 |
    |
 |
ALAKUL AZ ÚJ HATALMI RENDSZER NÉPSZABADSÁG 1991. augusztus 26., hétfő Vége az SZKP történetének Végóráit éli a Szovjetunió Kommunista Pártja: Gorbacsov lemondott főtitkári tisztségéről, önfeloszlatásra szólította fel a központi bizottságot. A Szmolnijt, ahogy a párt többi székházát is, bezárták, vagyonát államosították. Az SZKP-t több tagköztársaságban betiltották. Feloszlanak a munkahelyi és a fegyveres erőkbeli pártszervezetek. 1917 óta először a Kreml egyik tornyán az orosz trikolor leng. Szverdlov moszkvai szobrát ledöntötték, Lenin egyik moszkvai szobra még megúszta. Újabb támadások érik Gorbacsovot, s teljes lendülettel folyik a pártállam intézményeinek bontása. Az események már a radikális reformkommunistákon is – akik egyébként új pártot alapítottak – túllépni látszanak. Hétfőn parlamenti ülés kezdődik. (Moszkvai tudósítónktól.) Emberemlékezet óta a legnagyobb méretű politikai tömegdemonstrációra került sor szombaton Moszkvában az augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka az oroszországi parlamentet védő barikádon életüket vesztett három fiatalember temetése alkalmából. Szombaton és vasárnap az ország és az Oroszországi Föderáció politikai életét gyökeresen megváltoztató rendeleteket adott ki Mihail Gorbacsov szovjet szövetségi, Borisz Jelcin oroszországi elnök és Ivan Szilajev orosz kormányfő. A csaknem nyolc órán át tartó temetési szertartás az oroszországi demokrácia történetében jelképessé vált Manyezs téren kezdődött. Az itteni polgári gyászszertartás során rövid beszédet mondott Mihail Gorbacsov, emlékeztetett a puccskísérlet veszélyeire, az oroszországi parlamentet védő moszkvaiak kitartására és bátorságára, majd bejelentette: Vlagyimir Uszov, Ilja Kricsevszkij és Dmitrij Komar a Szovjetunió hőse kitüntető címet kapta meg halála után. (Jelcin visszautasította a kitüntetést.) Jelena Bonner, Dmitrij Szaharov özvegye kijelentette, hogy nem napokról, órákról vagy percekről lehet beszélni, ha az elmúlt időt minősítjük, hanem egy egész korszakról. Korszakos fordulat ment végbe a Szovjetunióban. Az aktívan politizáló polgárjogi harcos, aki a puccskísérlet meghiúsítását követő első órákban keményen bírálta Mihail Gorbacsovot, most elsőként érzékeltette: forradalom kezdődött az elmúlt két napban. Felszólalt Strauss amerikai nagykövet, és Bush elnök nevében nagyra értékelte a puccskísérlet megakadályozását. A téren egyszerre volt jelen Alekszij pátriárka megbízottja és a moszkvai zsidó kulturális közösség vezetősége, és llja Kricsevszkijtől a kádis héber nyelvű imájával búcsúztak. (Előző éjszaka, Szverdlov szobrának ledöntésekor, Lenin harcostársának bronzba öntött mellére nemcsak a „cárgyilkos” felirat került oda, hanem egy Dávid-csillag is.) A temetési menet megállt az áldozatok halálának helyszínén, majd az oroszországi parlament épületéhez vonult, ahol Borisz Jelcin mondott beszédet. Hangsúlyozta, hogy a puccs elsősorban a törvényes oroszországi vezetés, Oroszország függetlensége és szuverenitása ellen irányult. A Szovjetunió új védelmi minisztere, Jevgenyij Saposnyikov vasárnap nyilatkozatban jelentette ki: ameddig ő áll a tárca élén, a szovjet hadsereget nem vetik be a nép ellen. A moszkvai rádióban elnézést kért amiatt, hogy a hadsereg egyes elemei belekeveredtek a Gorbacsov elleni államcsínykísérletbe. Hozzátette: a katonák nagy része nem vállalt szerepet. (MTI) Szverdlov szobrát naponta láttam, előtte hajtottak a davajok robotra. A davajok mindig leköpték a szobrot, amikor elmentek előtte. Pocsemu? Miért? Akkor nem tudtam, már tudom „gyilkos volt”. MOSZKVAI TUDÓSÍTÓNK JEGYZETE Az ördög szerelmes csókja Személyes, érzelmi, erkölcsi és szakmai tragédiaként éltem meg a szovjet puccsot. Soha egy percig nem akartam annak sikerét. Egyetlen jajszavam sincs az SZKP-ért mint struktúráért, állampártért, amely pártidegen funkciókat birtokolt, erőszakszervezeteket tartott a kezében, kiváltságokat képzett a maga számára, és élt velük mind az utolsó lehetséges pillanatig. Tisztán látom, hogy a puccskísérlet, az annak nyomán kibontakozott forradalom az ára annak, hogy a Szovjetunióból (talán) az lehessen, amit Gorbacsov az utóbbi időben nagyon is akart. Miután mindezt előrebocsátottam, jöhet az ördög szerelmes csókja: én bizony sajnálom az SZKP-nak azt a mintegy 16 millió tagját, aki a saját, világszerte ismert, elismert, sőt bálványozott főtitkára szájából hallhatta még napokkal ezelőtt is, hogy rá mint politikai erőre igenis szükség van, hogy ő mint társadalmi formáció még megreformálható, mint maga a környezete, a társadalom is, hogy halad, szociáldemokrata értékrendű tömörülés lesz belőle, amely nélkül elképzelhetetlen a „szocializmustól” a szocializmusig terjedő rendszerváltás. S ugyanő ma rettegni kényszerül. A szovjet forradalom jellemzően kelet-európai forradalom. Bizonyos áldemokratikus eszközök működésképtelenségének bebizonyosodása után törvényszerűen felülről irányított, sőt onnan végrehajtott forradalom; a győzők tévedhetetlennek hitt küldetéstudatával és politikai nagylelkűségének bizonyos hiányaival. Azzal, hogy a győztes is fél. Most ne feszegessük, hogy mi volt a szerepe Gorbacsovnak és Jelcinnek, hogy bizonyos híresztelésekkel összhangban valóban ők álltak-e mindvégig a háttérben. A magam részéről elhiszem hogy Gorbacsov valóban áldozat volt, hogy Jelcin igazan veszélyben volt, s hogy a meccs valóban nem volt előre lefutott. Nem is csak abban az értelemben, hogy törvényszerűen a puccsisták vereségé-… …többé ne legyen oroszországi parlament, oroszországi kormány és oroszországi elnök. Ám szerencsére az augusztusi forradalom vértelen volt. Az ellenállás fészke ellen vezényelt katonáknak fogalmuk sem volt igazi feladatukról. Csupa milliomost, sikkasztót, gengsztert hittek a torlaszok mögött. Percek alatt meg lehetett őket győzni: hazudtak nekik parancsnokaik. A puccskísérlet bukása után derült ki, hogy húsz perccel késtek el a Jelcint letartóztatni szándékozók, hagy tucatnyi ember szerepelt azon a listán az oroszországi vezetésből, amely az elsősorban likvidálandók nevét tartalmazta, s Borisz Jelcintől tudjuk, hogy az államcsíny elsősorban az oroszországi parlament, kormány és az orosz elnök ellen irányult. Megtudtuk, hogy 250 ezer kézbilincs soron kívüli legyártására adott parancsot a más teendőkben hanyag ügyetlenséggel eljáró junta. Krjucskjov puccsista KGB-főnök azt közölte, hogy ha még egy lehetősége lenne, akkor határozottabban cselekedne. És a peresztrojka kezdete óta a legnagyobb tömegdemonstrációvá vált a három áldozat temetése. A diadal tortáját nem könnyű felszeletelni. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió irányítója, erős embere Borisz Jelcin lett. Nem tudni, van-e még Gorbacsovnak igazi esélye. S hogy egyáltalán kell-e még Gorbacsov. Az országot ma szabad kézzel irányítja az a két politikus, akiket az utóbbi időkben egyértelműen a meghatározóknak tudtunk, s akikről azt is tudtuk, hogy náluk jobban senki sem ismerheti és ismeri a szovjet államapparátus, igazgatási rend működését. Csak míg Gorbacsov a puccs előttig látszólag hibátlanul és eredményesen használta fel ezt a tudást céljai lassú, lopakodó megvalósítására, Jelcin ugyanerre hivatkozva tagadta meg ezt a rendszert. Hosszas lenne számba venni, felsorolni a bizonytalanság, az aggodalom jegyeit. Láthatólag ma a politikai-igazgatási struktúra bármely, bármilyen szintű részvevőjétől bármilyen… HETI MAGYARORSZÁG 1991. június 21. Történelmi pillanat! Kínos percek lehetnek ezek a búcsú percei. Silov altábornagy arcán valami nagy meglepődés sugárzik le, ami szinte ámulatba ejti Silovot, tán most találkozott elsőízben a magyar szókimondással, hát a magyarnak vannak más álláspontjai is? A szovjetek megszokták, hogy a magyar vezetők mindig csak az orosz állásponthoz igazították gerinctelenségüket, most találkoznak 45 év után, hogy mi is megtanultuk, hogy a „nyet-nem” és ez a megbotránkoztató arckifejezés tükröződik le Silov arcáról, „Megbánjátok még ezt magyarok” de csak magában őrlődik ez a gondolat. Igen, – fizetségben, kárpótlásban nekünk is vannak követeléseink. Egy megfertőzött országot hagytak itt a szovjetek. Romok, elszórt lőszerek, fertőzött talajt… szemetet. Persze az oroszok a maguk igényességére alapozzák a kárpótlást… Virágcsokor, dísztőr, elszámolás Silov elköszönt, ám Silov, úgy néz ki, marad még egy darabig. A hazánkban állomásozott – milyen különös is a fülnek ez így, befejezett múltban: „állomásozott” – szovjet déli hadseregcsoport parancsnoka múlt héten a Parlamentben bensőséges ünnepség keretében elköszönt az ország vezetőitől. Volt sok szép búcsúbeszéd, virágcsokor-átadás, dísztőr-adományozás; Silov tábornok herendi vázát is kapott, sőt magáénak tudhatja miniszterelnökünk 10 éve oroszul megjelent tudománytörténeti munkájának alkalomhoz illő dedikációval ellátott példányát is. Az altábornagynak azonban maradt még némi dolga Magyarországon. Most már nem mint katonai parancsnoknak, hanem mint kormánya meghatalmazottjának, aki a pénzügyi elszámolási tárgyalásokon a szovjet delegációt vezeti. Az elszámolás fő kérdéseit elvileg június harmincadikáig tisztázni kellene, ám az „egyenleg” teljes lezárása még hónapokig, sőt, borúlátóbbak szerint akár évekig is eltarthat. Egyelőre még azt se tudjuk pontosan, milyen követelések állnak egymással szemben. A magyar kormány az elmúlt héten szerette volna tisztázni legalább az elszámolás módját, ám ez azért nem sikerülhetett, mert a szovjetek kevés szakértőt vonultattak fel a tárgyalóasztalhoz. Ezen a héten erősítés érkezik: negyven újabb szakértőt küldenek Budapestre. Az adósságtörlesztésekről viszont már van kézzelfogható adat. A Szovjetunió mintegy két- milliárd rubellel tartozik hazánknak. A magyar fél – érthető módon – szeretné elérni, hogy a törlesztések már az idén megkezdődjenek, egyelőre azonban a barter-kereskedelmi tilalom feloldásáról is csak annyit tudhatunk, hogy májusban Moszkvában született egy erre vonatkozó elnöki ígéret. Borisz Jelcin várakozáson felüli – legalábbis a nyugati előrejelzéseket felülmúló – arányban aratott győzelmet a múlt heti oroszországi elnökválasztásokon. Jelcin sikere megint csak előtérbe helyezi a kérdést – ha egyáltalán ennek latolgatása az elmúlt évek során valaha is szünetelt –, hogyan alakulnak a szovjet belső erőviszonyok, s ezen belül is: tartja-e magát Gorbacsov. Erről elmélkedik Richard Nixon volt amerikai elnök a Washington Postban pár nappal az orosz választások előtt megjelent cikkében. Nixon három dimenzióba helyezi és a trojkához hasonlítja Gorbacsov politikai egyéniséget. A szovjet elnök szerinte egyfelől a karrierjét elindító kommunista párti apparátus terméke, másfelől hazafias orosz nacionalista, harmadik oldalról pedig briliáns pragmatista politikus, aki szereti a hatalmat, mi több, tudja, hogyan kell élni vele, s meg fog tenni mindent, ami a megtartásához szükséges. Ám csak a naivan optimisták gondolhatják, Jelcinnel és a többi nyolc tagköztársaság vezetőjével kötött legutóbbi megegyezése – s ehhez most már a legfrissebb események tükrében hozzátehetjük, Jelcin választási győzelméhez nyújtott gratulációja – egyszer és mindenkorra megszüntetné Gorbacsov politikai többarcúságát. A szovjet elnök belső hatalmi környezetében változatlanul kemény pozíciókat foglalnak el olyan politikusok, mint például Valentyin Pavlov jelenlegi miniszterelnök, aki a mai napig se vonta vissza vádaskodását, miszerint a nyugati bankok nem akarnak egyebet, mint a szovjet gazdaságot destabilizálni. Mint ahogy érvényben van az a rendelkezése is, amelynek alapján a rendőrség is a KGB bármikor hatósági parancs nélkül razziázhat a nyugati érdekeltségű közös vállalatok irodáiban. Vagy ott van Borisz Pugo, a korábbi lett KGB főnök, mostani belügyminiszter, akinek különleges alakulatai változatlanul gondoskodnak a balti köztársaságok határvidékéről érkező véres, napi hírekről. Még egy név a sorból: Vladimir Krjuskov KGB-főnöké, aki nemrég egy személyes beszélgetésen nyersen megjegyezte Nixonnak: „Demokratizálásból csak annyit, amennyit elbír a gyomrunk.” Mindazonáltal Nixon szerint Gorbacsovnak a kemény vonallal kötött szövetsége csak átmeneti lehet. A jövő a demokratikus reformoké, és nem a kommunista reakcióé – vélekedik az amerikai exelnök. Megnyilatkozott a héten egy másik, korábban aktív politikus is: David Funderburk, az Egyesült Államok volt bukaresti nagykövete. A professzor a nyolcvanas évek első felében állt a bukaresti nagykövetség élén, majd 1985-ben lemondott hivataláról, tiltakozásul a Ceausescu-rezsimnek nyújtott amerikai támogatás ellen. A lemondás nem rázta meg túlzottan az akkori amerikai és nyugat-európai kormányköröket, a Nyugat még éveken át csendesen szemet hunyt a romániai valóság fölött. Elegendő volt ehhez az, hogy a kondukátor olykor borsot tört a nagy keleti szomszéd orra alá, elküldte például a román válogatottat a Los Angeles-i olimpiára. Kelet-Európa meg, ugyebár, a szocialista internacionalizmus testvéri ernyője alatt élte idilli életét a szisztematikus emberirtás tőszomszédságában. A professzor, akárcsak ’85-ben, most is figyelemre méltó megállapításokat közölt – ezúttal az MTI tudósítójának nyilatkozva. Szerinte az amerikai kormány túl korán ismerte el az Iliescu-rendszert, ahelyett, hogy előbb ragaszkodott volna a Securitate feloszlatásához, és a valóban szabad választásokhoz. Az amerikai politikus nem bízik abban, hogy az idei választások Romániában – ha egyáltalán sorra kerülnek – különbek lesznek, mint a nyilvánvaló csalásokkal lebonyolított tavalyiak. A közelmúltban egyébként egy olasz forgatócsoportnak sikerült bejutnia a szamosújvári fegyház kazamatáiba; a magyar Panoráma múlt héten sugározta a riportot. A filmesek lámpái olyan föld alatti folyosókba, kínzókamrákba világítottak be, amelyek láttán most már ország-világ előtt letagadhatatlan, hogy Auschwitz, Mauthausen, Bergen-Belsen, Buchenwald, Recsk, Gulag mellett – némi időbeli eltolódással ugyan, de Szamosújvár (Gherla) is helyet kér az e századi borzalmak topográfiájában. Itthon a múlt héten ötvenhat mártírjaira emlékeztünk. Az áldozatok rokonai, a forradalom utáni megtorlások elszenvedőinek és túlélőinek hogy a szavaiba az idei megemlékezéseken némi sajátos keserűség is vegyült. Sajnos, nem ok nélkül. El kell ismerni, hogy a két évvel ezelőtti csodálatos közös megtisztulás élményét követően lassan kicsit mintha megfeledkeztünk volna '56 szelleméről. Magyarázatot lehet keresni rá – az átalakulás kuszaságai, a politikai iszapbirkózások, gazdasági kínlódásaink –, mentséget azonban aligha. Baj lenne, ha szem elöl tévesztenénk ’56 csillagának tiszta fényét, baj lenne elveszteni ezt a történelmi és morális tájékozódási pontot éppen most, a nagy vöröscsillag-hullások idején. ERDÉLYI ANDRÁS 1991. jún. 21. Nehéz idők kellemetlen találkozások. Ki-kinek tartozik ez a tét, ez a nagy kérdés. Ebből nehezen tudunk kimászni. Ezideig is tartozik a nagy szov. Unió nem tud fizetni az importja után. Így lett kutyamacska barát. Csapatok Magyarországon …ból is – ki kellett volna vonni. Ebből azonban csak annyi valósult meg, hogy a pápai repülőteret átadták a Magyar Néphadseregnek. (Zárójelben megjegyezzük: helyette 1956 után az addig magyarok által használt kunmadarasit kapták meg.) 1955-1957 között tehát „törvényen kívüli” helyzet van, mert nincs a csapatok itt-tartózkodását engedélyező érvényes szerződés Magyarország és a Szovjetunió között. Hacsak Hruscsov és Rákosi szóban meg nem egyezett... De ez csak egy nagyon is esetleges feltételezés. Sokkal valószínűbb, hogy az akkori magyar és szovjetvezetést nem zavarta ez a helyzet. Minthogy Gerő Ernőt sem zavarta, hogy 1956. október 23-án éjszaka kérje a rendezetlen körülmények között – tehát jogtalanul – Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok segítséget a magyar forradalom leveréséhez. 1956. november 1-3. között 14 szovjet hadosztály érkezett Magyarországra, túlnyomó többségük a Ivovi székhelyű „Kárpáton inneni Katonai Körzetből”, illetve a „Kijevi”-ből, néhány hadosztály pedig Romániából. Ezek többsége a harcok csitultával távozott. A negyedik, több mint 34 évig tartó időszakra vonatkozó szerződést a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség fogadta el 1957. március 20. és 28. közötti Moszkvában, majd ennek alapján 1957. május 27-én Budapesten írták alá az egyezményt a „Magyar Népköztársaság területén ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok jogi helyzetéről”. Hosszú ideig úgy tűnt, ez az ideiglenesség végleges lesz, mivel az itt tartózkodó szovjet alakulatoknak nem volt a Szovjetunió területén anyahelyőrségük, bázisuk, sem ikeralakulatuk. Ezért kerültek most a kivonás és hazaszállítás után a magyar sajtóban is sokszor emlegetett lehetetlen helyzetbe. Nincs otthon laktanyájuk, nincsenek lakóházaik, funkcionálásukhoz hiányzik a teljes infrastruktúra. Ezek a hadosztályok teljesen a megszállásra rendezkedtek be. Meg kell jegyezni, hogy 1958-ban,… | |
