 |
    |
 |
Kelet-Európát káosz fenyegeti 1992. május 4., hétfő NÉPSZABADSÁG Kelet-Európát káosz fenyegeti – interjú Stefan Musto professzorral Stefan Mustóval, a német FDP-hez közel álló Friedrich Naumann Alapítvány 1989-ben létesített budapesti irodájának vezetőjével arról beszélgettem, miként látja a külföldi a magyarországi politikai változásokat és a kelet-európai fejleményeket. – Musto úr, önről tudom, hogy a német szabaddemokrata párt tagja, de jelenlegi tisztségében szigorúan pártsemleges, aki megpróbálja elfogulatlanul szemlélni a hazai átalakulást. Szinte minden párthoz jó viszony fűzi. Mint szociológus és politológus, világot járt ember, milyennek lát bennünket, mennyire vagyunk nyitott társadalom? – Az, hogy Magyarország mennyire nyitott, nagyon viszonylagos kérdés. A magyarok szeretik magukat a fejlett nyugati demokráciákhoz, különösen a szomszédos Ausztriához hasonlítani. – Miért baj ez? – Azért, mert egy-két év alatt nem lehet évtizedes, sőt évszázados lemaradást behozni. Inkább a környező egykori szocialista országokhoz kellene a mai Magyarországot viszonyítani. Akkor ez az ország kitűnő jegyet érdemelne. A magyar politikai tagolódás már kezd a nyugat-európaihoz hasonlítani, szemben mondjuk a lengyelországi politikai káosszal. Csehszlovákia lehet, hogy szétszakad, a volt Jugoszláviáról már nem is beszélve. Romániában és Bulgáriában pedig még távolról sem érték el a magyar politikai tagolódást. – Ön szerint milyen politikai-társadalmi veszélyek leselkednek ma Magyarországra? – Ehhez szabadjon először egy elméleti megjegyzést fűznöm, amely Dahrendorftól származik. Ő azt mondja, hogy a közép-európai változások három síkon zajlanak. Politikai téren a változásokat egyszerű elitcserével meg lehet oldani. – Nálunk ez már megtörtént. – Így van. A piacgazdaságba való átmenet viszont már nem oldható meg sem huszonnégy óra, sem huszonnégy hónap alatt. – Tudom, hogy nem foglalkozik jóslással, de mégis, mennyi idő kell hozzá? – Lehet, hogy öt-hat, de az is elképzelhető, hogy nyolc év szükséges. Ha a jólét hosszú ideig nem születik meg, akkor a lakosság tűrőképessége a végső határhoz közelit. A kevésbé tájékozott emberek ilyenkor hajlamosak bedőlni a populistademagóg jelszavaknak. – Beszéljünk a Dahrendorf-féle harmadik síkról. – Ez a civil társadalom kialakulása, amely még a gazdasági átalakulásnál is hosszabb folyamat. Ez akár tetszik, akár nem, több száz évig is eltart. Nézze meg Angliát vagy Franciaországot! A társadalom ebben a fázisban már önmagával foglalkozik, vagy ha kell, az állammal szemben is „szervezkedik”. A civil társadalom felépíti saját érték- és intézményrendszereit. Magyarország ennek a folyamatnak még csak a kezdetén tart. Ez az ország mindig is túlközpontosított, vagy ha úgy tetszik, etatista volt. Az embereket mindig alattvalóknak tekintették. – És most? – Még mindig mély a szakadék a politikai és gazdasági elit, valamint a széles néprétegek között. Amennyire korszerű, nyugati típusú, tájékozott a magyar elit, annyira távol állnak a már említett néprétegek attól, amit úgy nevezünk, hogy polgári társadalom. – Mi ennek az oka? – A kommunikáció, az állandó kapcsolat hiánya. – Ha már az elitnél tartunk, ön, a külföldi mennyire látja megosztottnak a magyar értelmiséget? – Politikai megosztottságra gondol? – Arra is. – Úgy látom, hogy a magyar értelmiség túlnyomó többsége nyugati típusú demokráciát szeretne meghonosítani. Tapasztalok azonban más tendenciákat is. Nagy magyar nemzeti államban gondolkodnak, amely Münchhausen báróként a hajánál fogva önmagát húzza ki a mocsárból. Egy ilyen kis ország viszont ezt nem teheti meg. Az utópiáknak nem szabad felülni, mert az csak hátráltatná a megkezdett folyamatot. – Magyarán a modernizációs elképzelések szerint oszlik meg az értelmiség? – Túl egyszerű lenne, ha azt mondanánk, hogy csak ez a két csoport létezik. Tapasztalataim szerint a pártokban, akár az MDF-ben, akár az SZDSZ-ben, vagy a MSZP-ben és a KDNP-ben megvannak a nyugatias fejlődés hívei. Legkevésbé a kisgazdák és az MDF jobbszárnyához tartozó politikusok között találkoztam ilyen emberekkel. – Térjünk át tágabb hazánkra, Kelet-Európára. - Hadd szóljak előbb arról, hogy az itteni, vagyis a kelet-európai értelmiség a „homo historicus orientalis”. Romantikusok, még mindig hisznek a mítoszokban, a csodákban, a nyelvtől, mint nemzetfenntartó erőtől várják azonosságukat, s erre alapozva próbálják meg felépíteni az új társadalmat. – Ez nem inkább csak a kis népek sajátja? – Nem, esetleg élesebben jelentkezik, mint a nagy népeknél. Míg Nyugaton az emberek jólétben élnek, önöknél, vagyis Kelet-Európában „nyelvében él a nemzet”. – Értsen meg bennünket... – Ha a magyar sajtót olvasom, maradjunk most csak a Népszabadságnál, az a benyomásom, hogy minden publicisztika irodalmi remekműnek készül. Ezzel szemben a nyugati lapokban csupasz tényeket és egyszerű kommentárokat látok. – Kissé elkalandoztunk. Merre tart ön szerint Kelet-Európa? – Nagyon nehéz erre válaszolni. A 89-es változások után a kelet-európai társadalmak elbizonytalanodtak, mert eltűnt a közvetlen cél, amely az átalakulást megelőzően előttük lebegett. A cél az volt, hogy a régi rendszert el kell temetni és a síron új virágnak kell kisarjadnia. E népek nem gondoltak arra, hogy mi lesz a temetés után. – Csodaváró népek vagyunk? – Szerintem igen. Gondoljon csak a klasszikus lengyel vagy orosz irodalomra. A kelet-európai népek tele vannak érzelmekkel. Jó lenne a rációt és az emóciót, a szavakat és a tényeket egyeztetni. – Milyen veszélyek fenyegetik a térség országait? – A teljes káosz, a politikai felaprózódás és a társadalmak elbizonytalanodása, amikor az emberek már nem látnak kiutat vagy alternatívát. Egy olyan országban, amelyben már virágzik a civil társadalom, szinte mindegy, hogy van-e a pártok között különbség vagy nincs. De itt, ha teljessé válik a pártoktól való elfordulás, mert az emberek már nem tudnak különbséget tenni közöttük, az nagyon veszélyes lehet. Kelet-Európában még nem mindegy, hogy melyik párt kormányoz, mert az éppen hatalmon lévő párt szabja meg a mindenkori irányvonalat. Pogonyi Lajos | |
