 |
    |
 |
MITŐL ANGOLOK AZ ANGOLOK? Az anekdota szerint egyszer megkérték az angol kertészt, ugyan árulja el, mitől olyan gyönyörű a pázsit, mire azt felelte: semmi az egész, hetente egyszer nyírjuk, öntözzük, aztán hét-nyolcszáz évig csináljuk ugyanezt, és kész... Hát igen, valahogy így van ez a kultúrával is. Cirka hét-nyolcszáz éve folyik ez a „szellemi fűnyírás”, fazonírozás, így hát nincs abban semmi rendkívüli, hogy mondhatni, vérükké vált az élni és élni hagyni filozófiája. Művelték, következésképp szerények és stílusuk van. Meg tartásuk, forróhelyzetekben angol hidegvérük, ami nem árt, ha egyszersmind kék is. Ezt a típust favorizálják. Ismerjük be: valósággal ajnározzák az arisztokratákat. És azt sem rejtik véka alá, milyen gyengéd szeretettel ragaszkodnak a királyi családhoz századok óta. Ha születésnap vagy bármi más ünnepi esemény van, képesek órákig türelmesen ácsorogni, akár zuhogó esőben is, hogy jelenlétükkel fejezzek ki szeretetüket. Meglehet, kissé ódivatúak, de épp ezt úgy, de úgy lehet bennük kedvelni. Hogy a lelkük mélyén javíthatatlan idealisták, akiket arra neveltek: kötelességük a brit civilizáció és Európa értékeit megosztani a világgal. És ha egy angoltól elvárnak valamit, arra mérget vehetünk, hogy tűzön-vízen át megfelel az elvárásoknak. Így az urak trópusi sisakban és angol gyapjúöltönyben vitték a civilizációt Afrikába, Londonban megszokott cilinderükben sétáltak Fokváros utcáin, Bombayben ugyanúgy teniszeztek, mintha Wimbledonban lennének, az ügyvédek a trópusokon is a tőlük elvárható angol hidegvérrel viselték talárjukat, meg a rizsporos, fehér parókát, míg végül Viktória királynő életének utolsó évtizedében már minden földrészen ott lobogott a brit zászló... Lehet erre szkeptikusan legyinteni: hol van az már! De közben azért ne feledjük, mennyi minden van, ami belőlük valahogy úgy ottmaradt, mondhatni gyökeret vert szerte a világban. Vegyük csak a fair play szót. Eredetileg az angol nevelés első számú parancsa volt: Csalni, súgni, puskázni, úgymond, nemtelen eszközökkel előnyhöz jutni bűn! Így, ilyen kategorikusan, jóllehet, az angolok nem szeretnek sarkítva fogalmazni. Aztán a fair play, legalábbis a sportban, ugye általánosan elfogadott lett. Vagy a testedzési és játékszenvedély. Ki tudja, hány országban lett státusszimbólum a tenisz? A focival meg négyévente egyenesen őrületbe kergetik sárgolyónk férfi lakosságát, a totóról és lottóról nem is beszélve, amik a sportfogadás legtöbb műfajával együtt ugyancsak szigetországbeli találmányok. Ne felejtsük azt se, milyen megrögzött természet- és állatbarátok. Mert egy született angol, ha úgy hozza a sors, képes egész vagyonát hon szeretett macskájára vagy lovára hagyni, csakhogy gondtalan jövőjét biztosítsa. A kontinensen – ahogy Európát nevezik – ez bizarr ötletnek tűnhet, de a jó briteknek köszönhetően a természetvédelem is követőkre talált. Van még valami igen vonzó ebben a népségben. Hogy a disztingvált külső alatt, lelkük melyén egytől egyig szabadszívű kalandor hajósok, nyitottak a világra, miként őseik. Őszintén érdekli őket, hogy mi minden látható, tapasztalható a világban, Scherlock Holmes szenvedélyével imádják a kalandot. Szóval felfedező típusúak. Enélkül nem lett volna se Brit Birodalom, se Encyclopaedia Britannica, amiben nagyjából minden benne van, amit tudni érdemes a világról. Továbbá e nélkül nagy utazók és tudósok tucatjait is nélkülöznie kellett volna a világnak, például Fleminget és a penicillint vagy Sir Frances Drakeet, I. Erzsébet királynő kedvenc kalózát, aki amellett, hogy gálánsan a lába elé rakta a fel világ kincseit, mondják, egy esős napon a köpenyét is a pocsolyára terítette, miként az egy gentlemantől elvárható, hogy a fenséges lábacskákat ne illethesse a sár. | |
