Koronás vendégünk

HAZAI PANORÁMA 1993. május 13.

Miért ferde a kereszt a koronán? – kérdezte az angol királynő, amikor a Nemzeti Múzeumban megtekintette a koronázási ékszereket. Nem tudjuk, mit válaszoltak neki, de aligha azt, hogy régi hagyománya van nálunk a civakodásnak, valami pártütő a koronát se tisztelte, kímélte egykoron. A szigorú protokoll ilyen szavakat nem enged meg, s különben is, őfelsége csak egy jó órával előbb mondta a Parlamentben. „Magyarország nemcsak a szabadság ösvényét nyitotta meg, hanem rátalált arra a békés útra is, amely a függetlenséghez és a demokráciához vezet.” A beszédet hallgatók többsége alighanem a békés utat vélte leghangsúlyosabbnak a szabadság, függetlenség, demokrácia felsorolásában.
II. Erzsébet brit uralkodó négy napot töltött hazánkban, több mint húsz helyszínen fordult meg, többek között az országházi ülésterem díszpáholyában és a Dankó utcai hajléktalan menhelyen, a Magyar Tudományos Akadémián és a bugaci pusztán, templomban és a Halászbástyán. Kecskeméten a Kodály Intézetben együtt énekelt néhány sort a kórussal, és megkérdezte, beszélhet-e az éppen gyakorló iskolásokkal. Minden a nagyon szigorú protokoll szerint zajlott, mégis, akiért a protokoll volt, királyi fenségében is emberi maradt. Mosolygott és visszafogott mozdulattal integetett. A nők megcsodálták a minden alkalomra más ruháját, kalapjait, ékszereit. A politikusok pedig a szavait figyelték, még ha az angol uralkodó nem is politikacsináló.
Ritka vendég nálunk a koronás fő, még ritkább a királynő, II. Erzsébet személyében pedig először járt hazánkban brit uralkodó. S nem azért ő az első, mert szépanyja – nagyanyjának nagyanyja – magyar volt, pici részben tehát ő is az. Általában négy hivatalos utat tesz évente az angol királynő, a vendéglátó ország parlamentjében csak kivételesen mond beszédet. Az elmúlt években két helyen, az Európa Parlamentben és az Egyesült Államok törvényhozói előtt beszélt. És most nálunk, a neogótikus Országházban, amely a királynőt az angol parlament épületére emlékeztette. Itt mondta, beszéde befejezéseképpen: „Mi örvendünk annak, amit önök elértek, és mélységesen bízunk további sikereikben. Isten áldja meg Magyarországot!”

A fontos az, hogy szavazzunk!

Minden 18 éven felüli magyar állampolgárt az urnákhoz várnak május 21-én a tb-választáson. A lebonyolítás úgy történik, mint az országgyűlési és a helyhatósági képviselő-választáskor volt. Néhány ezer honfitársunk kivételével, akik ezúttal a munkahelyükön adják le voksukat, a polgárokat általában ugyanazokba a szavazóhelyiségekbe hívják, mint a rendszerváltáskor.
Ez a választás annyiban lesz más, hogy most egyetlen választókerületnek számit az egész ország: Soprontól Békéscsabáig mindannyian egyforma szavazólapot kapunk. Méghozzá fejenként kettőt, mivel külön szavazunk az egészségbiztosítási, és külön a nyugdíjbiztosítási önkormányzatra.
A tb-választáson a szakszervezeti, illetve az érdekképviseleti szövetségek indulhatnak, listát állítva. Az Országos Választási Bizottság döntése szerint hét országos szövetség felel meg a törvényben előírt feltételeknek. Ezek: az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés, a Liga, az MSZOSZ, az Autonóm Szakszervezetek, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, a Munkástanácsok Országos Szövetsége és a Keresztényszociális Szakszervezetek Országos Szövetsége.
Ők kerülnek majd fel a szavazólapra. Hogy milyen sorrendben, azt sorsolással döntötték el, mivel kétségkívül előnyt élveznek a lista élén szereplők. Sokan ugyanis nem nézik végig a resztvevők névsorát, hanem az elöl lévőt választják.
A választás gyakorlati lényege: a hét közül egy szakszervezeti tömörülésre kell szavazni úgy, hogy a neve alatti karikába X-et teszünk. Célszerű végignézni a resztvevők listáját. Hogy könnyebben választhassunk, a szavazólapon mindegyik tömörülés öt-öt nevet közöl, a listájukon szereplők közül a legismertebbeket. Ők, illetve az utánuk következők kerülnek be a tb-önkormányzatba, a kapott szavazatok számától függően több vagy kevesebb jelölt. Külön tüntetik fel az egészségbiztosítási és a nyugdíjbiztosítási önkormányzat jelöltjeit.
A versengés ellenére abban a tb-választás minden résztvevője egyetért: az kevésbé fontos, melyik szakszervezeti tömörülésre voksolnak többen. A lényeg az, menjünk el május 21-en szavazni, hogy megalakulhassanak végre az óhajtott. és sok szempontból a lakosságnak is fontos tb-önkormányzatok.
-gy-k-


SAVARIA FÓRUM 1992. OKTÓBER 30.
„Túl sok ma a hős...”
Még egyszer a szombathelyi '56-ról


Füzessy József volt birkózó edzőt sokan ismerik a városban. Azt viszont már kevesen tudják róla, hogy komoly szerepet vállalt a forradalom történéseiben is.
Az ötvenes éveket művezetőként éltem meg a Járműjavítóban. Birkózó voltam, úgyhogy volt tekintélyem a dolgozók előtt. 1956. októberében az eseményekre legelőször a vasút reagált. A vasúti forgalmisták hozták a fővárosból a híreket a és mi alakítottuk meg az első munkástanácsokat is a városban. 26-án indult meg a mozgolódás a Járműjavítóban. Akkor még jöttek a párttitkárok, aztán mondták mindenkinek, hogy nyomás dolgozni, meg hogy ne tömörüljenek elvtársak, mert baj lesz. Olyan spontánul, olyan lendülettel ment minden, hogy ha akartuk volna, sem tudtuk volna visszafogni az embereket. Úgy tűnt, hogy a dolgozók sem tudnak önmaguknak megálljt parancsolni, hiszen volt rá példa, hogy elkezdték lökdösni a vezetőket meg a szakszervezeti bizalmikat, aztán meg nekem kellett szétválasztani őket. Gyűlöltem, meg még most is gyűlölöm az erőszakot. Elegem volt már a háborúból is, úgyhogy a forradalomban is igyekeztem csillapítani az indulatokat. Úgy gondoltam, a forradalom sikeresebb lesz, ha nem ismétlődnek meg a budapesti véres események.
Amikor megalakítottuk a munkástanácsot – a Jármű volt a legtöbb dolgozót foglalkoztató szombathelyi üzem – a többiek beválasztottak a vezetésbe. Ezután azon voltam, hogy nyugalom legyen, így amikor a választás alatt megpillantottam magam mellett a nyárfalevélként remegő mérnököt, ajánlottam, hogy vegyék be őt is a vezetésbe. Később – ilyen a sors, látja – ő volt az, aki a legbőszebben vallott ellenem a tárgyaláson.
Én láttam közelről az eseményeket. S látom azt is, egy ma miként csinálnak hőst egyesekből, akik beépített emberek voltak, mint például oly sokan a katonatanácsban, vagy pedig egyszerűen sodródtak az eseményekkel, ahogy később sodródtak a kádáristákkal is. Ott van például Horn Miklós; aki ugyan az események irányítója volt, de novemberben az MSZMP megalapítói között is olvashattuk a nevét. Túl sok ma a hős, akik meg megszenvedtek az igazukért, azok csöndben vannak, nem beszélnek.
Hogy mi volt a fő bűnöm? Az, hogy segítettem lecsillapítani azokat a gyilkos szenvedélyeket, amelyek a szombathelyi laktanya tisztjei ellen irányultak. Megmentettem az életüket, aztán meg is hálálták rendesen, de erről majd később. A Nemzeti Bizottságban említették, hogy az ávós laktanyában – mert akkor az volt – szabályos lázadás folyik. Elkezdtek könyörögni nekem, főleg a beijedt tisztek – Tóth Ferenc főhadnagy vezetésével –, hogy menjek ki, mert vér fog folyni. Amikor kiértem a laktanyába, már láttam, hogy a kiskatonák átvették az irányítást, a tiszteket meg bezárták egy terembe. Gyűlölték őket rendesen, hiszen az ő parancsukra lőttek egy-két nappal korábban a tömegbe Budapesten. Engem már félig-meddig ismert az egész laktanya, hiszen volt a katonák között jópár tanítványom, és azok elmondták a társaiknak, hogy ki vagyok. Rendkívül fegyelmezetten fogadtak, magam is meglepődtem. Kértem őket, hogy bemehessek a fogva tartott tisztekhez. Beléptem a terembe, s elég nyomorult látvány tárult elém. Akkor elhatároztam, hogy megpróbálkozom a lehetetlennel, és – megakadályozandó az öldöklést – valamiféle békülést indítványozok a sorköteles állománynak. Tudok mindent, tudok a budapesti szégyenteljes cselekedetekről, de most már nem folytathatjuk a vérfürdőt – mondtam nekik. – Adjátok vissza a fegyvereket a tiszteknek, nem fogják ellenetek fordítani kértem őket, és a katonák hallgattak rám. Becsület szavamat adtam nekik, hogy ha segítenek a rend fenntartásában, akkor a bűnösöket később egészen biztosan bíróság elé állítják, de nekünk nincsen jogunk az önbíráskodáshoz. Ekkor, épp a legjobbkor, felállt egy kiskatona. Kezében egy gyásztávirattal, és eltávozást kért az édesanyja temetésére. Odaszóltam a laktanyaparancsnoknak, hogy adjon neki azonnal két hét szabadságot, mire ő először vonakodott, de végül is megadta. Ebben a pillanatban győztem, hiszen úgy állítottam magam mellé a kiskatonákat, hogy nem kellett meghalniuk a tiszteknek sem.
Ezt az egészet persze másképp látták a hatóságok a forradalom bukása után. November 4-én behivatott az igazgató, – aki birkózó társam is volt, s akinek, amíg a munkástanács vezetője volt, rengeteget segítettem, és ő is kikérte a tanácsaimat –, és mindenfélére hivatkozva kirúgott. Mondanom sem kell, hogy amikor elbocsátott, két ávós állt mögötte. – Rohadt fasiszta, takarodj innen – az osztályvezető így búcsúzott tőlem.
Márciusban jöttek értem. A lakásomon törtek rám. – Nem bilincseljük meg, ha szökni próbál, egyszerűen lelövöm – mondta az egyik. Beszállítottak a Király utcai „muskátlis házba” – ez volt az ÁVÓ székháza, de mindenki így hívta –, és bevágtak egy zárkába. Itt találkoztam szegény Káldi Laci volt kollégámmal is, aki a Nemzeti Bizottság tagja volt és az orosz deportálásból hoztak ide vissza. Este tíz óra felé a szememet reflektor fénye vakította el, kirugdostak a zárkából, és vittek kihallgatni. Szabályosan félholtra vertek. Arra kényszerítettek, hogy lépjek a kezemre, ők meg ütöttek ahol értek. Kinyitottak egy fiókot, abban volt legalább tízféle gumibot, nekem kellet választanom, melyikkel vernek ájultra. Aznap éjszaka mindenkit agyonvertek. Káldi Laci alig élte túl. Sosem felejtem el, úgy hűsítettem kékre meg feketére vert testét, hogy előtte a betonpadlón tartottam sokáig a kezemet.
A vád az volt ellenem, hogy lázadásra biztattam a kiskatonákat. Ezt nem írhattam alá, hiszen a tisztek nekem köszönhették az életüket. – Ahogy gondolja – mondta a kihallgatótiszt, aztán átszállíttatott a börtönbe. Biztos voltam henna, hogy kötelet kapok. Akkor jött az isteni szerencse. Egy ismerős állt meg előttem a börtönfolyosón. Tóth József volt a vasútról, igaz hogy pufajkás volt, de tudta azt, hogy azokban a napokban sem voltam senki karára. A tárgyaláson, ahol Szabó György ügyész életfogytiglanti vagy halálbüntetést javasolt számomra, a hazug vádak mind megbuktak, ugyanis Tóth behívatta a laktanya tisztjeit, akik nem tudtak nem mellém állni, hiszen, noha a másik oldalon álltam, nekem köszönhették az életüket.
p.zs.
Nekem is volt benne részem… a vád: de beszélt!…


Hogyan dolgozik a Kárpótlási Hivatal?

A „kárpótlás” szó fogalommá vált az elmúlt években, de 1989 tavaszától egyre jobban az érdeklődés középpontjába került. A Németh-kormány már 1989 tavaszán az 1945-öt követő időben szabadságukban jogtalanul korlátozottak különböző szervezeteinek ígéretet tett, hogy a jogsérelmet szenvedettek kárpótlásban – nyugdíj-kiegészítésben fognak részesülni. Az 1990 március végi szabad választásokat megelőző időszakig megjelent rendelkezések (72/1989., 104/1989., 108/1989. és a 65/1990.) fokozatosan kiterjesztették az 1945-1963 közötti években sérelmet szenvedettekre a nyugdíj-kiegészítési jogosultságot. Kezdetben a Belügyminisztérium Igazgatási Osztály Rehabilitációs Alosztálya foglalkozott a kérelmek elintézésével. Az igénybejelentések egyre növekvő száma miatt a kormány 1990 júliusában egy teljesen önálló szervezetet hozott létre – Kárpótlási Hivatalt – , mely 1990. október 15-én költözött Budapesten a VII. ker., Kürt u. 6. sz. alatti épületébe. Ekkor a beadott kérelmek száma elérte a 120 000-et. 1991. július 10-én a Kárpótlási Hivatalban nyilvántartott kérelmek száma megközelítette a 350 000-et. Most is naponta hosszú sorok kígyóznak a Kürt u. 6. sz. alatti épület előtt, s általában 350-400 az új személyesen beadott kérelmek száma, korábban a postán érkezett levelek mennyisége 800-2000 között váltakozott.
Elképzelhetetlen az ilyen nagytömegű kérelem-adatlap mechanikus módon való elintézése. Szükség volt a kérelmek-adatok számítógépes feldolgozása, s ily módon az ügyintézés gyorsítására nyílt lehetőség.
Mit kell ennek a Kárpótlási Hivatalnak elvégeznie?
– A beérkezett kérelmet-adatlapot az érkezés sorrendjében nyilvántartásba venni. Az előírásoknak megfelelően a bizonyító igazolásokat ellenőrizni. Ezt követően 2 példányban hatósági igazolást kiállítani, s ezeket a kérelmezőnek elküldeni.
– A számítógépes feldolgozás lehetővé-tette, hogy a Kárpótlási Hivatal a hatósági igazolásokat közvetlenül megküldte a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságnak, s így lerövidült az ügyintézés ideje.
Az érintettek 1990 őszétől visszamenőleges hatállyal egyösszegű – egyszeri – nyugdíjemelésben részesültek, s attól kezdődően a havi 500 Ft-os kiegészítést rendszeresen kifizették a nyugdíjakkal együtt.
– Az 1990. november 21-én megjelent új Kormányrendelet szerint 1991. január 1 -jei hatállyal a havi 500 Ft-os nyugdíjemelésen kívül az eltelt éveknek megfelelően minden további évre . 250, illetve a hatodik évtől pedig 300 Ft nyugdíjemelés jár havonta.
Hogyan szerez tudomást a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság az eltöltött évek alapján járó nyugdíjemelés összegéről???
– A Kárpótlási Hivatal a rendelkezésre álló okmányok alapján úgynevezett ÖHB-t (Összesített Hatósági Bizonyítványt) állít ki. Ezt hivatalból elküldi a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságnak. S innen a torlódásokat leszámítva a nyugdíjfolyósítás minden zökkenők nélkül folyik.
Milyen körrel bővült a Kárpótlási Hivatal feladatköre?
A nyugdíj-kiegészítéssel kapcsolatosan kiterjesztették az érintettek körét az 1938-1945 közötti időszakban jogsérelmet szenvedettekre (deportáltak, munkaszolgálatosok, gettóba zártak, internáltak). Tudomásom szerint több mint 60 000 kérelem futott be a Kárpótlási Hivatalba az említett időszakban jogsérelmet szenvedettektől. Rövid időn belül számítógépre viszik az adatokat, és megindul a hatósági bizonyítványok kiállítása.
Befejeződik-e ezzel a nyugdíj-kiegészítéssel a személyes szabadságukban korlátozottak kárpótlása?
Ez nem jelenti a kárpótlás befejezését. Külön törvény készül az 1938-1989 közötti időszakra vonatkozóan az „egyösszegű” kárpótlásra. A jogsérelmet szenvedetteknek nem kell ezt külön kérelmezni, a Kárpótlási Hivatal a rendelkezésre álló adatok alapján ezt hivatalból fogja elintézni.
Milyen hibák csúszhatnak az ügyintézésbe? Nem túlzottan „bürokratikus” a kérelmek elintézésének módja?
Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy az ügyintézés nem bürokratikus. Mint említettem az igényjogosultak – a becsléstől eltérően – közel 350 000-es száma gondokat és torlódásokat okozott ugyan, és óriási feladatot jelent az évek miatti emelkedés kiszámítása is.
A hibák nagyon minimálisak, de rövid időn belül korrigálásra kerülnek. Mivel számítógépes a feldolgozás, egy szám félreütése komoly gondokat okozhat. Példaként említem a Vas Népe 1991. július 5-i számában a „Feleségül vette saját magát” c. cikkben szereplő Szalai István, 9800 Vasvár; Petőfi u. 34. sz. alatti lakó volt orosz hadifogoly ügyét.
A számítógépre az ügyintéző az „1-es” helyett a „3-as” billentyűt ütötte le. Az 1-es a saját jog program, a 3-as pedig a „házastárs jogán” állítja ki a hatósági igazolást. Így történt a sajnálatos félreértés.
Szalai István kérelmet e sorok írója továbbította 1990. május 23-án a Belügyminisztérium Titkárságára, de a cikk megírásával egyidőben a „kijavított” hatósági igazolást intézkedése során a Nyugdíjfolyósító Igazgatósághoz átadták. Ezen igazolás szerint a hadifogságban eltöltött idő 1494 nap, tehát 4 év és 34 nap. Így az első év után havi 500 Ft, a további 4 évre 1000 Ft, összesen havi 1500 Ft nyugdíj-kiegészítés kifizetésére intézkedés történt.
A Kárpótlási Hivatalban naponta kb. 1800-2000 igazolást állítanak ki, melyből 10-15 esetben történik reklamálás. Még ez a csekélynek mondható arány is túl sok, hiszen emberek ügyéről van szó. A hibák ügyintézői figyelmetlenségből adódnak, nincs bennük semmi szándékosság.
Dr. Zielbauer György
kandidátus, a Kárpótlási Hivatal
Kollégiumának tagja



Válasz a „Feleségül vette
saját magát" című írásunkra


TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!
Az 1991. július 5-ei számban „A bürokrácia vak – Feleségül vette saját magát” címmel foglalkoztak Szalai István (9800 Vasvár, Petőfi Sándor utca 34.) kárpótlási kérelmének sorsával.
Az ügyben tévedés történt a számítógépes felvitelnél, ennek következményeit mutatta be a cikk.
A tévedésért, a belőle származó kellemetlenségekért Szalai István úr szíves elnézését kérem.
Új hatósági bizonyítványt állítottunk ki, amelyet július 8-án megkapott a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság és válaszunkkal egyidőben Szalai István úr. Sajnálom, hogy erre korábban a hivatal saját hatáskörében nem került sor. Tévedéseinket igyekszünk sem nem takargatni, sem nem melengetni, hanem kijavítjuk, amint észrevesszük azokat, vagy figyelmeztetnek azokra. Segítségünkre van ebben az a sok tízezer ember, aki bizalommal és megértéssel van saját ügyében, s a tévedésünkben nem feltétlenül lát felelőtlenséget.
Budapest, 1991. július 10.
Dr. Tütős Sándor
a Kárpótlási Hivatal elnöke




TALLÓZÓ
Itt járt a királynő

…szapora magyarázkodásba kezdtek, hogy Fülöp azt nem úgy gondolta, távol állt tőle a sértegetés, inkább arra utalt, hogy térségünkben főleg magyar földön honol viszonylagos jólét. Ezzel napirendre is térhetünk a nem is létező ügy fölött, még akkor is, ha mi nagyon jól tudjuk, hogy ha szükség volt rá, hát ennél piszlicsárébb dolgokból is sikeredett hatalmas pártléggömböt felfújni.
De a múlt hét legjelentősebb protokolleseménye alatt még a pártpolitikusok is megpihentek, igaz, részben azért, mert az események menetébe (szerencsére!) semmi beleszólásuk nem volt. Nem versenghettek a királynői kegyekért, számukra nem osztottak térdszalagrendet, és maximum annak örülhettek, hogy egy ebéd, vacsora idejéig őfelsége közelébe kerülhettek.
Így aztán nem is volt semmi fennakadás, minden ment a maga útján, s az igazi tartalom mellett a fenséges párnak is sok ideje maradt a részletekre. Mert aligha tévedek fatálisan, ha arra gondolok, hogy az ilyen látogatások lényegét a részletekben kell keresni. Ott és nem máshol,– de arról nem megfeledkezve, hogy ezúttal a részletek között nem vész el a lényeg, hanem ellenkezőleg, minden annyira fontos, amennyire az fontos valójában.
Engem személy szerint például rendkívül kedvezően ért II. Erzsébet ama bejelentése,
hogy Albion vigyázó szemeit rajtunk tartja az európai csatlakozáshoz vezető rögös utazásunk során. De egyetlen pillanatra sem felejtettem el, hogy őfelsége nem „politizálni” jött hozzánk, hanem ismerkedni. A fenséges és némi központi csőtöréssel eláztatott napokban persze hallottam olyan véleményeket is, hogy néhány tucat óra alatt még felületesen sem lehet megismerkedni egy országgal, s ekként a különféle gesztusok is feleslegesek. Szerintem meg nem így van! Mert lehet, hogy II. Erzsébet és Fülöp gesztusa mögött majd konkrétumok is lesznek. Természetesen mai számító és politizáló világunkban egy fővárost és vidéket járó program nem igazi szenzáció, de néhány tucat esztendeji jólét után nálunk is változhat a helyzet.
Akkor majd a kimondott szavakat akár egy kézfogás, egy mosoly, egy elismerő főbólintás is helyettesítheti. Akkor majd nem lepődünk meg olyan (hatalmas) apróságokon, hogy a királynő is csak ember, mint ahogy azt tettük a bugaci sétakocsikázás során, amikor Erzsébet nem a herceg, hanem a férj feje fölé emelte az esernyőt. S akkor talán nem kéri egyetlen királynő és király sem, hogy ellátogathasson Budapesten a Dankó utcai hajléktalanbázisra, mert már nem lesznek ilyenek.
Ma viszont ez volt az egyetlen programpont, amelyik a legtöbb bonyodalmat kavarta.
A királynő, gondolom, semmit sem vett észre a zűrzavaros előkészületekből, s a biztonságiak ama hajmeresztő kívánságából, hogy a hajléktalanbázison ne legyenek hajléktalanok. Vagy ha már vannak, akkor azoknak makulátlan múltjuk, s erről erkölcsi bizonyítványuk legyen. A dolgok azért még Magyarországon is úgy-ahogy megoldódnak. Így a Dankó utcát csupán egyetlen éjszakára ürítették ki, a királynő találkozhatott az elesettekkel, s a korábban elfogyasztott pompás ebéd után végül nem kínálták meg egy szelet zsíros kenyérrel.
A királynő ekként kapott még egy darab ízelítőt a mai, rendszerváltott Magyarországbó1, az új, kapitalista fejlődés lehetőségéből, ám mindez nem volt II. Erzsébetnek újdonság, mert járt ő már egy-két szegényházban, saját országában is.
Nem kívánom sommázni a királynői látogatást, s még azt sem kívánom felvetni, hogy nekünk is kellene egy királynő! Természetesen abban az értelemben, hogy minél több olyan politikusra lenne szükségünk, akikre a világ legtermészetesebb módján felnézhetünk. S akkor jöhetnek a protokollprogramok, az ebédelések, a kocsikázások. S majd akkor minden este úgy búcsúzhatunk egymástól, hogy isten óvja a királynőket! És minket is.