 |
    |
 |
Bőrfejűek és öregkatonák Magyarország diktátorának temetésén HETI MAGYARORSZÁG 1993. szeptember 24. THE TIMES Bőrfejűek és öregkatonák Magyarország diktátorának temetésén Horthy Miklós admirálist, Magyarország kormányzóját a fasiszta háború idején, ezen a hétvégén családi sírboltjában örök nyugalomra helyezték. Az ember, akit admirálisnak gúnyolnak egy országban, amelynek nincs tengere, egy királyságban, amelynek nem volt királya, és akit 1957-ben Estorilban, Portugáliában temettek el, több évtizedes száműzetés után visszatért a hazájába vihart okozó viták közepette. A magyar televízió szerint 50000 ember vett részt annak a Horthynak az újratemetésén, aki 1919-ben megalakította Európa első jobboldali önkényuralmát. A védelmezői azt mondják, hogy ő segítette a budapesti zsidókat, és megőrizte Magyarország függetlenségét, ameddig csak lehetett. Ellenben ő volt az első, aki a nürnbergi stílusú zsidótörvényeket bevezette, és nem tett semmit azért, hogy megakadályozza a Budapesten kívüli zsidó közösségek halálba deportálását. Szombaton a gyászolók nagyobb része idősebb ember volt, akik büszkék voltak arra, hogy végre leróhatták tiszteletüket az előtt a férfi előtt, aki 1919 és 1944 között kormányozta Magyarországot, és aki megalapozta azt az önkényuralmi, nacionalista tradíciót, amelyben a ma kormányon lévő Magyar Demokrata Fórum egyik szárnya gyökerezik. Nacionalista propagandával tömött bódék Nagy-Magyarországról árultak térképeket, és képeket a halott diktátorról és feleségéről, Magdolnáról, akit most szintén újratemettek. Egy autóbusznyi fekete cipős bőrfejű is érkezett. Hadviselt katonák egyenruhában a fegyverükkel tisztelegtek, míg öregcserkészek üdvözölték a miniszterek és parlamenti képviselők felvonulását. A temetést két óra hosszat közvetítette a magyar kormánypárti televízió. „Ha te magyar vagy, és van benned nemzeti büszkeség, akkor ott kell lenned” - mondta Padar Péter, egy 22 éves bőrfejű. „Nem akarok semmi rosszat mondani a zsidókról, de ők nem magyarok. Ők egy más fajhoz tartoznak, és idegenek tőlünk.” Antall József, a miniszterelnök nem vett részt a temetésen, de elküldte maga helyett a feleségét. Az újratemetés előtt a televízióban beszélt, és ezt mondta Horthyról: „Én őt egy olyan magyar hazafinak tartom, aki megérdemli, hogy magyar földben nyugodjon.” Azt is mondta, hogy a temetésen részt vevő miniszterek csak magánemberként vannak jelen, ami olyan állítás, ami az ellenzéki politikusok szerint teljesen nonszensz. Az újratemetés aggodalmat váltott ki a magyar zsidó és cigány közösségekben. „Horthy újratemetése megvetendő és szégyenletes cselekedet” – mondta a 24 éves Szabó András. „Antall csak a nacionalista választóinak akart ezzel a kedvükre tenni.” 1993. október 5. kedd NÉPSZABADSÁG Jány Gusztávot rehabilitálták A Legfelsőbb Bíróság tegnapi határozatában megalapozottnak tartotta a Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati indítványát, s hatályon kívül helyezte a népbíróság 1947-es ítéletét, amely Jány Gusztáv volt vezérezredest, a 2. magyar hadsereg egykori parancsnokát háborús bűnösnek nyilvánította és golyó általi halálra ítélte. MUNKATÁRSUNKTÓL A bíróság felmentő határozatában kimondja: az 1947-ben kivégzett Jány Gusztáv ártatlan, az ellene felhozott vádak nem voltak megalapozottak; a budapesti Népbíróság törvénysértést követett el, s a periratokból, az azt megelőző eseményekből az eljárás koncepciós jellegére is következtetni lehet. Az ítélet indoklása részletesen elemzi a halálos ítélettel záruló pert, amely ítélet ellen az akkori törvények szerint nem lehetett fellebbezni. Kitér arra is, hogy Jány ügyvédje per újrafelvételi kérelmének benyújtása után egy nappal kivégezték a rangjától már korábban, két éve megfosztott és a hadseregből elbocsátott vezérezredest. A Legfelsőbb Bíróság megállapítja: Jány Gusztáv hivatásos katonaként nem lehetett befolyással az ország háborúba sodródására. Az ellene alkalmazott korabeli paragrafus kizárólag magas hivatalt betöltő személyekre vonatkozhatott. Az sem állja meg a helyét, hogy parancsaival törvénytelen kivégzések, kínzások részesévé vált. Az akkor érvényes szolgálati szabályzat szerinti büntetéseket helyezett kilátásba csupán, amikor bizonyos függelemsértések elkövetőinek felkoncolását helyezte kilátásba. Nem sértett törvényt Jány azzal sem, hogy parancsot adott az egyes előírásokat megsértő csapatok esetleges megtizedelésére. Egyfelől – saját vallomása szerint – kizárólag a fegyelem megerősítése érdekében adott ki ilyen értelmű utasítást, másfelől egyetlen konkrét esetről sem szerzett bizonyosságot a Népbíróság. Ugyancsak visszatartó erejű fenyegetésnek szánta azt a parancsát, hogy a partizánokat adják át kivégzésre a tábori csendőröknek. Ilyen jellegű konkrét cselekmény sem jutott a Népbíróság tudomására. Márpedig végre nem hajtott cselekedetekért bűnösség sem állapítható meg – fogalmazza meg egyebek között a Legfelsőbb Bíróságnak a volt vezérezredest rehabilitáló ítélete. Volt politikai foglyok összefogása Megalakult a Nemzeti Elkötelezettségű Társadalmi Szervezetek Koordinációs Irodája - tudatták a sajtóval tegnapi tájékoztatójukon a hét alapító szervezet képviselői. A Történelmi Igazságtétel Bizottság, a Recski Szövetség, a Politikai Elítéltek Közössége, a Politikai Foglyok Szövetsége, a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Érdekvédelmi Szervezete, a Volt Magyar Politikai Foglyok Szövetsége és - az utolsó pillanatban csatlakozó - Igazolt Szabadságharcosok Világszövetsége által létrehozott koordinációs iroda egyik legfontosabb feladatának a „nemzeti sorskérdések”, vagyis az igazságtétel, a kárpótlás és a privatizáció rendezését tartja. Az új tömörülés a „nemzeti elkötelezettségű, keresztény erkölcsökön nyugvó politikát” támogatja, de egyik párttal sem kíván szövetségre lépni. A tüntetések helyett elsősorban politikai eszközökkel szeretnék érvényesíteni az érdekeiket. Igaz - tette hozzá Fónay Jenő, a Pofosz elnöke -, végső esetben nem zárkóznak el az utcai megmozdulásoktól sem. Zimányi Tibor, a TIB elnöke hangsúlyozta, hogy semmiféle kapcsolatuk nincs a Pongrátz Gergely vezette 56-os Világszövetséggel, amelynek Zimányi a komolyságát is megkérdőjelezte. Ennek kapcsán Fónay Jenő pontosította a szombati számunkban megjelent, Pongrátz közlésén alapuló állítást. Elmondta, az 56-os Világszövetség rövidesen esedékes budapesti találkozóján csakugyan védnökséget vállalt, ám a szövetségnek nem tagja. Cz. G. Jány-Jány, mennyi váddal támadtak Don után… ahogyan a rózsafüzéren sorakoznak a szemek egymásután, úgy sorakoztatták a vádakat Jányra, az utólagos bölcsek és okosak… és bizony, ahogyan a rózsafüzér szemeit egy kereszt fejezi be, - Jány sorsát a vádaknak tömkelege után az ellene felhozott vádak alapján a laikus hóhérok életét vették el. – Miért? – mert katona volt, - ahogyan a magyar történelem tele van hősi kiállással, védd, harcol az utolsó csepp vérig. Jány katona volt, mégpedig a javából, - keménykötésű fickó volt jó ötvözetből készült, volt benne magyar-német vér és még ki tudja milyen szilajősöknek a vére csörgedezett ereiben. Mennyi vád, miért nem cselekedett másképpen? – Miért nem állt át az oroszokhoz?.. stb. Ó, ha a lottózók előre tudnák, melyek a nyerő számok, - senki nem csalódna, mindenki nyertes lenne. - Igen, most utólag lehet mérlegelni Jánynak kemény és szigorú parancsnoki hadparancsait, de figyelembe véve ezt a légkört, azt a hadi elkötelezettséget, amelyben neki harcolni kellett, - nem lettek volna aradi vértanuk sem, ha nem lettek volna állhatatosak elveikhez, - megmenekülhettek volna a kötél, a hóhér árnyékától, a kegyetlen golyó sivításától, csak álltak volna át hazaárulóvá. – Nem tették, - ezért lettek hősök – a magyar hadtörténelemnek örök szent példaképei. Nekem volt szerencsém személyesen találkozni és beszélgetni Jány Gusztávval, de már itt a balatoni harcok után. Szép, férfias, fegyelmezett katona volt, - borzalmas lelki tusában szenvedett, amikor látta, hogy minden, de minden elveszett. Jány Gusztávot rehabilitálták. Hozza az újság 1993. október 5. számában. Hogy bűnös-e, vagy ártatlan, erről szól az a sok mendemonda, amit most utólag, abban az időben, a meleg szobában, bőség kosara mellett üldögélve, vagy tán még csak játszadozott a fütyölőjével, halott híreket és most ennyi év távlatából ítélkezik egy oly nagy egyéniség felett, akit soha nem látott, részt sem vett a háborúban. – Puskaporszagot nem nyelt le, aknák nem sivítottak a feje felett, nem ismeri az orosz telet a ”Tél tábornokot”… Jány teljesítette, mint kitűnő katona hadurának a parancsát, ahogyan a Pompejben az őrségbe állított katona, amikor a tűzhányó ömlesztette a feje felett a tüzes hamut. Őrségben volt – parancsot kapott az őrségi feladatához, a hamu pedig mindjobban égette, temette, de az őrhelyét nem adta fel, nem kapott parancsot, nem kapott felváltást, és csak a későbbi századok ásatásai folytán találták meg az elszenesedett katonának, őrszolgának a maradványát. Ez a katonai hűség, a kitartás, a parancsteljesítés – pedig az a római katona is megszökhetett volna a végzettől, de a parancs számára szentség volt, inkább a halál, mint a szökést. Ha most én, mint jámbor földi némber mérlegre teszem Jányt a II. magyar hadsereg főparancsnokát, - magam is jártam a Donnál, Belgorodtól vagy 250-300 km-t gyalogoltam le a századommal 1942. november-december havában, amikor már ott a télnek vicsorgó foga mardosta és fagyasztotta a köpenybe burkolt gyalogosnak a húsát. Amikor a szempillák lefagytak a kigőzölgő testnek a párájától, ami hirtelen megfagyott a mínusz 20-30 fokban, amikor a legjobb bakancsbőrben is csonttá fagyott a katona lába, amikor befagytak a motorok dugattyúi, nem volt fagyálló olaj. Amikor vitte a zord orosz fuvallat a havat, mint a Szaharában a szél a forró homokot, és még sorolhatnám tovább, amit már úgyis velem együtt sokan megírtak. Amikor körülbelül 160 főből /fegyencből/ kb. 50-60 fő útközben megszökött – jól tették – akkor is kapott parancs szerint folytattam naponta a gyaloglást a 7. hadosztály felé, ahol már Zeteleki vezérkari százados habzó szájjal várt, hogy most elszámol, azaz hadbíróság elé fog állítani a züllött menetoszlop hallatára. Ezt is már megírtam. Mit is tehettem volna – kettő tizedes volt velem, - a honvédek 25 éles lőszerrel voltak ellátva, - puskalövés balról – puskalövés jobbról – ki lőtt – hová mire, azt sohasem tudtam meg, - parancsot kaptam, - igyekeztem a parancs szellemében katonai eskümhöz híven azt végrehajtani. Csak röviden: a 7. hadosztály tábornoka, amikor hallotta az ordítozó jajszómat, - csak annyit mondott: ki volt az a marha, aki nekem ilyen parancsot adott? Hogy ennyi viszontagság, nélkülözés közepette ezt a téli zord időt legyőzve nyári könnyed öltözetben végrehajtsam… Feleltem: a parancs, az parancs… Egyébként a 7. kötetem 773. oldala részletesen beszámol arról az esetről, amikor Jányval találkoztam – kezet fogtunk egymással. Ő vezérezredes és főhadnagy zászlóalj segédtiszt – százados zászlóaljparancsnok. Szóval, nem mesékből, nem a sajtóból, sem a hadtörténelemből szereztem tudomást a háborúról, az orosz harcokról, Sztálin orgonáról, a húsom és bőröm érezte. Jányról tovább. Nem kellett vezérkari tisztnek lennem ahhoz, hogy felmérjem az orosz fennsíknak csapdaszerű, halált okozó marcangolását, - de ha a birtokomban van egy kis betanított oroszlán, akinek a védelme alatt élhetek, akkor ki fél egy kis fenevad állattó, - teljes biztonságban élhetek a nagy védelmezőnek a birtokában. Aki látta, kb. 1940 előtti óriás csizmákban előrehaladó német ”bilz Krieget”, amikor napok és hetek folytán törpültek el Hitler lábai előtt, - ez a siker, ezek a hadigyőzelmek, egy kicsikét hályogot is rakott az emberek szemére, - lehetséges volna, hogy egy fenevad oroszlánt még az egerek is játékszerként kezelhetik, - mese után mondom – Magam mondottam: ezzel a felszereléssel, ezzel a hadfelszereléssel, ezzel a kis puskával – a vad télnek minden borzalmát nem tudjuk legyőzni, - itt valami baj van, - de hol, hogyan tudtam volna én erre kb. 1942. október november havában a téli hómezőkön választ találni, - annyit megállapítottam körmetlen macska sohasem tud fára mászni. T 34-es tankok ellen finggal nem lehet győzelmet aratni. De hol van a hiba? – ki követett el itt egy végzetes hibát? – ki az aki merte volna mondani ezen hiányosságok mellet – nem szolgálok tovább!!! Mert most már jönnek azok, akik a meleg szobákból figyelték az időknek mostoha szenvedéseit, - ”jobban tette volna Jány – ha azonnal átáll a szovjetekhez – így megmenthette volna a hullahegyeket.” Erről most nem vitázok, habár Nemeskürthy István Requiem egy hadseregért című művében nagyon elmarasztalja Jányt – és főleg a magyar tisztikart, de erre 1972-ben tett pontot Nemeskürthy is, - azóta megtisztultak a homálytól, a szürkevakságtól a szemek. Erre Kéri Kálmán az akkori vezérkari ezredes is figyelmeztette az éles, és nem egészen helytálló bírálatára, - majd jön egy új korszak, amikor jön a feloldozás – a másképp látás, - persze a bűn bűn marad a pentencia után is. Ma már szabad és kell is keresni, mi lehetett volna, vagy mit is kellett volna csinálni, átállni, megadni magunkat, beolvadni a nagy ”Koloch gyomrába”, megfordítani a fegyvercsövét. Miért nem osztották ki azt a sok irhabekecset, - szőrcsizmákat, élelmet, amit aztán visszavonuláskor fel kellett robbantani… Miért nem? Kit terhel ez a felelősség. A Don mellett őrségben állni, ”Valaki – szőrcsizma nélkül” – egyenlő a fagyhalállal… Miért nem öltöztették fel a harcost? A menyasszony tüll és selyem-mirtusz nélkül nem menyasszony. – fel kell öltöztetni annak módja és rendje szerint. Szóval és tettel, - jött a rehabilitálás – Jányból tán csak valami csonttöredékek vannak valahol – tán jön is egy tisztességes temetés is, - virágok és koszorúk fogják az elégtételt adni, nem a megalázás, leköpködés lesz a végbúcsú ettől a hőstől, ettől a talpig ”pompeji katonától”. Tán ő is érezte és tudta, hogy itt minden veszve van, - de mit tehet egy nyúl az oroszlán szájában. Várja a végzetét, megszökni, ellenkezni? Sok hősi tábla hirdeti már majdnem minden lakóhelyen a 2. világháború hőseinek, áldozatainak, vértanúinak nevét és számát. Ez az ország Szent Istvántól kezdve csak véráldozatokkal tudott Európa térségében a mai napig megmaradni és élni. Csendes budai utcácska. Kéri Kálmán házikabátban nyit ajtót. – Bocsássatok meg, hogy nem egyenruhában fogadlak benneteket! Megbocsátunk. Ha nem tennénk, minden eddigi riportalanyunkra neheztelnünk kellene, mert egyikük sem egyenruhában fogadott. – Vezérezredes úr, ha igaz a közhely, mely szerint minden ember élete kész regény, az öné egy sok kötetes regényfolyam. Ön csaknem egyidős századunkkal, az elmúlt kilenc évtizedet nem csupán végigélte. Tevékeny résztvevője volt, alakítójaként és szenvedőjeként egyaránt. A kadetiskolába Ferenc József uralkodása idején iratkozott be, volt vöröskatona, Horthy idején avatták tisztté és lett szokatlanul fiatalon vezérkari ezredes, igen jelentős, vezető beosztásban. A háború után részt vett az új honvédség megalapításában, aztán félretették, megalázták, Recskre száműzték… Most pedig országgyűlési képviselő, s alighanem a világ legidősebb vezérezredese. – No, ez nem olyan biztos. Magyarországon is van egy nálam idősebb volt katona. Már talán a századik évét tapossa. – Hogyan indult ez a hosszú pálya? – Szüleim cipszerek, szepességi németek voltak. Apám katonaidejét a Székelyföldön töltötte, a méneskarnál. Onnan, mint sovén magyar tért vissza. Attól kezdve otthon csak magyar szó hangozhatott el. Amikor bekerültem a kadetiskolába, ahol a tanítási nyelv természetesen német volt, magához rendelt az iskolaparancsnok: „Nem értem. A papírjain az áll, hogy anyanyelve a német. S alatta, hogy nyelvi nehézségei vannak.” No, akkor elszégyelltem magam, igyekeztem tökéletesíteni német tudásomat. Ez olyannyira sikerült, hogy amikor átkerültem a magyar tannyelvű Ludovikára, már nem tudtam magyarul számolni, csak németül… Nem is beszélve a katonai kifejezésekről. A Ludovikán persze érettségiznünk is kellett, mert egy Ludovikás csak érettségivel lehetett valaki. Tartottak ezért nekünk egy tanfolyamot, hogy valamit mégis tudjunk a magyar irodalomról, történelemről. Az érettségin magyar tételt is kaptunk, én Kazinczyt húztam ki. Jó németesen elkezdtem mondani: „kacinci…” – mert hát megszoktam, hogy a németben a z az cé, vagyis cett… Kiigazít a tanár: „Kazinzcy!” – Mondom: „Igenis, tudom. Kacinci!” – Hogyan lett vöröskatona? – Egyszerűen. Stromfeld parancsára odavezényeltek minket. A parancs, az parancs. Egy hadosztálynál szolgáltam, nagyon jó volt. A kommun után persze, igazolóbizottság elé citáltak emiatt. Meg voltam győződve, hogy kirúgnak, ami nagyon fájt volna. Egy elnök volt ott és két ülnök. Az egyik szegedi, a másik traiskircheni, akinek ott a tanítványa voltam. Felállt a szegedi, és az eltávolításomat követelte. Meg se mukkantam, de nem is kérdeztek. De megszólalt a traiskircheni: „Alezredes úr – ez volt az elnök – alázatosan jelentem, ezt Traiskirchenben nevelték, és mire? Arra, hogy a parancsot teljesíteni kell. Mit teljesített? Stromfeld ezredes úr parancsát. Tehát én tiltakozom az eltávolítása ellen!” Maradtam. llyen furcsa az élet. Ha nincs ott az a tiszt, aki nevelt, és nem szólal meg, én nem leszek katona. Ezt a Traiskirchent azért emlegetem, mert egész életemre befolyással volt. Igazi janicsáriskola volt, kemény fegyelemmel. De szerettük a tanárainkat. Ha kellett, ők este is bejöttek ismétlési órákat tartani, és addig verték a tüzértudományt a fejünkbe, amíg meg nem értettük. De aki nem értette meg, az is végre tudta hajtani. Traiskircheni neveltetésemet későbbi tanáraim – még a vezérkari iskolában is – éreztek. – Ön szegény családból származik. A Ludovika viszont nem volt olcsó iskola… – Nagy szerencsémre elnyertem a Buttler alapítvány támogatását. Ők láttak el minden szükségessel. Egyenruhával, felszereléssel, mindennel. No, de menjünk tovább, mert sosem jutunk a végére. A Ludovikáról, immár hadnagyként Miskolcra kerültem. Ahogy belépek a parancsnokság épületébe, lezúdul a lépcsőn és a nyakamba borul egy Polyák nevű tiszthelyettes, akit még Traiskirchenből ismertem. Amolyan segédnevelő volt ott, kutya egy fráter. Azt mondja nagy lelkendezve: „A hadnagy úr szakaszparancsnok lesz a harmadik ütegnél, én meg a helyettese!” No hiszen. Pont ő, akit már Traiskirchenben is szívből utáltam… Rögtön másnap azzal áll elő, hogy „este átvesszük az anyagot, amit a hadnagy úr oktatni fog!” Újonckiképzésről volt szó, a kisujjamban volt az egész, de megadtam magam a sorsomnak. Azt mondja Polyák: „A hadnagy úr fegyverfogásokat fog oktatni. Én a legénység előtt bemutatom, amit a hadnagy úr magyaráz, aztán a hadnagy úr kifogást emel.” Kérdem, ez mire jó? Mert úgy mutatja be, hogy kifogást kelljen emelnem? „Mert a hadnagy úr tekintélyét növelni kell!” – No, egyszer aztán jött a parancs: riadó, bevagonírozunk. Még az éjszaka. Megérkezünk a vonattal Hatvanba, reggel pihenő. A legénység a mozgókonyháról kapott reggelit, mi, tisztek a restiben étkeztünk. Addigra már suttogva terjedt a hír: Budaörsre megyünk, mert visszajött a király, és fegyveres csetepaté van az ő, no meg Horthy emberei között. Kérdi tőlem két zupás, akiket nagyon kedveltem, hogy mi milyen pártiak vagyunk? A király mellett állunk, vagy Horthy mellett? Nem tudtam felelni, megkérdeztem nagyon alázatosan és nagyon halkan a parancsnokomat: „Százados úr, alázatosan kérdem, milyen pártiak vagyunk?” – Rámnéz, elvörösödik, aztán nagyot ordít: „A hadnagy úrnak nem az a dolga, hogy kíváncsiskodjon, hanem az, hogy teljesítse a parancsot! Lelépni!” – Hát így mentünk tovább Budaörsre… – De a csatát lekésték. Úgyhogy tulajdonképpen mindmáig nem tudta meg, melyik oldalon kellett volna harcolnia… – Engem arra neveltek, hogy az eskü szent. Márpedig én akkor már Horthy Miklósra tettem esküt, ezért nem lettem volt képes harcolni ellene. De a király ellen sem - hiszen magyar állampolgár voltam, és a király mégiscsak a király… Ez a történelem helyzetkomikuma… De a kérdésemnek mégis következménye lett: röviddel utána áthelyeztek Kaposvárra, mint „karlistát” – vagyis mint olyan renitenst, aki Károly király pártján áll… De ezzel a „büntetéssel” tulajdonképpen jól jártam. Egy kitűnő tüzértiszt keze alá kerültem, aki ugyan kemény, szigorú ember volt, de nagyon sokat tanultam tőle. – Ugorjunk egy nagyot az időben. Recsk. – Hát, az komisz hely volt. De jó társaság. Különösen a büntetőbrigádban. Köztünk nem volt besúgó. Összefogtunk, megtanultuk becsapni az ávós munkavezetőket. Egy idő után már tudtuk, hogyan lehet úgy megpakolni a csillét, hogy fele annyival megteljen, hogyan lehet csalni a norma teljesítésénél… A legszörnyűbb az éhezés volt. De megtanultuk: az is ehető, amiről soha sem hittük volna. Ha a disznó kedveli a makkot, miért ne kóstolhatná meg az ember is? Keserű volt. De két-három nap után már nem volt olyan keserű… Kinevettek. Pedig talán ez mentette meg az életemet. Ha még egy évig tart, nem bírtam volna ki. Mert az éhínség, az borzalmas. Kisétkű ember voltam világéletemben, de én is kegyetlenül szenvedtem a tudattól, hogy kilátásom sincs arra, hogy egyszer jóllakjam. Sok évvel később, amikor film készült Recskről, felmentünk oda Gyarmathy Líviával. Odahivatott négy ávóst is. Az egyik kijelentette: „Maguk nem éheztek. Fejadagot kaptak.” – „De hiszen maga azt mondta, nem a törzsnél volt, hanem a faluban teljesített szolgálatot.” – „Én azt onnan láttam!” Ő a faluból látott föl oda… De ott volt egy doktor, aki tudta, mit loptak össze ők… Disznóság. De nem baj. Jó volt ez. Emberismeretnek. – Álmodott akkor arról, hogy egyszer még vezérezredes lesz? – Nem, semmiképp sem. De éjszakánként nem álmodoztam: aludtam. Mindig jó idegzetű ember voltam. – Ezt igazolja az is, hogy még a borzalmakról is képes derűvel beszélni. – Nekem élvezet volt végig csinálni mindent. Igen, az életem egy regény volt. Így könnyen is vettem. – És voltaképpen a jó isten kárpótolta önt. – Jobban is, mint gondoltam. Velem mindig a véletlenek játszanak. Vezérezredes is véletlenül lettem. A vezérőrnagyi rang engem megilletett. Mikor a háború után felállítottam a minisztériumot, elő is akartak léptetni, de lemondtam róla, arra hivatkozva, hogy amíg idegen csapatok vannak az országban, a magyar államfő nem szuverén… Annak alapján, amit később csináltam, még egy rendfokozat előléptetés is járt. Tehát az altábornagyság. Meg is voltam elégedve vele. Igen ám, csakhogy közben Király Bélát kinevezték vezérezredessé. És akkor azt mondták: „Ez így nem megy, akkor ki kell nevezni a Kérit is.” Így lettem vezérezredes. Tehát nem érdem alapján… – Ön most is szívesen hordja az egyenruhát. – Szeretem az életet, a katonaságot. Mindig volt egy belső mosolyom, csak ezt nem mutattam, mert félreértették volna. – Nem fáradt? – Nem. Sokat tanulok. Ha a parlamentben olyasmiről beszélnek, amit már hallottam, én újságot olvasok. Nincs kihasználatlan percem. Minden időt ügyesen ki kell használni. A katonaságnál is. Hogy a fiatalember más legyen, amikor a katonaságtól visszatér, mint volt, amikor bevonuláskor elbúcsúzott az anyjától. Az új honvédelmi törvénynek ebben is segítenie kell: adjanak hatalmat a századparancsnokoknak, azok majd megnevelik a fiúkat. A kilencvenkét éves katonaember valósággal tűzbe jön, amikor a mai fiatalokról beszél. Vajon köztük lesz olyan, aki ebben a korban ilyen lelkesedéssel beszél majd a katonaságról? Azzal búcsúzunk, hogy még sok, jól kihasználható időt kívánunk Kéri Kálmánnak. Hogy még sokáig éljen köztünk erőben, egészségben. Tiszteletreméltó rang a vezérezredesség – de szeretnénk akkor is beszélgetni Kéri Kálmánnal, amikor korban is szép rangot ér el: százados lesz. | |
