíg dr. Antall József miniszterelnök úr levelet ír ebben az ügyben David Krausz izraeli nagykövet úrnak. Ez nem külügy, ez magyar zsidó belügy! Ez a felelőtlenség egyetlen módon hozható helyre: le kell vonni a konzekvenciákat, le kell mondani Zoltai Gusztávnak az ügyvezető igazgatói és dr. Landeszmann Györgynek a vezető főrabbi státusukról.! Nem lehetnek ezek után a maradék magyar zsidóság társadalmi és vallási vezetői olyan emberek, akik ilyen kellően el nem ítélhető módon intoleránsak. Nem akartam levelemben személyes dolgokba belemenni, de nem hallgathatom el - és halálomig büszke leszek rá -, hogy Scheiber Sándor személyes jó barátom volt. Ez az óriás, Arany János szerelmese, vajon mit szólna, ha élne, ezekhez a mérhetetlen károkat okozó, minősíthetetlen megnyilvánulásokhoz? Nem illendő zsidó mondat ez, de leírom: ha tudná, hát megfordulna Arany János kőbe vésett verse alatt nyugvó sírjában. Mit szólnának ehhez Ady, József Attila, Bródy, Füst Milán, Jászi Oszkár, Kner Izidor, Osvát Ernő, Szabó Ervin, Szomori Dezső, Szép Ernő, Vázsonyi Vilmos és János, Reményi Ede, Rózsavölgyi Márk, Sióagárdi Zöld Márton, Lipót és vaskoronarendes tábornok, báró Hazai Samu, a Hevesiek, Bajcsi (Bienesstock) Fülöp vaskoronarendes százados, Domokos Miksa vitézségi érmes százados, Karinthy Frigyes, Kemény Simon, Pap Károly, Szerb Antal, Ámos Imre, Hermann Lipót, Fényes Adolf, Kodályné Schleisinger Emília, Sándor Pál, Vámbéri Ármin és Rusztem, Déri Tibor, Zelk Zoltán, az olimpiai bajnokok. '45 hősei és mártírjai? Még oldalakon keresztül sorolhatnám. De mit szólna a számos hadikitüntetéssel rendelkező néhai hadirokkant orvos hadnagy apósom és ugyanazokkal rendelkező, 4 év hadifogságot szenvedett imádott édesapám és '48-as honvéd dédapám. Mély tisztelettel: Fábri György (zsidó vallású magyar, magyar zsidó, zsidó magyar 50%-os hadirokkant) Mi (volt) mennyi? A törvénytervezetben megszabott 1948. január 1-jei egyházi vagyonleltár szerfölött vitatható. Részint: ekkor mar áttekinthetetlenek voltak a viszonyok. Jóval előbb megfosztották vagyonának tekintélyes részétől az ortodox és neológ izraelita egyházat, kényszerűen átengedtek épületeket, intézményeket a keresztény egyházak. Alábbi osszeállításunkban éppen ezért az 1939-es Statisztikai Évkönyv adatait közöljük. Akkor ilyen vagyon és ennyi intézmény birtokában voltak a bejegyzett magyarországi egyházak: Felekezeti és egyházi tulajdonban volt 12 230 birtok, összesen 1 millió 6311 katasztrális hold. A „leggazdagabb” a Magyar Katolikus Vallásalap majd 90 ezer holddal, a rangsor 32. helyén áll az első református vagyon, báró Baldácsy protestáns alapítványa 6996 holddal. Az összterület 80 százaléka katolikus tulajdonban volt. Hasonló a helyzet az oktatási, nevelési intézményeknél. Kisdedóvók: Állami: 404 Községi: 476 Róm. kat.: 174 Reform.: 6 Evang.: 2 lzr.: 1 Elemi iskolák: Állami: 1287 Községi: 828 Róm. kat.: 2856 Ref.: 1079 Evang.: 395 lzr.: 145 Magán: 112 A közép- és felsőfokú oktatásból csak néhány számot idézünk. Ezek szerint az összesen 397 polgári iskolából mindössze 160 volt állami kézben. Az egy állami óvónőképző mellett 3 római katolikus működött. A tanítóképzők száma 55 volt, ebből 32 római katolikus, 7 református, 3 evangélikus és 2 izraelita. A 33 gimn6ziumból 4 volt állami - a többi felekezeti kezekben. Hasonló arányokat találunk a leányiskoláknál, viszont a reál - és kereskedelmi iskoláknál az állami oktatás a jellemző. Kovács Zoltán: Rövid történelmi séta Ünnepnapon az ember sétálna egyet; hol is történtek a sorsfordító események, megindul, hogy levegőt szippantson, homlokzatokat kémleljen, poros rézkilincseket markolásszon bepárásult szemekkel. Lám, akkor is ugyanúgy mint most, s lám akkor is ugyanott, mint most én – gondolja, mígnem ünnepéjesen koppanó léptekkel megérkezik a Múzeum lépcsőihez. A timpanonra néz, tekintetét onnét vezeti le a nyolcoszlopos rizaton, mígnem szeme megakad a lépcsőt szegélyező pofafalakon: lám, Petőfi Sándor a nevezetes napon, itt nem szavalta el a nemzeti dalt. Igen sok helyen elszavalta, de itt nem. No, igen, mondja az ember, s levegőt vesz, további sétákhoz gyűjt, erőt – a Pilvax.felé indul. Tudja bár; hogy ez a Pilvax, amelyiket most majd meg tekint, nem az, a Pilvax. Az eredetit 1841-ben alakították ki az egykori Úri utca 3-ban. Ott gyülekeztek rendszeresen írók, költők Petőfiék is itt találkoztak március 14-én este, hogy a szokottnál hangosabban, kipirult fülekkel vitassák meg a közállapotokat. Hogy, másnap kinyomtassák a Tizenkét pontot, elszavalják a Nemzeti dalt, hogy megforgassák, az egész roskadozó világot. Hogy győzelemre vigyék a forradalom ügyét, amihez azonban föltétlen kellett a sajtó, amint azt a közelmúlt közép-európai eseményei alkalmával is láttuk. Az ifjak a Landerer-nyomdát találták erre a legmegfelelőbbnek. S miután mindebben megállapodtak: igen hevült állapotban, már későbe nyúló éjszakai lázban távoztak a kávéházból. Azzal, hogy másnap korán reggel ugyanott találkoznak. No, ez sem ment olyan, egyszerűen. Mikszáth írja; hogy-a társaság eleve késésben volt amire nem jelenthet elfogadható magyarázatot, hogy a forradalmárok előző nap későn kerültek ágyba.. Szemerkélt a havas eső, tél tört az országba, enyhe; front volt aznap, ilyenkor az ember legszívesebben visszafeküdne. Csak Petőfi és Vasvári tudott idejében fölkelni. A többi forradalmár egészen egyszerűen elaludt. Jókaiért például külön kellett valakit küldeni, időbe telt míg lelket vertek belé, hirtelenjében azt sem tudta, mi történik körülötte. Amikor aztán végre valahára fölöltözködött és erőnek erejével becipelték a Pilvaxba, még mindig csak heten, nyolcan voltak. „Éppen a leglármásabbak maradtak el”– írja Mikszáth a Jókairól szóló könyv idevágó fejezetében. „Végre betoppant Degré , aki vidékről jött, egypár juratus is beváltotta szavát, de még mindig szerény gyülekezet volt egy forradalom csinálásához. – Nem rebellis a magyar korán reggel – sopánkodott Jókai, aki Bulyovszkival egyetemben amellett volt, hogy mintsem nevetségessé váljanak, inkább ne csináljanak semmit. Még szerencse, hogy Petőfi nem tágított. Ő egyébkent is föltétlen szerette volna elszavalni a Nemzeti dalt, ráadásul Degré külön miattuk utazott föl a fővárosba, most már második napja hangoskodnak itt, nincsenek is magukban a pesti vásárra is jó csomó parasztember érkezett. Ott ülnek most is az asztaloknál, csendesen reggeliznek, miközben kíváncsian figyelik, mi történik a belső asztaloknál. Ilyen helyzetben nem lehet elcsúsztatni, a forradalmat. Petőfi kiabálni kezdett, mire azt mondták, akkor inkább menjünk: nehezen viselték a lírikus hisztérikus fejhangját, társaságban különben is kibírhatatlan volt. Kilenc felé voltak már annyian, hogy a költő végre elszavalja a Nemzeti dalt, majd aztán szedelőzködtek is, és bementek a nyomdába. Könnyen tehették, Mikszáthtól tudni, hogy Landerer direkt nyitva hagyta nekik. „Azért jöttünk – fordult Petőfi a nyomdászhoz -, hogy e kéziratot kinyomtassuk”. Itt további nehézségek kezdődtek. Landerer száraz hangon közölte, hogy amíg nincs rajta a cenzor pecsétje, erről szó sem lehet. Amint Mikszáth írja, a forradalmárok ekkor, zavarodottan néztek össze, minden szem Petőfire szegeződött. Tanácstalan volt a vátesz is, bár ő egész délelőtt rosszkedvűnek látszott, képtelen volt túltenni magát azon, hogy a társaság fele nem tudott idejében fölkelni. A helyzetet végül maga Landerer oldotta meg. Nyilván átgondolta, hogy a megzavarodott tömeg lélektana mikre vezethet. Ha nem szól, ezek fogják magukat és elmennek, amit lelke mélyén nem akart, lévén maga is demokrata szellem. De az is elő fordulhat, hogy a tehetetlen tömegből valami hangadó előlép, és iszonyatosan megverik őt. „Foglaljanak már le egy sajtoló gépet!” – fordult akkor Irinyihez, s miután az megtörtént, megelevenedett tekintettel, kellő ünnepélyességgel jelentette ki: „Az erőszaknak nem állhatok ellent!” – s parancsot adott a pontok kinyomtatására. Ezzel győzött a pesti forradalom, s miközben az ember már hazafelé lépked, a forradalmi ideológia idevágó kérdéseit feszegeti: mit üzen Petőfi a mának? Hogy forradalmat lehetőség szerint vasárnapra ütemezzünk (adott a tömeg). Korszakos események előtt este tanácsos időben ágyba kerülni, a dokumentumok megfogalmazását (pontok, versek) nem az utolsó éjszakára hagyni, sajtófoglalás eseten pedig előre fixálni azt, hogy valaki föltétlen tartózkodjék majd a helyszínen. Gikszer bármikor becsúszhat, ilyenkor jó, ha van, aki föltalálja magát. Ünnepeljünk együtt Nemzeti ünnepünk előtti közös főhajtásra hív fel Szombathely polgármestere az alábbiakban: „E nap azon ritka alkalmak egyike, amikor mindazok, akik magyarnak tartották magukat – egy cél érdekében, egy akarattal, egymást támogatva sorakoztak fel. A nemzeti függetlenség és a polgári átalakulás 19. századi jelszavai más tartalmakkal töltődve, de napjainkban is megtalálhatók. Erre tekintettel fordulok most városunk polgáraihoz a kéréssel, hogy a magyar nemzet születésének napján, elődeinkre emlékezve, céljaikat magunkénak vallva és közös dolgainkat együtt megoldó szándéktól vezérelve – emlékezzünk és ünnepeljünk együtt március 15-én. Mindenkit hívunk és várunk délelőtt fél tizenegyre a Városháza elé, hogy onnan vonuljunk Petőfi Sándor szobrának megkoszorúzására”. | |
