 |
    |
 |
Az elesettek emlékéért Népszabadság, 1993. február 19. Az ötvenedik évforduló alkalmából a Népszabadság hasábjain megsz6lalt politikus, történész, újságíró, volt haditudósító, katona, hadifogoly, történelemtanár. Emléküléseken neves történészek, vezető politikusok méltatták az egykori eseményeket. Az írásokban és előadásokban visszatérő kérdés volt, hogy a 2. hadsereg katonai hősök, áldozatok, ágyútöltelékek voltak-e? A kérdés eldöntetlen maradt. Az is fog maradni. Miért? Azok a katonák, akik szemben álltak az ellenséggel, viselték a harc súlyát, nem meditáltak azon, hogy ez a háború igazságos vagy nem. Helytálltak, ameddig tudtak, mert erre a becsület és a katonai eskü kötelezte őket. Hálás téma volt egyes írásokban vitéz Jány vezérezredes szerepének elemzése. Ebben is megoszlanak a történészek, de a volt katonák véleménye is. Sok ezer bajtársamat, az elesettek emlékét emberi, de elsősorban katonai becsületükben sértett és alázott meg a haragjában kiadott parancs. Később már hősöknek nevezi azokat, akiket annak idején megbántott. Nem kertünk a dicséretből. Sajnálom, mint embert, hogy dicstelenül végezte. Mint legfőbb parancsnok a döntő pillanatokban határozatlan volt. Ezzel sok ezer katona halálát okozta. Rehabilitálását sokan nem helyeselnék. Nincs is rá megfelelő indok. Az emlékbeszédeket, írásokat főleg azok hallgatták, olvasták, akik – egyre kevesebben vannak – résztvevői voltak az eseményeknek. A mai középkorúak keveset, a fiatalság szinte semmit nem tud az ötven evvel ezelőtt történtekről. De nem is érdekli őket. A múltban jeles napokon az iskolákban volt vöröskatonák, volt partizánok tartottak élménybeszámolót. Volt-e iskola, mely az évforduló kapcsán meghívott olyan volt katonát, ellenállót, aki részt vett a Don-menti harcokban vagy az ellenállási mozgalomban? Hány történelem tanár szentelt legalább egy órát, melyen hitelesen ismertette a történteket? Meg egy gondolat, amely szerintem jogos indulatokat gerjesztett az utóbbi időben. Az országszerte található szovjet emlékművek kérdése. Lebontásuk indokolt volt, mert olyan városban kettő is volt, ahol még harcok sem voltak. Egy emlékművet (talán a Szabadság térit) reprezentatív helyen meg kellene hagyni. A harcban elesett ellenség tisztelete magyar katonai hagyomány. Csak úgy követelhetjük, hogy elesett bajtársainknak megfelelő emlékművet állíthassunk egyszer azon a földön, ahol jeltelen sírokban nyugszanak. Nem azért írtam ilyen sokat, mert irodalmi babérokra vágyom. Ezek a gondolatok merültek föl bennem, amikor szeretett újságom, lapjain a sok véleményt összegyűjtöttem, újra elolvastam. A doni harcok olyan résztvevőjeként szólalok meg, aki szemtől szemben állt az ellenséggel. Rózsa Ferenc ny. történelem-földrajz tanár a volt 7. gyalogezred géppuskás hadnagya Én is kivettem a részem a második világháborúból mint sorkatona mint a fasiszta támadó seregéhez csatlakozni kényszeríttet haderő katonája, bár a Don-kanyart sikerült szerencsésen elkerülnöm. Az elpusztult és velem együtt a megmaradottak, nem önként hősi elszántsággal mentünk a frontra, hanem kényszerből, szigorú parancsra. Hiába becézik – ki tudja mióta? – hősöknek az elpusztult emberek tömegét, ők nem HŐSÖK, hanem ÁLDOZATOK! Az adott kor vezetői önkényének, uralomra törésének, butaságának az áldozatai. A megemlékezés vezérszónoka a „magyar katonaeszményt” emlegette, figyelmen kívül elhagyva azt, hogy a nagy hősködésben több mint 400-500 éve nem nyertünk egy háborút sem. Minden háborút – akár egy kocsmai verekedést – a támadó kezdi s ha végül megverik, meg van sértődve és szégyenében mossa a szennyesét. A védekezőt okolja, ócsárolja. A „gonosz védekezők” a bűnösek, akik nem hagyták magukat megverni a hős támadóktól! Kéri Kálmán úr, a haderő pusztulását azzal indokolja, hogy akadozott az utánpótlás, gyenge volt a felszereltség és rendkívül kemény tél volt. Ő és társai elfelejtették a legfontosabb okokat felsorolni. A doni katasztrófát az okozta, hogy a megtámadott védekezőknek erkölcsi fölényük volt és jó fegyvereikkel szétverték az ósdi fegyverekkel felszerelt támadókat. (Az én fegyveremre 1896 gyártási év volt beütve.) Nagynéném – nagyon szép, okos és házias nő volt. Szült hat gyermeket: két fiút és négy kislányt, egyik szebb volt, mint a másik. Mintaszerű, boldog családi életet éltek addig, amíg a férjét az első világháborúban ki nem vittek a frontra, ahonnan többé nem tért haza, elpusztult. A hat gyermeket nagynéném egyedül nevelte fel. A két felnőtt fiút a második világháborúban szinten kivitték a frontra és ők sem tértek vissza, elpusztultak a doni csatákban. Nagynéném nem tudta elviselni férje és két fia elvesztését, megőrült bánatában, úgy halt meg. Férjének és gyermekeinek nevei a „hősi halottak” emlékművére vannak vésve. K. Kovács Albert (Székesfehérvár) A szeretet kiűzi a félelmet Trombita hangja hívta megemlékezésre tegnap délben az olasz és a magyar tisztelgőket Sitkén az emlékparkba. Az egykori háború emlékét szirénazúgás és robbantások zaja elevenítette fel. A halál orgonája helyett a maiaknak Johann Sebastian Bach orgonamuzsikája és Beethoven Örömódája ízent megbékélést. Az ostffyasszonyfai első világháborús hadifogolytábor több száz olasz elesettje emlékére nemcsak a két ország lobogóját vonták fel, hanem az európai nemzetek zászlaját is. Ahogy Kossuth Lajosnak Turin városa adott menedéket a múlt században, úgy alusszák örök álmukat a háború olasz áldozatai a környékbeli magyar földön. Vasárnap délelőtt az olasz nemzet ünnepén olasz katonasapkát és sapkarózsát szimbolizáló bronzdomborművet leplezett le Antonio Tita, ezredes, katonai attasé az olasz nagykövetség nevében. Bálint László evangélikus esperes, és Gombos László kanonok közös imája jelezte, hogy a megbékélés, a szeretet már élő jelen, nemcsak a háborút szenvedett népek óhaja Az emlékművön a helyiek, valamint dr. Gömbös Ferenc országgyűlési képviselő az olasz delegációval együtt helyezett el koszorút, majd a díszsortüzet követően a Savaria Dandár díszegységének elvonulása zárta a sitkei megemlékezést. Fotó: H. Cs. Őszintén fájlalom, hogy a szovjet katonaság távozása körül gerjesztett – részben mesterséges – eufóriában ellenvéleményt kell hallatnom, ám úgy gondolom, hogy a bennünket körülvevő világ dolgaiban jobb, ha a tények igazítanak el, mintsem az érzelmek. Megvallom, szerfelett idegesít az a könnyelmű bánásmód, amelyben némely potentátok a politikai szótár olyan alapvető fogalmait részesítik mint szabadság, függetlenség és szuverenitás. Idegesít, mert belém próbáljak sulykolni, hogy szükségképpen összefüggés van ezeknek a gyönyörű kellékeknek a visszanyerése és Silov altábornagy búcsúcsókja között. És pedig azért, mert Magyarországon immár nem tartózkodnak idegen csapatok. Voltaképpen megtehetném azt is, hogy jelentékeny számú német (sváb) ősöm vélhető és vállalható érzékenységét idézem ide, mondván: uraim, a mai Németország tele van idegen katonasággal (jó két évig még orosszal is, azon túl csak szövetséges idegennel), de ez a Németország szabadnak, függetlennek és szuverénnek tekinti önmagát, és amennyire tudom, annak is fogja tekinteni, mindmegannyi amerikai, angol és francia divízió dacára. Miről beszélnek?? Amivel csak azt akarom mondani, hogy a fegyveres idegenek és a függetlenség közé nem szabad, sőt a német példát idézve: egyenesen sértő egyenlőségjelet tenni, mert itt egészen másról van szó. Arról, hogy az idegen katonaság szavatol. Ép elmével (manapság) már fölvetni sem szabad, hogy Amerika vagy a NATO katonai jelenléte szavatolja a német demokrácia maradandóságát, mert evidencia, hogy ez a demokrácia a társakéval összemérhető gyökereket eresztett, és semmiféle külső biztosítékot nem igényel. Ráadásul olyan létfontosságú tények szempontjából, mint amilyen mondjuk, a német kamatláb vagy a Közös Piac kiterjesztéséhez való viszony, maradéktalanul közömbös elem, hogy Baden-Badenben francia főhadiszállás működik. A németeket az sem érdekli, hogy a brit királyi család vagy a kormány minden évben – legalább egyszer – meglengeti a lobogót a brit rajnai hadseregnél. Német nacionalizmust nem gerjeszt az idegen jelenlét; nincs ok rá. És ugyanebben a szellemben mondható el, hogy szabad, független és szuverén német döntés voksol a Szovjetunió képviselte potenciális, ámde szuperhatalmi fenyegetés idegenek általi kiegyensúlyozása mellett, most – és még egy darabig. Németország így kívánja szavatolni önnön biztonságát. Ezek az idegenek már nem megszállók, hanem egyszerűen és közönségesen: szövetségesek, akiknek a jelenléte sem garanciát, sem ellengaranciát nem jelent a politikai hatalomgyakorlás milyenségére nézve, és fogadok rá, hogy egy majdani, új európai rend keretei között elképzelhető távozásukat sem kísérik csókok vagy köpködések, harangzúgások vagy káromkodások. (Környezetszennyezési kártérítésügyek sem; ez végül is civilizáció kérdése, sajnos.) De vegyünk most már egy másik példát, még mielőbb végképp elragadnának a civilizáltabb párhuzamok. Itt van Jugoszlávia. Tito kikényszerítette országából Sztálin katonáit. Nem lépett be a Varsói Szerződésbe. Semlegesen és el nem kötelezetten volt szuverén, szabad és független: döntéseiben legfeljebb (ez nem lényegtelen különbségtétel) az ideológiai rokonság és azonosság sodorta szovjet oldalra. A jugoszláv tagköztársaságok és népek híján vannak annak az élménynek, hogy mit is jelent a szovjet csapatok távozása, viszont nyakig benne ülnek abban az élményben, hogy milyen az, ha egy eredendően kommunista államszervezet összeomlik. Senki sem mondhatja a jugoszlávoknak, hogy íme, itt az új kor, mert kimentek az oroszok, az ő bajaik oroszok nélkül is hajszálra ugyanazok, mint amik az egész régióban tapasztalhatók, legfeljebb súlyosbítva vannak nemzeti és nemzetiségi konfliktusokkal. Ez itt a lényeg. A Tienanmen tértől Castróig – ahogyan hajdanán a gyermekem mondotta volt, egy vendég szavait éveken át visszaidézve – „recseg-ropog a szisztéma”. Ha elfogadjuk, hogy ez a „szisztéma” mindenütt recseg-ropog, a Szovjetunióban nem kevésbé, mint másutt, akkor könnyen belátható, hogy a fegyvereken, mint konzerváló erőkön, egyszerűen túllépett a történelem. A szovjet fegyverek megpróbálták ugyan konzerválni a konzerválhatatlant (lásd: Brezsnyev-doktrína), de az még ott is inogni kezdett, ahol szinte soha nem voltak szovjet fegyverek (lásd: Jugoszlávia). És semmi sem kezdett inogni ott, ahol voltak, és vannak nyugati fegyverek (lásd: Németország). Summázat gyanánt talán elég annyit mondani, hogy mi nem általában idegen csapatoktól szabadultunk meg, hanem ennek a kategóriának egy olyan alfajától, amelynek a jelenléte brutálisan nyomatékosítani kívánta a kiküldő államnak azon igényét, hogy a befogadó állam mutasson iránta maradéktalan ideológiai lojalitást, és vállalja azokat a kül- és belpolitikai terheket, amelyek ebből a lojalitásból fakadnak. Ettől érezte magát biztonságban. Kínos bevallani, de igaz: ehhez az igényhez találtatott kellő számú – nagyrészt hívő – kollaboráns. A kialakított és utóbb kimúlt rendszer ennél fogva „közös bűn”, és ha úgy tetszik, történelmi hazugság mindent az „oroszok” nyakába varrni. Ugyanilyen fokú hazugság természetesen a rendszer lebontását is egyoldalú aktusnak betudni, elfeledni Mihail Gorbacsov érdemeit vagy elfeledtetni azoknak a rendszerváltó magyar szocialistáknak a szolgálatait, akik felismerték, hogy az ellenségkép gyökeres módosulásával a szovjet katonai jelenlét – nekünk legalábbis – semmilyen biztonságot nem kínál. És ha az egész kelet-európai átalakulási folyamatot tekintjük, látni kell azt is, hogy végső soron ugyanezek a magyar szocialisták indították el a Szovjetunió egész németországi katonai jelenlétének a felszámolását. Hovatovább két éve lesz annak, hogy a szovjet csapatok itt-tartózkodása voltaképp mellőzhető tényezővé lett a térség országainak fejlődésében. Sőt továbbmegyek: már évtizedekkel ezelőtt sem volt perdöntő abból a szempontból, hogy valaki egy Ceausescu-kurzus, egy csehszlovák típusú gyógyíthatatlan szervilizmus vagy egy magyar reformút között választ. A változások (vagy állandóságok), amelyek értek majd megerősödtek a társadalmi fejlődés méhében, felnőtt formában ömöltek elő rendszerváltás pillanatában. Ma az a perdöntő, hogy ki jár előbbre privatizációban, piacosításban, demokratikus jogállamiságban, és az itt elfoglalt pozíciók különbözőségére semmilyen szovjet katonaság nem ad, nem adhat választ. Lám Romániában 1959 óta nem voltak „oroszok”, de a Ceausescu által hátrahagyott görcsök (és hagyományok) látnivalóan nem a demokráciának kedveznek Másutt viszont, szovjet fegyverek árnyékában, le tudtak bomlani sztálini struktúrák meg tudott jelenni (főként gazdaságban) az e rendszertől idegen pluralizmus. Magyarország például kész posztkommunista rendszer-változatokkal (MDF, SZDSZ, FKgP stb.) várta az első szabad választásokat, miközben ugyanezeknek az alternatíváknak még csak a csirái láthatóak a mai Lengyelországban. Igen, mi közük mindehhez a szovjet fegyvereknek? Én úgy gondolom, a magyar nép már jó ideje nem érzékel olyasvalamit, hogy a fejlődés, átalakulás tempóját a sárrét repülőtérről vagy a Várpalotához közeli Tankodrómról irányítják, mégpedig azért nem mert mind távolabb érezte magát – Moszkvától. A magyar nép egy ideje már fel sem fogja, hogy mit védenek itt a szovjetek. Egészen természetesnek veszik, hogy most elmentek. Ez nem közöny, nem apátia. Egyszerűen: elszoktunk a szovjetektől. Silov altábornagy Volgája, amint végleg átkelt a Tisza hídján, szinte észrevétlen maradt. Folyamatokban roppant nehéz vonalat húzni. Aczél Endre 1991. június 25. | |
