 |
    |
 |
„Ennek az országnak vagyok a fia” Kinn, Padon, augusztus 30. Tom Lantos: „Ennek az országnak vagyok a fia” Mélykúti Ilona: – Ritka vendéget üdvözölhetünk itt a Napkeltében, hiszen Tom Lantos amerikai demokrata párti honatya ritkán jön Magyarországra. Együtt néztük meg ezt a minijegyzetet itt az ENSZ-katonákról, pontosabban arról, hogy valóban korrumpálhatók-e az ENSZ-katonák és tényleg igaz-e az a vád, amivel illetik őket. Ön, aki többször járt a boszniai térségben és az amerikai kongresszusban tevékenyen fel is lépett a boszniai rendezés érdekében, mit szól ezekhez a vádakhoz? Tom Lantos: – Hát nyilvánvaló, vannak rossz emberek minden csapatban, de a legtöbb ENSZ-katona az becsületes és keményen dolgozik a békéért. M.: – Akkor miért röppenhettek fel ezek a vádak? L.: – Vádak mindig felröppennek. M.: – Időről időre az is felröppen, hogy Clinton elnök katonai beavatkozást készít elő Boszniában. Mi ezzel a helyzet most? L.: – Nézze, ez elsősorban európai probléma volt. A nagyhatalmak Európában nagyon csúnyán viselkedtek. Hát nyilvánvaló, Angliának, Franciaországnak, Németországnak, Olaszországnak elég katonája, elég hatalma van, hogy ezt meg tudták volna állítani másfél évvel ezelőtt. Akkor kellett volna. Utána pedig a Bush-kormánynak kellett volna ezt megállítani. Mire Clinton elnök átvette a hatalmat Amerikában, már a tragédia legnagyobb része mögöttünk volt. Remélem, hogy most már hamarosan béke lesz. M.: – Ez a remény az Ön személyes reménye, vagy pedig a hivatalos reménye? L.: – Mind a kettő. M.: – Ez annyit jelent, hogy létezik vagy létezhet bármiféle tevékenyebb beavatkozás? L.: – Létezhet. De azt hiszem, azt kell, hogy tudjuk: a beavatkozásnak másfél évvel ezelőtt kellett volna meglennie, nem most. Mielőtt a háború megkezdődött 40-45 évig hatalmas Szovjetunió egy millimétert nem mozdult meg, mert félt a NATO-tól. Véleményem szerint egy új NATO kell, amely nemcsak Nyugat-Európában, hanem Közép- és Kelet-Európában is dolgozni tud, ha szükséges. Ezen nagyon keményen dolgozom sok kollégámmal együtt és véleményem szerint egy-két éven belül egészen új NATO lesz Európában. Remélem, hogy hamarosan Magyarország tagja lesz ennek. M.: – Hogy érti ezt az új NATO-t? A mostanihoz képest mennyire új? L.: – A mostani NATO a Szovjetunió ellen volt felállítva. Ez a Szovjetunió már nem létezik. Tehát ennek a NATO-nak most nincs munkája. De mint a jugoszláv tragédiában láttuk, ha a NATO ott hozzászólt volta, csak fenyegetett volna, semmi nem történt volna. Úgyhogy meg kell győzni a nagy NATO-hatalmakat, hogy teljesen át kell szerelni ezt a nagyon fontos intézményt és bele kell húzni Lengyelországot a Cseh Köztársaságot és Magyarországot is. M.: – Itt olyan nemzetiségi és etnikai konfliktusok robbantak ki, amelyeket Ón szerint egy ilyenfajta katonai fenyegetéssel vagy annak lehetőségével meg lehetett volna akadályozni? L.: – Persze, más is kell ehhez. Közgazdasági fellendülés. Magyarországnak minél hamarabb csatlakoznia kell az Európai Közösséghez és én ezért is nagyon keményen dolgozom. M.: – A volt Jugoszlávia elég messze van Amerikától. Feltételezem, nagyon sok ember nem is nagyon foglalkozik azzal, hogy mi történik Kelet-Európában. Sőt, Clintonnak sokszor a szemére is vetették, hogy foglalkozzon Amerikával, mert hiszen az amerikai problémák a fontosak. Ön azt mondta tavaly novemberben itt, Magyarországon, hogy Clinton színre lépésével egy egészen másfajta Amerika fog megjelenni a világ színpadán. Mennyiben más ez az Amerika most? L.: – Ez az Amerika elsősorban a belügyi problémáit fogja megoldani, mert anélkül nem tud erős lenni külföldön. Másodsorban pedig, úgy a Clinton, mint a Gore alelnök úr az új generáció tagjai, akik a XXI. Században fogják vezetni úgy Amerikát, mint a civilizált világot. Ők nem néznek hátra, ők előrenéznek, s látják; hogy csak a kisebbségek békéje lehet a jövő reménye. Én nagyon fogok azon dolgozni a következő években, hogy itt Közép- és Kelet-Európában civilizáltan éljenek az emberek. Két modell van. A svájci modell és a jugoszláv modell. Nem nehéz választani a kettő között. A svájci modellhez demokrácia kell, jóindulat, békés tervek, a jugoszláv modellhez pedig gyűlölet, vallási gyűlölet, fajgyűlölet. Mit hozott? 200 000 halottat és 2 millió menekültet. A normális, civilizált, intelligens emberek a svájci modellt fogják választani, nem a jugoszláv modellt. Ennek ellenére minden országban vannak olyan szélsőségesek, akik érthetetlenül a jugoszláv modell felé szeretnének menni. M.: – Hadd mondjak én egy harmadik modellt, ezt úgy hívják, hogy latin-amerikai modell. Én most itt a gazdasági modellre gondolok, hiszen elég sokakban felvetődött az a félelem, hogy Magyarország valamiféle latin-amerikai modell felé sodródik, amit senki nem akarna – természetesen a svájci modell sokkal szimpatikusabb. De várva a működő tőke beáramlását, sokakban felmerül egyfajta gyarmatosításnak a veszélye. L.: – Dánia, Norvégia, Svédország, Hollandia, Svájc nagyon szeretika a külföldi tőkét és úgy látszik, nem ártott meg nekik. Ami Közép- és Kelet-Európának kell, az ugyanaz, és az intelligens kormányok ezt belátják és elősegítik. Amerikában sem félünk a külföldi tőkétől, rengeteg angol, német, japán tőkebefektetés van Amerikában. Mi ezt jónak tartjuk, ez csak fellendíti a gazdaságot. (…) M.: – Önnek most, Magyarországra jőve, mi a tapasztalata? Mi most nagyon soványak vagyunk, vagy elindult-e már valamiféle „testsúlygyarapodás?” L.: – Annyi hiba történt Magyarországon az utóbbi 40-45 év alatt, hogy az egyik évről a másikra megjavítani nem lehet. Én nagyon optimista vagyok Magyarország jövőjével kapcsolatban. Nagyon szeretem ezt az országot, ennek az országnak vagyok a fia, de nyilvánvaló, hogy mint a többi ország Európában, kemény évek vannak most. Ez még egy-két évig el fog tartani. De nagyon fontos arra gondolni mindig, hogy alapjába véve itt politikai demokrácia van, itt szabadság van, több párt van, szabad választások vannak. Ez a jövő garanciája és annak ellenére, hogy nehézségek vannak, én ezekkel nagyon-nagyon tisztában vagyok. Nem szabad azonban elfelejteni a másik lehetőséget, valamiféle diktatúrát, amit persze józan emberek nem akarnak. Se baloldali diktatúrát, se jobboldali diktatúrát. M.: – Ön nemcsak nagyon optimista, hanem nagyon udvarias is most. De hát ezt tudjuk mindannyian, sokkal konkrétabban szokott foglalkozni a kelet-európai térséggel és Magyarország problémáival is, olyannyira, hogy elég sokszor érte az a vád, hogy Ön és Soros György túlságosan beavatkoznak abba, ami Magyarországon történik. Sőt egyesek szerint Magyarországon az történik, amit Tom Lantos és Soros György szeretne. L.: – Engem ez az ország nagyon érdekel, mert véleményem szerint kell, hogy jó jövője legyen ennek az országnak. És amennyiben én ebben segíteni tudok, azt mindig meg fogom próbálni tenni. M.: – Múlt héten találkozott Göncz Árpád köztársasági elnökkel. Csak a hír jelent meg, a találkozás puszta ténye. Mondana erről valami bővebbet? L.: – A feleségemmel én már az augusztus egy részét Magyarországon töltöm 1964 óta, úgyhogy ez nem egy új forma nekem. Göncz Árpád úrral hosszú-hosszú baráti beszélgetésünk volt, a feleségemmel együtt találkoztam vele. Azt hiszem, ugyanaznap hosszú beszélgetésem volt Jeszenszky külügyminiszterrel. Tegnap az amerikai nagykövettel és Kodolányi úrral volt egy nagyon kellemes, hosszú ebédünk. A pénzügyminiszterrel fogok vacsorázni a hét folyamán. Annak ellenére, hogy ez egy magánutazás és én a Balatonra szeretnék elszökni, túl sokan akarnak velem találkozni. M.: – Szóba került-e a magyar belpolitikai helyzet ezeken a megbeszéléseken? L.: – Persze, hogy szóba került, de ezek mind privát beszélgetések voltak. M.: – Tehát akkor én most ne kérdezzek semmit? L.: – Kérdezhet, de nem fogok tudni felelni. M.: – Azért az furcsa volt számomra, hogy a ma reggeli újságokban a kormányszóvivő cáfolta azt a hírt, mely szerint Ön találkozni fog a kormányfővel is. Miért marad el ez a találkozás? L.: – Nem marad el. Antall József jó barátom, neki csak jó erőt egészséget kívánok. Nem volt terv arra, hogy vele találkozzam, úgyhogy nem lett semmi változás. Tudom, hogy ő mennyire el van foglalva, én is el vagyok foglalva. Ez egy nem hivatalos út, nem is terveztem, hogy találkozom vele. M.: – Bizonyára értesült arról, hogy szeptember 4-én Kenderesen újratemetik Horthy Miklóst. Nagyon-nagy vita van a temetés körül. Ön mit gondol erről? L.: – Nézze, én itt éltem a Horthy-kormány alatt. Amennyiben ez egy teljesen privát ügy, abban nem látok semmi problémát, minden Magyarországon született embernek joga, hogy itt legyen eltemetve. Ha vannak olyanok, akik a Horthy-érát másképp próbálják most lefesteni mint az igazság volt, abban probléma lenne. De egy privát temetkezésről az embernek tényleg nincs politikai véleménye. M.: – Ön, mint Clinton elnök és Gore alelnök közvetlen munkatársa, elemzéseket készít Kelet-Európáról. Nemcsak Magyarországról, hanem erről a térségről is. Mondhatjuk azt, hogy az Ön szemüvegén keresztül nézik ezt a térséget? L.: – Remélem, hogy az én tanácsaim befolyásolják őket, és evvel kapcsolatban azt hiszem, van egy jó hírem is. A javaslatomra úgy a kongresszus, mint a kormány úgy döntött, hogy még az év vége előtt Amerika bukaresti nagykövetsége egy irodát fog felállítani Kolozsvárott. Én fogom ezt megnyitni, valószínűleg decemberben. Véleményem szerint a magyar kisebbséget segíteni fogja. Pest Megyei Hírlap, augusztus 31. Aki ott lehetne EDU-konferencia nyílik Budapesten, számos nagy tekintélyű politikus látogat a héten hazánkba, ám a kiemelkedő jelentőségű eseményt – ha nem is beárnyékolja vagy felülmúlja, de a vihar előtti csendjével – kétségtelenül némileg elhomályosítja vitéz nagybányai Horthy Miklós szombati újratemetése. A kenderesi szertartás hónapok óta látens feszültségű és a társadalmat érzékenyen érintő esemény, annak ellenére, hogy a család szigorúan zártkörű aktust képzelt el. El lehet gondolkodni e szándék tisztességén, ugyanakkor nem hallgatható el ennek naivitása sem. Hogyan lehet egy száműzetésben elhunyt magyar állampolgárt, aki több mint két évtizeden keresztül az ország első embere, kormányzója és legfőbb hadura volt, egyszerű magánemberként, szák körben eltemetni? Egyetlen megoldás a teljes nemzetközi és hazai hírzárlat lett volna, ám ez kivitelezhetetlen. Ha csak utólag tudja meg a közvélemény, talán másképp alakulnak a dolgok. Meglepő volt néhány napja, hogy a parlamenti pártok egymástól függetlenül, mégis hasonló tartalmú nyilatkozatokat tettek. Valamennyien egyetértenek a család kérésével, ugyanakkor furcsállják, és nemtetszésüknek adnak hangot a politikai hisztériakeltés miatt. Ha ennyire egységes a nézőpont, akkor ki kelti a feszültséget? Nem nehéz kitalálni, melyik tábor a hangosabb, a temetésen részt vevőké vagy a távolmaradóké. Természetesen mindenkinek szíve joga állást foglalni, történelmi és aktuálpolitikai fejtegetéseit papírra vetni, érzelmeit, netán indulatait kifejteni – meg is tették ezt jó néhányan. Ezen túlmenően a történészek kötelessége is, hogy ennyi évtized után végre elkészüljön a kort és Horthy alakját elfogultságok és politikai mellékzöngék nélkül hitelesen feldolgozó tudományos igényű feldolgozás. Napjainkra csupán az maradt, hogy hosszú elemzéseket, alapos vagy kevésbé nívós írásokat, indulatos kirohanásokat vagy demagóg nosztalgiaáradatokat olvashatunk. Előbbre jutottunk ezzel, megoldott ez valamit? A megoldás kulcs – mint már nem első esetben – most is a köztársasági elnök kezében van/lenne. A pártokon felül álló, érzelemmentes politikai bölcsesség most is megoldaná a kérdést. Hogy nem sikerült, sem az igazságtétel, sem a médiaelnökök esetében – más dolog. Most azonban elvárható lenne egy konstruktív lépés. Nem arról van szó ebben a feszült pillanatban, hogy elnökünk mit gondol és érez, lelkiismerete mit diktál. Egyetlen gesztussal megoldhatná a kérdést, kihúzva ezzel számtalan tényező méregfogát, függetlenül attól, mit írnának az újságok és önjelölt politológusok. Királyi látogatások, elnöki urak, de még egy külügyminiszteri találkozó alkalmával is fontos a tapsrend, a beszédek, a sorállás, az ülésrend pontos betartása. Kivédhetetlen szabályok, rideg protokoll, hagyománytisztelet és intelligencia. Ne feledjük, ez esetben olyan személyről van szó, akinek jogutódja – Tildytől Dobin és Losonczin át Straub F. Brunóig – a mai államelnök. Ha történetesen a franciák most temetnék Napóleont Párizsban, biztos, hogy Giscard d’Estaing vagy Mitterrand ott lenne, a franciák legkisebb megrökönyödése nélkül és függetlenül attól, hogy a nagy császárra vagy a bukott hadvezérre gondolnának. Hogy Habsburg Ottó, aki példásan sokat tesz ma is hazánkért, személyes és családi okokra hivatkozva – miszerint Horthy az apjára lövetett – nem megy el a temetésre, teljesen érthető. Államelnökünknek azonban nem hiszem, hogy ilyen személyes okai lennének. Részvételétől nemhogy nem lenne hivatalos a kenderesi szertartás, de a pártokon felül álló elnök ezzel is megakadályozhatná a jelenlegi anomáliákat, azokat a rámutogatásokat, hogy a kormányból kik és hányan, milyen minőségben és miért lesznek, illetve nem lesznek ott Kenderesen. Ne felejtsük, Horthy azt kérte, csak akkor hozzák haza hamvait, ha az utolsó idegen katona is elhagyja Magyarországot. Ez sokunk örömére megtörtént, s ebből az is következik, hogy elnökünk – ellentétben elődeivel – majd ötven év után egy szabad ország államfője. Ezért is illenék a főhajtás. Ha nem is sorstársnak, de kollégák között. Székely Ádám Kurír, augusztus 31. A lidérc Szemérmességből nem beszéltünk róla. Túl merev volt a klisé az iskolában: „Horthy-fasizmus”, „Fehér ló, „Lovas tengerész”, „Hitler utolsó csatlósa”. Szemérmességből nem beszéltünk róla. Meg valahogy olyan távol esett mindez egész akkori, körbefalazott életünktől. Útlevelet akartunk, farmernadrágot, Trabantot, egy kis lakást, több szabadságot, tisztább levegőt, sokkal több szabadságot. Csupa földhözragadt s egyben délibábos dolgot. Ha pedig a keleti határt átléptük, akkor gyereksampont, szappant, cigarettát kért tőlünk az első szembejövő. Szemérmességből nem beszéltünk róla. Róla, mert róla van szó, a Horthy-lidércről. És olyan idegen is volt az egész: évszázadokkal a szappan, a Trabant és a gyereksampon előtti korból. „Cicázó kakastollak”, báli este a lillafüredi Palata Szálló erkélyén, lampionok, hűsítők, Karády… Zsidótörvények. Kiköttetés, munkaszolgálat. Kosztolányi, Karinthy, Bartók, Puszták népe. Háború. Micsoda őrjítő kavargás: áradó színek, fenséges világosság és szalonnazsíros, avas, véres sötétség. Belőlünk árad mindez? Kitől való? Szemérmességből nem beszéltünk róla, mert nem akartunk közös nevezőre kerülni ezekkel, akkor. De azért álljon meg a menet: azt egy percig sem gondoltuk, hogy az ellenségem ellensége a barátom. Nem gondoltuk, hogy Kádárnak Horthy, ez a Horthy legyen az ellenpontja. Nehéz így árnyalt képet rajzolni. Sok minden fáj még, nagyon fáj. És most itt lobog előttünk a Horthy-lidérc. Mit kezdtünk vele? Talán majd kialszik ez is… egyszer. Buják Attila Heves Megyei Hírlap, augusztus 31. Magánügy… Őfőméltóságát is kiengeszteli a kései kegyelet, s alighanem egész családját, valamennyi barátját, tisztelőjét megnyugtatja majd az újratemetés. Hiszen –ugyan halála után igencsak sokára – teljesül végakarata: a távoli, idegen földből végre hazaiba kerül. Szerettei közé, közös kriptájukba. A legtermészetesebb, hogy így legyen. Ha úgy tetszik: az egyik alapvető emberi jog ez is, talán bárhol a világon. Nálunk még csodálkozást, megütközést, felháborodást, tiltakozást keltett. Miután az elhunyt maradványai nem kizárólag egy embert őriznek. Jócskán vannak, akik bizony a hajdani politikust, államfőt is látják még a koporsó, a sírbolt falai mögött. S ezért vagy azért nem szerették életében úgy, mint a hozzá közelebb állók. Óhatatlan, hogy az egykori „hárommillió koldus”, illetve leszármazottaik, a kivándorolni kényszerült, otthonaikból elsodort, vagy idehaza maradt szerencsétlenek, meg sarjaik szívében ne maradjon máig tüske. Miként az is, hogy másra gondol, más miatt hullat könnyet, akinek a II. világháború véres csatamezein elesett apja, férje, fia csontjait, hamvait mindmáig nem hazahozatni, hanem még megtalálnia sem sikerült. Egyszóval különbözőek az emlékek, s az sem éppen természetellenes, ha nem mindenki egyformán gondol vissza erre, vagy arra, bárki is volt az illető valaha. Ez a másféleség is egyfajta emberi jog. Persze csak annyira, hogy nem jelenthetné, nem jelentheti a kegyeletsértést. Mivel a végtisztesség megadását még az ellenség sem ellenzi a kegyetlen harctéren. Békeidőben, évtizedekkel a halál után pedig kiváltképpen nem szabadna ezt figyelmen kívül hagyni, s az aktust, a végső búcsút már előkészületében megzavarni, sérteni. Főként, ha az hangsúlyozottan családi, baráti ügy. Magánügy. Igaz, a magánügyről általában nemigen tud az avatatlan, mert nem tartozik a nyilvánosságra. Őfőméltósága újratemetését azonban meglehetősen régóta emlegetik ország-világ előtt. Széles körben beszélnek róla, foglalkozik vele a sajtó, a televízió már hetekkel az esemény előtt közvetítését ígérte. Ha nem is hivatalos minőségükben, „magánemberekként” részvételüket latolgatták s jelezték is már államférfiak, pártvezetők, képviselők. Olyanok is, akik véletlenül sem ismerték, vagy ismerhették közelebbről, még életében az elhunytat. S valószínűleg ezt kifogásolták annyira, ez nincs sokak kedvére. Családi, baráti ügy aligha szűrődhet ki ennyire, s válthat ki ekkora mozgolódást – ha tényleg az, úgy kezelik a szervezők, ahogyan állítják. Ha így alakult mégis, mint tapasztalni: talán nemcsak az ellenlábas politikusok meg a „bajkeverő”, sokat szidott „mikiegerek” vétke. Legalább ennyire tehetnek róla a szűk körre tervezett szertartáson meghívás nélkül jelen lenni, felvonulni kívánó közéleti személyiségek is. Akik – miért, miért nem? – elfeledték, hogy nekik ilyenféle temetésen egyszerűen hihetetlen magánemberekként megjelenniük, amíg tisztségeiket viselik… Gyóni Gyula | |
