 |
    |
 |
Légy a tejben Új Magyarország, szeptember 2. Légy a tejben Ha én liberális volnék, Horthy Miklós hamvainak hazahozatala ellen nem dudognék. Hogy jönnék én hozzá? Magánügy. És amennyiben nem az, megnézném, sért-e a dolog akármilyen emberi törvényt. Ha nem, nem. Persze ha vatrás volnék, dudognék. Vagy ha szlovák soviniszta vagy csetnik vagy usztasa volnék. Modern, balról jött nemzetszocialista. Akkor bizony sajogna. Az újratemetésnél jobban, hogyha a néhai kormányzóról kiderülne, nem volt vérszopó fasiszta vadállat, hanem. Hanem ómódi lovag, aki biz’ erkölcsileg kiemelkedett környékbeli kartásai közül. A Harmadik Birodalmat ugyan, ha akarta volna, sem tudta volna szétverni, de a nácikat egészségesen utálta, legkivált Szálasiékat. Esendő volt, ügyetlen, öreg is a roppant feladathoz, de üldözöttek százezrei köszönhetik neki életüket. Sok zsidó haláláig köszönte is. A magyaroknak nem kell őt úgy szégyellniük, ahogy a szlovákoknak illene Tisót vagy a románoknak Antonescut. És ez fájna nekem odaátról: a magyar, e bozgor, fasiszta csürhe, megint emeli a fejét, hogy mégsem volt az, aminek évtizedeken át rágalmaztuk. Nota bene, még a vezére sem. Ha szomszéd országi liberális volnék, pláne nem dudognék. Megérteném a Horthy család kívánságát is, és a magyarokat is, akik elmennek Kenderesre, aztán lapoznék, mint a történelem. A pesti dudogáson viszont csodálkoznék. Az átöltözött kommunistákét megérteném. Nem a fehérterror miatt: Kun Béláék eltakarításában Héjjas és Prónay kismiska volt hozzájuk képest. Ők szovjet ügynökként rühellték a magyarokat. Nyírták őket, ahol érték, önbecsülésüket sarabolták, múltjuk forrásába köpködtek. Hanem akik most ebben a kampányban hozzájuk csatlakoztak, azok vajon kinek a tüzét szítják? A szomszédokét vagy csak a magyargyűlölőkét? Ugyan miért? Czakó Gábor Új Magyarország, szeptember 2. Bencsik András: Sine ira et studio Vérlázító cinizmussal és arroganciával, szokatlan hevességgel támadja a liberális baloldal a Horthy Miklós kormányzó hamvainak magyar földbe helyezésére készülőket. Szinte felfoghatatlan módon izzott fel hisztérikus kampánnyá az a gyűlöletkórus, amely már arra sem figyel, hogy saját ellentmondásait elfödje. Gadó György a tegnapi Népszabadságban felindulásában odáig megy, hogy a cikke alcímében „ellenforradalmi erők előnyomulásáról” beszél. Gadó úrtól senki sem várja el, hogy elfogulatlanul és higgadtan szóljon, no de már a Népszabadság dörzsölt szerkesztőinek illett volna észrevenniük, hogy ez a szóhasználat utoljára akkor volt honos a magyar sajtóban, amikor éppen Gadó úr intézett történetesen ugyanebben a lapban heves kirohanásokat kétségkívül más „ellenforradalmárok” ellen… Alapjában véve örülnünk kell annak, hogy a Horthy Miklós újratemetésétől való baloldali rettegés leíratta nevezett szerzővel: „az MDF és a kormánykoalíció a Horthy-rendszerrel vállal folytonosságát..” Igen, örülnünk kell, mert soha senki sem a liberálisok, sem a baloldaliak részéről nem nehezményezte, hogy a kormánykoalíció a Kádár-rendszerrel is folytonosságot vállalt, amikor elfogadta az utolsó Kádár-parlament által kiírt választás feltételeit, a tőlük átörökölt államadósságokat, amikor egyetlen kommunista vagy pártvezető ellen nem indított jogi eljárást, sőt tudomásul vette, hogy éppen a liberálisok és a baloldal ellenállása miatt még a legenyhébb számonkérésre, elégtételre sincs jogi lehetőség. Innentől fogva válik erkölcsi értelemben hihetetlenné, sőt kifejezetten károssá ez az ügyesen összehangolt zümmögőkórus. Mert akinek nem volt bátorsága politikai vagy üzleti megfontolásokból szembefordulni a kommunizmus rémtetteivel, annak nincs erkölcsi alapja, hogy a Horthy-korszaktól rettegjen. Ha ugyan attól retteg. És nem pedig attól, hogy a magyarságot évtizedeken át elvakító média elvesztheti egyeduralmát a lelkek fölött, s befolyásától függetlenedve végre saját magára ismer a nemzet. Ráismer saját múltjára, s innentől fogva nem a fürge tollú skriblerek, sem a ravaszul számító ellendemokraták ellentüntetése, sem a tragikusan elbolondított zsidóság ugyanaznapi félelemgyülekezése irányítja gondolatait, hanem saját akarata és jóérzése. A hatás ugyanis mindig ellenhatást vált ki, ezt az ízléstelen Charta-fesztivál szervezőinek tudniuk kéne. S elgondolkodniuk azon, hogy nem lehet az idők végezetéig büntetlenül egy nappal előbb ellentüntetést szervezni minden jelentős nemzeti ünnepen, mert egy ideig még el lehet hitetni az emberekkel, hogy alkalmanként mindig van valami „aktuális rettegnivaló” (mely később soha nem igazolódik be), de egy idő után láthatóvá válik, e rendezvényeknek egyetlen közös motívuma: mindig akkor ellentüntetnek, amikor a nemzetnek lehetősége nyílik arra, hogy önmagát, nemzeti múltját ünnepelje, vagy legalább befolyásolástól mentesen szembenézzen vele. Amikor a nemzet önmagára ismerhet. Egyre erősebb az a benyomásom, hogy az önmagukat liberálisnak vallók valami csúf játékot játszanak velünk, de erősödik az a meggyőződésem is, hogy ezúttal sem lesznek sikeresek. Mert a magyar nemzeti mentalitást ismerve, ezek a hisztérikus támadások és műrettegések olyanokat is felbőszítenek s rábírnak arra, hogy személyesen is ott legyenek Horthy Miklós kormányzó temetésén, akik egyébként éppen mértékletességüknél fogva nem mentek volna el. Azt tartja a mondás, ki mint él, úgy ítél. Nos a jelek szerint aggasztóan sokaknak a fejében képződik meg egy lehetséges terror képe. S bár nem szokatlan, előbb-utóbb magyarázatot igényel, hogy e gondolat miért mindig a baloldali liberálisok rémlátásaiban képződik valami torz freudi effektus révén. De ez legyen az ő gondjuk. Az viszont egyre inkább ügye lesz minden magyarnak, hogy az európai keresztény-demokrata pártelnökök budapesti konferenciájának idején, amikor inkább arról kéne legalább ilyen hars hangon szólni, hogy a magyar alkotmányosságnak és demokráciának pártatlan diadalát ünnepelhetjük olyan országok gyűrűjében, amelyek elbuktak a demokrácia vizsgáján, a hisztérikus műrettegők hangjánál erőteljesebben szóljon a magyarság hangja: a saját hazájában a saját múltját vállalva méltósággal és tisztességgel kíván élni. Magyarország rá fog ismerni önmagára. Ma már nincs hatalom, amely megakadályozhatná ebben, s úgy érzem, minden bukdácsolásával együtt, talán éppen e minősíthetetlen támadások tüze alatt kovácsolódik ki az a konzervatív erő, amely akarja és tudja is kézenfogni és vezetni a nemzetet. Demokratikusan, de magyarul. Sine ira et studio. Harag és elfogultság nélkül. Bencsik András Griff, szeptember 2. Cumstrucc Honfitársaink többségéhez hasonlóan életkori okokból nincsenek közvetlen tapasztalataim a Horthy-éráról. Az egykori kormányzót is legfeljebb csak szakadozva mozgó fekete-fehér, korabeli híradófelvételekből ismerem. Eszerint Horthy megülte a lovat, szépen tartva magát tudott kitüntetni, és derék magyarként élte a száműzöttek életét Estorilban. Továbbá mindenféle ismereteket tanítottak nekem az iskolában, az úttörőcsapatnál, és a gimnáziumban is. Ezek java részét mára elfeledtem, de nagyjából tudom, hogy miben állt Orgovány, mi volt a bethleni konszolidáció, mi volt a bécsi döntés, a Don-kanyar, hogy sikerült nem kiugrani a háborúból. Némi személyes ismeretem azért mégis csak van. Anyai nagyapám és édesapám ugyanis a Horthy-korszak kellős közepén élt, szolgált. Ők azután meséltek egyet és mást. Nagyapám például még a harmincas években lekártyázta és eltőzsdézte, meg elvállalkozta a család különféle ágazatainak vagyonát. Később a Don-kanyarnál egy munkaszolgálatos század parancsnoka volt. Még később ’46-ban ritka kivételként felmentő ítéletet kapott a népbíróságtól a túlélő munkaszolgálatosok vallomásai nyomán. A nagyapa egyébként igazi tökös magyar úriember volt, az ehhez tartozó politikai vaksággal megáldva. Még ’44-ben két hónapig a nyilaspárt tagja is volt, de aztán „csirkefogók ezek” felkiáltással odahagyta Szálasiékat, még mielőtt igazán országolni kezdtek volna. ’47-ben ugyanez a történet zajlott le nagyapa és a kommunista párt között. Apám egy holtszegény szálkai sváb család gyermeke volt. Kilencéves koráig egy ólban hált a kecskékkel, később Szekszárdon a papok tanítatták, majd Pécsen járt a Ludovikára. Addigra már négy nyelven beszélt perfekt. Amikor aztán jött a Volksbund, akkor a terebélyeses sváb rokonság tehetős része beiratkozott. A proli kisebbség, így apám is, cumstrucc magyarosították a nevüket. Így hát apám a horthysta hadseregben lett zászlós, nem pedig az SS-ben, mint a rokonság többi férfi tagja. Zuglóban esett fogságba, ahonnan három évvel később egy újabb nyelv perfekt ismeretével tért haza. Ide és nem Németországba, ahová a volksbundista rokonokat időközben kivonatolták. Apám egyébként még a Kaukázus és a kozák föld idején kapott egy kis balos beöntést, amihez élete végéig ragaszkodott is. Szóval ilyen volt a XX. Század a családnak. Annak rendje s módja szerint bele is halt mindenki, nagyapám, apám meg a Horthy. Akit mostan újratemetnek. Kifejezetten rühellek még a szeretett emberek temetésére is eljárni. Merthogy ilyenkor az ember visszafelé gondol és búsul az a magyar lelke. Ez a bajom a Horthy újratemetésével is. Sokkal jobban szeretem a lakodalmat, a kézfogót, a keresztelőt, szóval az ilyen evős-ivós jövőorientált bulikat. Lassan vége van ennek a századnak. A történelmi csontvázak glédában állnak a szekrényben. Ha lehet, újratemetések helyett én előre szeretnék nézni. Horthy helyett a XXI. század érdekel. Lovas Zoltán Magyar Hírlap, szeptember 3. Szále László Mindenki Antigoné A Horthy-temetés körül fölparázsló vitában egy dolog van, amiben mindenki egyetért: az egykori kormányzó végakarata jogos, mert szülőföldjében nyugodni minden embernek joga van. Amelyből vétetett. Elolvastam minden témába vágó írást, nem volt senki, aki ezt a jogot kétségbe vonta volna. Itt senki sem Kreon, mindenki Antigoné. A másik fő vitakérdés az, mennyire lesz hivatalos vagy mennyire magánjellegű a hazahozott hamvak újratemetése. Látszólag itt is teljes az egyetértés, hiszen a család is, a kormány is minden nyilatkozatában szigorúan magánjellegű temetésről beszél. Azért látszólagos, mert a hivatalos jelleg megítélésében komoly nézeteltérések vannak. Sokan úgy vélik, a deklaráció ellenére sem magánjellegű temetés az, amelyről többórás egyenes közvetítést ad a közszolgálati televízió. Sokak szerint hivatalos jelleget kölcsönöz a temetésnek az, ha magas rangú állami tisztviselők vesznek részt rajta. Akik persze nyomban leszögezik, hogy magánemberként lesznek jelen. Ám nemcsak az illető elhatározásától függ, miniszteri vagy magánemberi-e a jelenléte. Hogy így van, azt éppen a kormányfő elhatározása bizonyítja. Ő nem vesz részt, mert tudja: nem válhat annyira magánemberré, hogy ne tekintse mégis mindenki miniszterelnöknek. Pedig politikai krédóját és édesapja működését ismerve biztosak lehetünk abban, ha nem volna miniszterelnök, ő magánemberként elmenne a temetésre. Ezért választotta az egyetlen lehetséges kompromisszumot: a családja vesz részt a kegyeleti aktuson. Egyes miniszterek viszont fennen hirdetik, hogy elmennek, pedig ők sem mondhatják: nem ér a nevem, nem ér a funkcióm. Hogy ők magukban mit gondolnak, különben sincs sok jelentősége, a lényeg az, minek tekintik őket a választóik és minek a külföld. Az országban kétségkívül sokan vannak olyanok, akiknek rossz emlékeik vannak a Horthy-korszakról és névadójáról, s rossz néven veszik, ha a mai hivatalos Magyarország általuk választott vezetői – az ő nevükben is – jelen vannak, s ezzel épp azt teszik lehetetlenné, amit a Horthy család akar és amit mindenki tiszteletben tart, hogy teljesüljön egy emigrációban meghalt öregember végakarata. Az, és semmi más. A „nemzeti hős” – vagy ”példakép”-avatás sokak emlékeit és érzelmeit sérti. Ők sem az újratemetéstől félnek – hanem a föltámadástól. Tudjuk, hogy aggodalommal töltheti el a temetés hivatalos jellegének még a látszata is a Magyarországból gyarapodott szomszéd államokat, attól tartván, hogy az „országgyarapító” eszméi és vágyai a mai magyar vezetőkben is föléledhetnek. Valószínűleg megérné, ha nem százezer-húszan, csak százezren lennének ott a családi sírboltnál. A jelenlét ugyanis jelenlét. Tudom, primitív ez a tétel, de nehéz megcáfolni. Egyébként a sajtó is „segíthetne” a minisztereknek abban, hogy hivatalosan „minél kevésbé” legyenek jelen. Ha mondjuk látnak ott egy lúdtalpas, szemüveges embert, egy kis köpcöst vagy egy langalétát, s nem fotózzák, nem kérdezgetik, nem számolgatják őket, akkor a hivatalos jelenlét máris jelentősen gyengül. Ám ezt a magyarországi sajtótól nemigen lehet elvárni, mert neki az a dolga, hogy az eseményről hitelesen tudósítson. Meg persze azért sem, mert aki a vitában azt mondta, hogy miniszterek ne menjenek, nem csukhatja be a szemét, ha ott vannak. Ebből pedig egyenesen következik, hogy nem tudnak nem hivatalosan jelen lenni. A vita másik nagy vonulata a Horthy-korszak és benne a kormányzó működésének értékelése. A vitában eszem ágában sincs beleszólni. Ez még csak az újraértékelési folyamat kezdete, annak minden szélsőségével és esetlegességével. Az értékelésnek ebben a laikus „népi” szakaszában az érzelmeké főszerep. Ebben lehet a kormányzó nagy formátumú államférfi és nemzeti hős, meg lehet országvesztő, fasiszta diktátor is. Egyik sem komoly vitaalap. Horthy Miklós hosszú országlása alatt csinált sok jót és sok rosszat. Aki szereti, az a sok jót hangsúlyozza, aki nem szereti, az a sok rosszat. Mindkét félnek joga van a maga érzelmeihez és álláspontjához, miért kéne meggyőzni az egyik vagy a másik felet? Mellesleg nem is lehet: a mérlegelő értelem és a tények ma még leperegnek az érzelmek faláról. Ezért hát, akik tisztelték a kormányzót, menjenek el a temetésre, akik pedig a Horthy-rezsim egyenlegét negatívnak tartják és szeretnék egyszer s mindenkorra eltemetni, azok vegyenek részt a Vérmező szimbolikus korszaktemetésén. Akiknek pedig a kenderesi újratemetésről saját halottaik jutnak eszükbe, azok emlékezzenek rájuk a Wesselényi utcai szobornál. A választás nem történelmi igazság kérdése – hanem a demokrácia és az élet joga. Aztán múljon az idő, jöjjenek a történészek, s majd valamikor a jövő évezredben eldőlhet ez a vita is. Ha eldől. Amit mi az iskolában a Horthy-korszakról tanultunk, az nyilvánvalóan hamis volt. Minden rendszer úgy tudja leggyorsabban és leghatásosabban kifényesíteni magát, ha az előzőt befeketíti. Az a paradox ebben az egészben, hogy amíg van tét, addig indulatok, sérelmek és elfogultságok torzítják a képet, mire ezek elmúlnak, a tanulság talán már nem is aktuális. A Horthy-ügy is azért kelt akkora indulatokat, mert sokan attól félnek, a mai konzervatív kormányzás sok mindent vissza akar hozni, sok mindent folytatni akar a nemzeti tragédiába torkolló Horthy-korszakból. De gondoljuk csak meg, mi mindent akart Horthy is. Akarta a magyarlakta területek visszacsatolását, akarta a háború megnyerését, akarta a kiugrást, akarta a Horthy-dinasztia alatt élő boldog magyarok országát. Ebből semmi sem sikerült. A mai kormány is sok mindent akar, és oly keveset tud megvalósítani. Miért épp az sikerülne, ami különben is lehetetlen? Apám valószínűleg elment volna a temetésre, ha megéri. Én nem. Szále László Beszámoló Őfőméltósága 1993. szeptember 4-én Kenderesen történt temetéséről A Honvéd Hagyományőrző Egyesület /HOHE/ Vas megyei Titkársága számára Titkárságunk külön társas utat szervezet vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó Úr kenderesi temetésére Őfőméltósága tisztelői számára. A székesfehérvári honvéd dandárparancsnokság e célra bejáratos katonai autóbuszt bocsátott rendelkezésünkre. A résztvevőket a csatolt névsor tartalmazza; 30 fő vett részt. Folyó hó 4-re, szombatra virradó éjjel 3 óra 10-kor indultunk Szombathelyről /Honvéd tér 2. sz. alól/ a számunkra kirendelt Icarus busszal. A buszra kitettük a Magyar Tengerészek Egyesületének igazoló emblémáját. Indulás után szervezetünk vezetője, Both Béla nyá. ezredes úr /továbbiakban: B.B./ néhány szót szólott hozzánk: Arra kért bennünket, hogy vegyük tudomásul majd a várható nagy tömeg miatt adódó nehézségeket, ne tűrjük mellettünk azokat, akik netán meg akarnák zavarni a magasztos eseményhez illő méltóságteljes viselkedést. Fegyelmezett úri magatartásunkkal fejezhetjük ki leginkább tiszteletünket a Kormányzó Úr iránt. Ezután B.B. azt javasolta, hogy virradatig lehetőleg mellőzük a hangos beszélgetést. Így mindenki szundikálhatott, aki akart. Napkeltével aztán baráti beszélgetés kezdődött. A kiváló gépkocsivezetőnek és az éjjeli gyér forgalomnak volt köszönhető, hogy nyugodt, egyenletes menetben értük el a Duna hídját Nagy-Budapest déli térségében, a nullás körgyűrűn kikerültük a fővárost. Cegléd előtt rövid műszaki pihenőt tartottunk. A pihenő végén találkoztunk a budapesti HOHE szervezetből való bajtársainkkal, akik épp akkor érkeztek. Szolnok előtt sajnálatos közúti baleset színhelyére érkeztünk. Sem rendőr, sem mentő nem volt még a helyszínen. Két orvos is volt köztünk: Dr. vitéz Kiss-Domonkos Géza és Dr. Széll Kálmán főorvos urak. Megálltunk, hogy az orvosok elsősegélyt nyújtsanak a szerencsétlenül járt házaspárnak. Megvártuk, míg megérkeznek a mentők, orvosaink az ő gondjukra bízták a sérülteket. A továbbiakban zavartalanul értük el a Tisza hídját Szolnoktól délre. A közúti forgalom egyre sűrűsödött. Nehézség nélkül 10 órakor értünk Kenderesre. Buszunk /9. sorszámú/ az előírt parkolóba hajtott, mi pedig gyalog elindultunk a temetőbe. A rendezőség az úgynevezett 0 szektort jelölte ki szervezetünk számára. A szektorban bőven volt állóhely. A szektort egyszerű mobil korlát választotta el a hatalmas gyászoló tömegtől. A szektoron belül is több ezren lehettünk. Hangszórók tették lehetővé, hogy az elhangzó beszédeket mindenki hallhassa. Helikopter és egy kétfedeles repülőgép körözött felettünk. Így a megjelentek száma pontosan megállapítható volt. A mai sajtóhíradás szerint több, mint ötvenezer ember vett részt a temetésen. A ravatal díszőrségét a Magyar Tengerész Egyesület egyenruhás tisztjei adták. Megjelent szövetségünk illetve egyesületünk elnöke, Kéri Kálmán vezérezredes úr a honvédség új egyenruhájában kitüntetés szalagokkal. Mellette állott Boross Péter belügyminiszter. Ott volt a szektorban Für Lajos honvédelmi miniszter is. A mai sajtótudósítás szerint eljöttek Balsai István igazságügyi, Kádár Béla nemzetközi gazdasági és Surján László népjóléti miniszterek s; az ismert politikusok közül többek között eljöttek Csurka István, Kónya Imre és Torgyán József. Dornbach Alajos országgyűlési elnökhelyettes is eljött. A megjelent szervezeteket nehéz lenne felsorolnunk, csak néhányat említünk meg. Igen impozáns volt a Vitézi Rend küldöttsége, a vitézek viselték függő kitüntetéseiket. Arcvonaluk közepén állott egy repülő őrnagy mai honvédegyenruhában függő kitüntetésekkel gyönyörűen dekorálva. A HOHE több vidéki szervezete megjelent. Ott voltak a Johannita és a Máltai Lovagrend képviselői is. Az ünnepség 11 órakor a Himnusszal kezdődött. Többen búcsúztak a tiszteletreméltó elhunytaktól. A beszédekből csak néhány gondolatot említünk meg. A kenderesi polgármester hangsúlyozta, hogy a lakosság túlnyomó többsége jó érzéssel és hálás szívvel gondol a Kormányzó Úrra és a Horthy családra. Németh Béláné a kenderesi asszonyok nevében beszélt. Az ő édesanyja alkalmazottja volt a Horthy családnak. Szerinte a Főméltóságú Asszony mindenkin segített, a község édesanyja volt. Kéri Kálmán vezérezredes úr egyebek között arról beszélt, hogy a Kormányzó Úr voltaképpen a XIX. Század neveltje és embere volt: a tisztesség elve, az adott szó szentsége képezték gondolkodásának, életszemléletének alapjait. Ezt az erkölcsi felemelő szemléletet megkövetelte minisztereitől, tisztjeitől, tisztviselőitől, mindenkitől. Más volt ő, mint a XX. század politikusai… A Vitézi Szék országos főkapitánysága rámutatott arra, hogy az Őfőméltósága által alapított Vitézi Rend nemzetközi tekintélyt élvezett és élvez. A rendet felvették az európai lovagrendek közé is. A rend kiállotta a fél évszázados megpróbáltatást, ma is él. Azt is megemlítette a Rend főkapitánya, hogy a Kormányzó Úr már a 20-as években vitézi telkeket osztott a nagybirtokosok által felajánlott birtoktestekből. Így ő voltaképpen úttörője volt a nép által annyira óhajtott földbirtokreformnak, amely aztán sajnálatos módon elakadt… Megható volt a Kormányzó Úr egykori menyének, Edelsheim-Gyulay grófnőnek és unokájának, ifjabb Horthy Istvánnak búcsúztatója. A grófnő elmondta, hogy egykori apósa és anyósa igazán otthon, Kenderesen érezték magukat. Apósa szerény ember volt és puritán. Magas pozícióját nem használta meggazdagodásra. Vagyona az államosításkor semmivel sem volt több, mint mikor átvette örökségét… Megjegyzendő tiszteletünk fenntartása mellet, hogy egy-két szónok és a sajtó helytelenül nevezte és nevezi a grófnőt főméltóságú asszonynak vagy Horthy Istvánnénak. Ő ugyanis hosszú özvegység után újra férjhez ment. Az utolsó búcsúztatót a Kormányzó Úr unokája, ifjabb Horthy István mondotta. Visszaemlékezett gyermekéveire, melyeket nagyapja mellett töltött. Nagyapja nem panaszkodott soha, gyűlölet nem volt a szívében senki iránt. Nem volt, nem lehetett antiszemita sem, hiszen ő az embereket egyenkint, cselekedeteik szerint ítélte meg. Noha ifjabb Horthy István mohamedán vallású, a Mindenható kegyelme iránti imaszerű kérelmét keresztény ember is elmondhatta volna. A grófnőt és unokáját dicséri az a körülmény, hogy tökéletesen beszélnek magyarul, hibátlan akcentussal. A sok évtizedes külföldi tartózkodás nem hagyott nyomot magyar beszédükön… Szokatlan dolog volt, hogy a szónokok rendre hatalmas tapsot kaptak, igaz ugyan, hogy a gyászszertartás még nem kezdődött meg. Mediterrán országokban ez nem lett volna feltűnő. Ott a templomban a szószéken prédikáló papot is megtapsolja a nép. A gyászoló gyülekezetet ezért még sem szabad megítélnünk! A szónoklatok ugyanis sorra felkorbácsolták a hallgatóság emlékező szeretetét és hazafias érzületét. Ezt a lelkiállapotot fejezete ki a tapsorkán. A búcsúztató után az ökumenikus gyászszertartás következett. A Kormányzó Úr és Miklós fia református volt, hitvese született nemes Purgly Magdolna római katolikus. Ezért a szertartást a debreceni református püspök és az egri érsek urak közösen végezték a kenderesi nagytiszteletű úr segédlete mellet. A püspök úr beszélt arról, hogy Őfőméltósága mélyen vallásos ember volt, gyakori látogatója a Kálvin-téri templomnak. Igen gyakran járult az Úr Asztalához. Megemlítette a püspök úr azt is, hogy a Kormányzó Úr az ökumenizmus terén megelőzte korát, mivel híve volt a katolikus – protestáns párbeszédeknek. Az érsek úr kérte a Mindenhatót, fogadja be országába a hűséges hitvest, aki jóban-rosszban kitartott férje mellett és életében igyekezett mindenkin segíteni. A gyászszertartást még impozánsabbá tette a kisújszállási vegyes énekkar. A szertartás után a Kormányzó Úr koporsóját és Miklós fia urnáját a tengerésztisztek, felesége koporsóját kenderesi ifjak vitték a családi kriptába. Megszólalt a kürt: takarodó-ima-lefújás. A kürtölésre Őfőméltósága egykori kürtöse vállalkozott. Sajnos öreg tüdővel… ezután a megjelent szervezetek elvonultak a mauzóleum előtt. Mikor a mi szervezetünk odaért, az elhelyezés a kriptában épp befejeződött és felcsendült a Szózat majd utána spontán, „műsoron kívül” a Székely Himnusz. Ötvenezer torok énekelte: „… Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” /SIC/ Az egész ünnepség és szertartás alatt éreztük, hogy valamennyien egy véleményen vagyunk. Ez a közös érzésünk a záró mozzanatban tudatossá vált. Ilyen érzésem csak diákkoromban volt, midőn lampionos tüntetéssel ünnepeltük 1938 őszén a Felvidék visszatérését. Akkor is, mint most Kenderesen, sok ezer magyar ugyanazt akarta. A gyászünnepségről való elvonulás kisség vontatott volt. Úgy látszik, a szervezés erre nem gondolt. A szektorban volt több ezer ember keskeny kijáratra zsúfolódott össze. Kivonulásunk alatt a mikrofon felsorolta a koszorúzó és a koszorút küldő szervezeteket és egyéneket. Köztük volt többek között két külföldi királyi család, a magyar miniszterelnök és több jobboldali párt és pártvezér. Rendzavarás nem volt, igyekezett mindenki fegyelmezetten viselkedni. A falu főútján várt már bennünket autóbuszunk. Elindultunk Kenderesről 14 óra 20-kor. Útközben Dr. Kaczmarski János városi főjegyző úr, kedves barátunk igen szép magyar nóták hangszalagját tette be az autóbusz magnójába. Felcsendültek. A „Horthy Miklós katonája vagyok…”, „Krasznahorka büszke vára…” kezdetű és más szép hazafias dalok. Igen stílusos szórakozásban volt tehát részünk. B.B. néhány szóban megköszönte a részvételt és felkérte csekélységemet, foglaljam írásba a nap eseményeit a HOHE szempontjából. A Tiszán átkelve megálltunk Szolnok közelében egy hangulatos útszéli csárdában, hogy étkezzünk és igyunk valamit. Utána elindultunk és szerencsésen megérkeztünk Szombathelyre 8 óra 45-kor. Hazatérés előtt jó érzéssel, bajtársi szívvel mondtunk búcsút egymásnak. Befejezésül meg merem kockáztatni a következő megjegyzést: A hatalmas, fél százezres tömeget nemcsak a mi idős nemzedékünk képezte. Mondhatnók, a társadalom minden korosztálya képviselve volt, kiváltképpen az ifjúság. Különböző korú fél százezer magyar ember egy szívvel-lélekkel énekelte a Himnuszt, fejezte ki tapssal tetszését a szónokok izzó hazafias beszéde miatt és végezetül közös akarattal és lelkesültséggel elénekelte a Szózatot és spontán a Székely Himnuszt. Mi ebből a tanulság? Könnyű a válasz: Van még népünkben hazafiasság! A negyvenöt esztendős nemzetietlen rendszer nem tudta kiölni a magyarságból a nemzeti érzést! Összeállítottam: Bakos Tibor Szombathelyen, 1993. szeptember 5-én, vasárnap A fentiekkel egyetértek és a beszámoló összeállításáért köszönetet mondok Bakos Tibor bajtársamnak. Szombathely, 1993. szeptember 6. Vitéz Both Béla nyá. ezredes HOHE megyei vezetője Névsor Az 1993. szeptember 4-én Szombathelyről a BPG-2888. forgalmi rendszámú busszal vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó Úr Őfőméltósága temetésére utazókról 1. Bakos Tibor Szombathely, Bartók Béla krt. 38/D 2. Bánky László Budapest, Mészáros u. 36. 3. Bécsy József Szombathely, Kőszegi u. 19. 4. Both Béla Szombathely, Marx Károly u. 1. 5. Czeglédy Gyula Szombathely Balogh Gy. u. 2. 6. Dengyel Imre Szombathely, Nyisztor u. 26. 7. Divós László Szombathely Béri Balogh Ádám u. 4. 8. Dörnyei Miklós Szombathely Sebes György u. 9. 9. Fonyódi László Szombathely Rohonci út 11. 10. Gagyi József Hegyfalu MÁV vasútállomás 11. Dr. Hopp Viktor Szombathely Széll Kálmán u.47. 12. Iván Ernő Szombathely Verseny u. 18. 13. Jánossy Flórián Szombathely Bartók B. krt. 9/b. 14. Dr. Kaczmarski János Szombathely Bertalanffy u. 55. 15. Dr. vitéz Kiss-Domonkos Géza Szombathely Óperint u. 14. 16. Dr. vitéz Kiss-Domonkos Gézáné Szombathely Óperint u 14. 17. Kurucz Miklós Szombathely Kőszegi u. 34. 18. Lénárt Antal Szombathely Laki Dezső u. 8. 19. Masát Mihály Szombathely Pázmány Péter krt. 48. 20. Matók Lajos Szombathely Rákóczi Ferenc u. 47. 21. Meczner Gyula Szombathely Szelestei L. u. 13. 22. Mohay Imre Szombathely Szent Márton u. 4. 23. Németh Zsolt Vasvár Alkotmány u. 1. 24. Pócza Gyula Szombathely Szürcsapó u. 28.. 25. Rátz Antal Szombathely Söptei u. 72. 26. Rátz Ottó Szombathely Söptei u. 72. 27. Simánd János Szombathely Wesselényi u. 9. 28. Szabó előd Szombathely Szily János u. 36. 29. Szabó Lehel Szombathely Szily Jánoy u. 36. 30 Dr. Széll Kálmán Szombathely Szt. Imre hg. útja 100/a. A névsor hiteles! Szombathely, 1993. szeptember 6. Rátz Antal nyá. őrnagy Vas megyei területi titkár VÉLEMÉNYEK 1993. október 4., hétfő Háborús bűnös vagy nemzeti hős? Jány-ügy: indokolt igazságtétel, indokolatlan glorifikálás Az újratemetések, rehabilitációk csak akkor járulnak hozzá a történeti közgondolkodás tisztulásához, ha nem teremtenek új mítoszokat, a régi, megbélyegző értékítéletet nem váltja fel az ugyancsak egyoldalú magasztalás, heroizálás. Jány Gusztáv vezérezredest, az 1942-1943-ban a keleti fronton harcoló 2. hadsereg parancsnokát 1947 októberében a budapesti Népbíróság, mint „háborús bűnöst” halálra ítélte, és kivégezték. A tábornok, azonban nem követett el olyan cselekményeket, amelyek a nürnbergi négyhatalmi bíróság ítéleteinek alapjául szolgáló és Magyarországon is mintául tekintett jogszabályokba ütköztek volna. Továbbá a Jány-per folyamán rendre megsértették a büntetőeljárás-jog garanciáit, a vád főbb pontjait nem bizonyították, az ítélet a justizmord, az igazságszolgáltatási eszközökkel elkövetett gyilkosság kategóriájába tartozik. A vezérezredes jogi rehabilitációja ezért mindenképpen indokolt. Az ítélet megsemmisítése azonban nem jelenti azt, hogy Jány Gusztávot bármilyen megfontolásból nemzeti hőssé lehetne avatni. A magyar tábornoki kar tagjai a második világháború idején sokféle magatartást tanúsítottak. Akadt közöttük az SS biztonsági szolgálatának ügynöke, néhányan oly módon szegték meg a Legfelsőbb Hadúrra tett esküjüket, hogy Szálasi Ferenc hatalomátvételét és kormányzatát támogatták. Többen viszont igyekeztek menteni, ami menthető, és megpróbálták mérsékelni az ország háborús áldozatát. Kiss János altábornagy pedig az ellenállási mozgalom mártírjaként halt meg. A tábornokok nagy többségének magatartását a kormányzóhoz való hűság, parancsainak teljesítése jellemezte. Jány Gusztáv ezt ez ethoszt követte, csakhogy egészen más dolog volt ennek jegyében cselekedni egy hátországi helyőrségben vagy akár egy front mögötti megszálló seregtest élén, mint az arcvonal első vonalában, közvetlen harcérintkezésben az 1943-tól minden szempontból fölényben lévő, offenzívát nyitó szovjet hadsereggel. Jány Gusztávot akkor nevezték ki a keleti hadszíntérre elvonuló 2. hadsereg parancsnokává, amikor 36. tényleges szolgálati évét már betöltötte. Mindvégig élvezte Horthy bizalmát. A kormányzó a talpig katonaembert látta benne, akit egy felfelé ívelő katonai pályafutás elismeréseképpen kívánt megjutalmazni a keleti hadszíntéri parancsnoki szolgálattal. Hadserege élén hadd legyen cselekvő részese a Wehrmacht győzedelmes hadműveleteinek! A második világháború változatos és bonyolult hadműveletei megfontolt, sokoldalú taktikai és stratégiai ismeretekkel, tapasztalatokkal rendelkező, önálló cselekvésre kész végrehajtókat, parancsnokokat igényeltek. Az első világháborúban bevált módszereket, haditapasztalatokat már nem lehetett felhasználni. Jány pedig ismereteit, képzettségét az első világháború éveiben, illetve azt megelőzően szerezte. Hiába rendelkezett volna azonban akár a legkorszerűbb ismeretekkel is, helyzetét nehezítette, hogy csak igen szűk keretek között mozoghatott. Miután egy szövetséges hadsereg élén a Harmadik Birodalom háborújában vett részt, a német hadvezetés rendelkezéseit, érdekeit kellett messzemenően szem előtt tartania. „A 2. hadsereg alakulatai közvetlenül német parancsnokságnak történő alárendelése esetén az elöljáró német parancsnokságoktól származó minden intézkedés, illetve parancs úgy hajtandó végre, mintha az a magyar vezetéstől származna és ahogyan annak végrehajtására a Legfelsőbb Hadúrnak tett eskü minden honvédet kötelez. Minden egyéb vonatkozásban (személyi utánpótlás, fegyelmi és tiszti személyi ügyek stb. a hadsereg továbbra is a magyar vezetésnek (HM, Vkf) marad alárendeltje.” – olvasható a 2. hadsereg parancsnokságának a hadra kelt alakulatai számára megküldött 1942. áprilisi intézkedésében. Tehát a keleti hadszíntérre kivezénylett hadseregnek semmiféle önálló cselekvési lehetősége nem maradt. Nem a hadseregparancsnok, hanem az államfő kezében összpontosuló legfelsőbb politikai és katonai vezetés járult hozzá ehhez az alárendelt helyzethez. Ahogyan Horthy köztelezte el magát Hitlernek arra is – a német vezér és kancellár 1942. december 24-ei levelében kifejtett követelésének engedelmeskedve -, hogy a 2. hadsereg ellenséges támadása esetén a végsőkig tartja az állásait, visszavonulást semmilyen körülmények között nem engedélyez a magyar csapatok számára. Csak a kivételes tehetségű tábornokok, hadvezérek cselekednek általában mindig megfelelő módon a kritikus, sorsdöntő helyzetekben. Jány nem sorolható közéjük. Őrlődött a feltétlen engedelmesség és a csapatai megóvásának kötelezettsége között. Az előbbit választotta, s ez lett az ő tragédiája is. Egyszerűen összeroppant a feladat, a felelősség súlya alatt. 1943 januárjában szinte valamennyi intézkedését és cselekedetét a kapkodás, a zavarodottság jellemezte. 1943. január 24-i hadseregparancsa – melyet a többszöri bekerítésből kitört, agyonfagyott, agyonhajszolt, rendezetlenül visszaözönlő csapatai láttán, első benyomásaitól vezérelve vetett papírra – teljes tehetetlenségét tükrözi. Bár 1946-os vallomásában is állította, hogy csapatai „ostorozására” a rend helyreállítása és a nagyobb veszteségek elkerülése végett került sor, a parancs megalázó és kegyetlen hangvételével súlyos arculcsapás volt a kilátástalan küzdelmet vívó, számos esetben hősiességet tanúsító magyar honvédek számára. Az 1943. március 12-i 30. számú hadseregparancsán kívül, s a január 24-it hatályon kívül helyező rendelkezése mellett, számos, kevésbé ismert parancsa tanúskodik arról, hogy revideálta álláspontját, hadserege helytállását, s a katasztrófa igazi okait illetően. Sokak számára azonban csak az 1943. január 24-i vált ismertté, vagy ez olyan mély sebeket okozott, amelyeket begyógyítani nem lehetett. Jány Gusztáv vezérezredes cselekedeteit nem a karrier, s a becsvágy vezérelte, annál is inkább a kötelességteljesítés. Parancsnoki képességének hiányosságai, gátjai, bizonyos fokú merevsége miatt azonban éppen a legkritikusabb és legsorsdöntőbb pillanatokban mondott csődöt. A jogi igazságtétel kétségkívül helyénvaló. Jány tevékenységének egésze azonban nem jelentett olyan értéket, amely indokolttá tenné glorifikálását, példaképpé emelését. Sipos Péter - Szabó Péter történész | |
