 |
    |
 |
Történelmi barangolások A SZENTTHÁROMSÁGSZOBOR A Szombathely Fő terén egykor együtt igaz csupán alig egy évtizedig – megtalálható volt négy építmény sorsa éppen fizikai közelségük miatt sok hasonlatosságot mutat, ám közülük az egyik, mégpedig a Szentháromságszobor története egy ponton legalábbis alapvetően eltérő a többiétől. E szobor ugyanis – bár nem eredeti formájában is nem eredeti helyén – az egyetlen az építmények közül, amelyik mind a mai napig áll, és így az egyetlen, amelyik megőrizhetett valamit abból a képből és hangulatból, amely a térre oly annyira jellemző volt. Sajnálatos módon a szobor történetének legkorábbi szakaszáról, mindenekelőtt pedig létrejöttének pontos idejéről és körülményeiről megfelelő adatok hiányában meglehetősen kevés információ áll rendelkezésünkre. Nincs utalás arra, hogy a Szombathelyen 1710-ben is 1711-ben pusztított pestisjárvány megszűnése is a Szentháromságszobor létesítése összefüggésben lett volna egymással. Ebben a vonatkozásban tehát eltérés mutatható ki Vas megye székhelye és több más, magyarországi város között. A XVII. és a XVIII. században ugyanis városainkban gyakori volt, hogy egy nagyobb járvány – és ilyen volt a már, említett 1710/1711-es szombathelyi pestisjárvány is – lezajlása után, annak megszűnése emlékéül Szentháromság-szobrot emeltek. Tény, hogy Szili György, Vas megye aljegyzője 1712. május 15-én, a Szombathelyi Káptalan előtt kelt végrendeletében 500 forintot hagyományozott egy, a város piacterén felállítandó Szentháromság-szobor elkészítésének céljára. Szili végrendeletében – amelyből az is kiderül, hogy ő már korábban is kezdeményezte annak felállítását – Szombathelyi Jánost, a városi belső tanács tagját is Málik Ferencet, a testamentum pénzügyi végrehajtóját bízta meg a szobor mielőbbi elkészíttetésével. Szili a végrendelet írásba foglalása után 10 nappal, 42 éves korában elhunyt. Végakaratának megfelelően hamarosan – de egyértelműen nem meghatározható időpontban el is készült a szobor. Az aloszlop nyugati oldalán a következő latin nyelvű felirat volt olvasható. AspICe sanCta trIas gratI saCra paCta georgII SzILI faC LapIs hIC nostrI sIt testIs aMorIs Fordításban: Nézd Szentháromság Nemes Szili György szent szerződését Engedd, hogy itt e kő legyen Szeretetünk tanúja A latin nyelvű szöveg kronosztikonjából az derül ki, hogy a szobrot 1713-ban állították fel. Ennek némileg ellentmondani látszik az a tény, hogy a városi közgyűlési és tanácsülési jegyzőkönyv szerint a szombathelyi piactéren, a fogadalmi kápolna előtt elhelyezett Szentháromságszobrot csak a következő… 1713-ban valóban elkészült és fel is állították, ám felszentelésére valamilyen okból csak a következő évben kerülhetett sor. Sajnos sem tervezőjének sem pedig kivitelezőjének személye nem ismeretes. A nyugat felé néző szoborról későbbi leírásokból tudjuk, hogy római kori gránitból készült, és alapzatában egy kőlappal elzárt üregben egy csont keretbe foglalt, kerek viasztáblát helyeztek el, amelynek egyik oldalán lévő felirat XII. Ince pápára és annak 1691-ben történt megválasztására utal. A szoborral kapcsolatos igen ritka adatok között időrendben az következik, amelyek szerint a 1767. április 4-én megtartott városi közgyűlés úgy döntött, hogy a Szentháromságszobor fenntartására és javítására szolgáló adományok kezelésére egy adminisztrátort nevez ki. E feladattal Gutter György, patikust, a városi külső tanács tagját, későbbi városbírót bízták meg. Az 1817. április 27-én Szombathelyen pusztított hatalmas tűzvész – mint ismeretes – nem kímélte a piactéren állt építményeket sem. Miközben kápolna gyakorlatilag teljesen elpusztult, a torony pedig annyira megrongálódott, hogy 1837-ben azt is le kellett bontani, azonban a kút és a Szentháromságszobor kisebb-nagyobb károkat szenvedve de túlélte a lángok heves támadását. A szobor történetének legközelebbi igen fontos dátuma 1867. augusztus 10. Az e napon lezajlott városi közgyűlés – tekintettel a Szentháromságszobor régi mivoltára, és rossz, a piacteret csúfító állapotára – egy új szobor felállításáról hozott határozatot. A szobor tervének és költségvetésének elkészítésére, továbbá a kivitelezéshez szükséges pénzalap kimunkálására egy, a Tulok János városbíró elnöklete alatt működő, összesen 12 tagú bizottságot neveztek ki. A bizottság hamarosan munkához is látott, és az 1867. december 13-án megtartott városi közgyűlés elé terjesztett jelentésében azt javasolta, hogy – miután a kellő művészi színvonalú szobor létesítésére a Szentháromságszobor alapítványnak nincs elegendő fedezete – a hiányzó összeg előteremtésére indítsanak önkéntes gyűjtést. A közgyűlés elfogadta a bizottság előterjesztését és egy adakozási felhívást adott ki, amelyet ki is nyomtattak, és a Vasmegyei Lapokban meg is jelentettek. Miközben folyt az adományok gyűjtése, az 1868. március 11-i városi közgyűlés már a beérkezett terveket tekintette meg. A benyújtott három tervezet közül egyik sem nyerte el minden tekintetben a szombathelyi városatyák tetszését, és ezért úgy foglaltak állást, hogy a szerintük legjobb, özv. Hudetz Jánosné szentmártoni kőfaragó által benyújtott változatot Pest-Budán szakértőkkel felülvizsgáltatják. E közgyűlés egyszersmind elhatározta, hogy ha a szobor felállításának költségei az összegyűlő alaptőkét annyira igénybe vennék, hogy a folyamatos fenntartásra nem maradna elegendő pénz, úgy az a jövőben a városi közpénztárt terheli majd. Az 1868. március 30-ára összehívott közgyűlésről készült jegyzőkönyvből tudjuk, hogy a fővárosi szakértők a bemutatott tervet nem találták megfelelőnek, és azt javasolták, hogy a város inkább a Raffersperger Ignác szombathelyi kőfaragó által készített tervet fogadja el néhány, kisebb módosítással. E javaslat nyomán a közgyűlés megbízta Rafferspergert, hogy figyelemmel e kért változtatásokra, készítsen új tervet és költségvetést, mely utóbbi tartalmazza a szobrot körülvevő öntöttvas rácsozat árat is. A közgyűlésen Lipp Vilmos képviselő felajánlotta, hogy szívesen vállalja az új terv felülvizsgálatát. Lipp ajánlkozását elfogadták, és megbízták, hogy az illetékes fővárosi szakértőkkel tárgyaljon arról is, hogy nem volna-e célszerűbb és esetleg olcsóbb, ha a szobor öntöttvasból készülne. Lipp Vilmos 1868. április 12-én kelt részletes szakértői véleménye többek között az öntöttvasból készülő szobrot a magas költségek miatt elvetette, ugyanakkor a Raffersperger-féle tervet a pest-budai műértők véleménye alapján nagyon magas színvonalúnak minősítette. 1868. május 9-én elkészült Raffersperger Ignác és özv. Hudetz Jánosné kőfaragók úgy a szükséges anyagokat, mind a kivitelezési munkákat magában foglaló, összesen 5289 forintra rúgó költségvetése. A kiküldött bizottság állásfoglalását, Lipp szakvéleményét, és az említett költségvetést az 1868. május 23-án tartott Szombathely városi közgyűlés tekintette át. A beterjesztett dokumentumok alapján az a döntés született, hogy az új Szentháromságszobrot a legjobb minőségű sóskúti kőből, oszlopzatát és egyéb részeit pedig jó minőségű margitai kőbő1 kell elk6szíteni. Raffersperger és Hudetzné végül 5 százalékot engedtek a költségvetésben megadott összegből, azaz vállalták, hogy 5024 forint 55 krajcárért elkészítik a szobrot, és azt 1869. május 15-ig a kijelölt helyen felállítják. E közgyűlést követően egy héttel, azaz május 30-án alá is írták a kivitelezés feltételeit igen aprólékosan szabályozó szerződést, amelyet azután az 1868. július 1-jén lezajlott városi közgyűlés egy rövid záradék hozzáfűzése után jóvá is hagyott. Az új szombathelyi Szentháromságszobor a kitűzött határidőre elkészült és azt a régi közelében állították fel mégpedig úgy, hogy azzal azonos, tehát nyugati irányba nézett. Ezt követően került csak sor a régi lebontására, amely művelet során a Szentháromság jelképének leemelését olyan ügyetlenül végezték, hogy eközben az azt tartó szobor három darabra esett szét. A szobor ünnepélyes, egyházi felavatására 1869. szeptember 12-én került sor. Az avatási szertartást Fekete János kanonok végezte, szentbeszédet pedig Baross Károly plébános mondott. A szobor felállítását és felavatását követően a szükséges javítási és igazítási munkák fedezésére fenntartották és működtették a már korábban létesített alapítványt. Kisebb-nagyobb javítások persze szinte folyamatosan szükségesek voltak. Ezek közül csupán itt néhányat említünk meg. 1932 februárjában egy heves szélvihar a szobor glóriáját leverte és összetörte, kerítését pedig több helyen is megrongálta. A glória javítását és aranyozását a Jahimczik Ferenc és Fiai bádogos cég, a kerítés helyreállítását és festését Jüsztl Nándor lakatosmester és Jurkovits József festőmester végezte el. 1937-ben szintén a Jahimczik Ferenc és Fiai cég javította ki a szobor megsérült keresztjét. A város mérnöki hivatala már ekkor szóba hozta a Szentháromságszobor mind sürgetőbbé vált és az 1938-ban eucharisztikus év tiszteletére elvégzendő általános tatarozásának, valamint díszkivilágítással való ellátásának kérdését. A nagyszabású felújítási munkára a szobor kivitelezésében részt vett özv. Hudetz Jánosné unokája, Hudetz Emil szobrász és kőfaragó mester, a szükséges aranyozás elvégzésére pedig id. Herdlicska József aranyozó- és szobrászmester kapott megbízást. Az 1938-ban végrehajtott tatarozás során a Szentháromságszobrot egyszersmind Szentmárton község irányába, tehát kelet felé elfordították, és az oszlopzatra ugyancsak ekkor kerültek fel a ma is ott látható feliratokat tartalmazó carrarai márványtáblák. A világítás szerelési munkálatai áthúzódtak 1939-re, és a díszkivilágítást először 1940. március 23-án kapcsolták be. A szobrot 1951 őszén a Köztársaság térről – annak parkosítása során, de nyilvánvalóan ideológiai megfontolásokból – eltávolították, és a Szombathelyi Egyházmegye kérésére mai helyen, a Székesegyház előtti kis téren helyezték el. 1977-ben tatarozták, tavaly pedig II. János Pál pápa szombathelyi látogatására szépen felújították, és a Szentháromságszobor helyéhez, szépségéhez és hangulatához stílusában nem illeszkedő, megjelenésében pedig méltatlan színvonalú világítótestekkel vették körül. Tilcsik György 1992. március 7. …a kezükben, szépen sorba álltak, kis falovacskákra helyezték el fogadásaikat, melyeket kockavetéssel mozgattak a táblán. Rebesgetik, hogy a méregdrága klubokban már nem pezseg úgy az élet, de tag ma sem lehet akárki. A jelölt előbb várakozólistára kerül, ajánlókra van szüksége, és ha bejut végre, úgy veszi, hogy felfelé ível a karrierje. A pubok elnyűhetetlenül népszerűek. Nem egy megért már pár száz évet, például Londonban a Vén Chesire-i Sajthoz címzett műintézmény, ahová egykor Dickens és Ben Johnson is járt iszogatni. Az ötórai teára, aki teheti, szakít időt, hisz ez is több száz éves hagyomány. Az 1700-as években a Kelet-Indiai Társaság gazdái azzal büszkélkedtek, hogy a magukra valamit adó hölgyek csak „tay”-t, teát ittak a szalonokban. Az elkészítés módja azóta sem változott. Kannában felforraljuk a vizet, közben előkészítjük a porcelánkannát. Ha netán kínai porcelán, még jobb! Mert az őrzi meg igazán az aromát. Forró vízzel előmelegítjük, picit hagyunk az alján, aztán annyi teáskanál levelet öntünk rá, ahány csésze teát készítünk, plusz eggyel a „kannának”. Néhány percig állni hagyjuk, utána ihatjuk tejjel, citrommal vagy natúr, „feketén”. Azért hívjak így, mert az igazi angol tea sűrű és erős. Na és persze ugyanígy nagyon angol még a puding, a gesztenyével töltött karácsonyi pulyka, a piros, emeletes londoni buszok, a skarlátvörös zubbonyba bujtatott, „medvefejes” gárdisták, a parádékon elöl menetelő skót dudások, a kandalló, a víkendezés, a piknik a szabadban, az ellenirányú közlekedés, a fegyvertelen, de közszeretetnek örvendő bobbyk, a piros postaládák, na és a bélyegek, melyeken kivétel nélkül csakis őfelsége, a királynő portréja látható, továbbá az össznépi újságolvasási szenvedély, amiben állítólag a nők vezetnek... Ám, aki kicsit beleszagolt már ebbe a szmogtól mentes angol levegőbe, az tanúsíthatja: érdemes venni a fáradságot, hogy ezzel a maga nemében páratlan civilizációval megismerkedjünk, mert könnyen meglehet, hogy közben – mintegy mellékesen – ragad ránk valami stílus, uram bocsá’, megérint a jólneveltség szelleme és – megint csak az angol nyelv révén – végre szóba elegyedhetünk mi is a világgal. Nagy Emőke 1992. október 6. …tünk veszi át a szót a férj. – Ahogy közeledtek az oroszok, egyre többen indultak nyugatra. Aki tehette, ment. Mentünk mi is. – Hadd folytassam – szól közbe a feleség. – Nekem a húgom Burgenlandban élt, megüzente, hogy mehetünk hozzájuk. A Semmeringen volt nyaralójuk, a ház benyúlott a sziklákig, azt mondta, hogy ott meghúzhatjuk magunkat, a kutya sem talál ránk. Aztán képzelje, a húgomat már nem találtuk otthon, elmenekültek ők is, így hát elindultunk Klagenfurt. felé. Az volt a szerencsénk, hogy én jól beszélek németül. Villach közelében kaptunk menedéket, az uram a kertészetben segédkezett, én a ház körül. Itt ért utol bennünket a front. – Az Erdődy gróftól kaptunk lovakat – folytatja a jegyző úr. – Parádés kocsiba való lovak voltak, megpakoltuk a szekeret, a lovak meg viháncoltak, vágtattak velünk a hegyek között. – A háborúnak már vége volt, de nem mertünk hazajönni, féltünk az oroszoktól. Később azonban nekibátorodtunk. Hazajöttünk, s az édesanyám, aki akkor már itt lakott, befogadott bennünket. Ismerte az édesanyámat? Hallott róla? – néz rám. – Gneisz Mihálynénak hívták, 107 évig élt. Hallgatom őket, nézem a képeket a falon. Fölül egy katonatiszt, egy főhadnagy, ő is a családhoz tartozott, elesett a második világháborúban. Mellette édesapjuk képe ovális keretben. Alattuk az ükapa és a szabadulólevél ugyancsak keretben. A történelem relikviái. – Képzelheti – hallom Vörösné hangját–, három gyerekkel és a nagymamával éltünk együtt ebben a lakásban, amikor az uram tudta és beleegyezése nélkül elmentem a háziipari szövetkezetbe. Az elnök jóindulatú ember volt, munkát adott. Bedolgozó lettem hatvanéves fejjel, amikor mások már nyugdíjasok. Mondta is a szomszédom: Ida néni, én nem mertem volna jelentkezni. Gyermekeiket tisztességgel felnevelték. A legidősebb már nyugdíjas, a Gelka műszaki vezetője, volt. Mária némettanár nő, Tibor, a legifjabb, velük él a családjával. Tanítónak készült, de soha nem tanított. Szabadúszó. Feltehetően ő örökli majd szüleitől a negyvennyolcas ereklyéket. Nyárias fénnyel sugárzik az októberi nap. Vörösné szilvalekvárt főz, illata belengi a kis lakást. Kertjükben még zöld a lomb, csönd van, nyugalom van. Valami furcsa érzés kerít a hatalmába. Itt járt, meglátogatott bennünket a történelem. Jó lenne többet, sokkal többet tudni arról a férfiról, akinek fényképe ott van Vörösék lakásának falán. Ám önmagában az is nagyszerű, hogy a fénykép s a szabadulólevél megvan, üzen a messzeségből. Pósfai János Fotó: Kaczmarski Zoltán | |
