 |
    |
 |
Egy történész tévedései 1992. május 22. Népszabadság Meglehetős zavarral olvastam Gosztonyi Péter írását, és még nagyobb zavarban kényszerülök válaszolni rá. Gosztonyi úr ugyanis történészként reagál cikkemre, s kritikájának egyik legnagyobb hibája, hogy meglehetősen történelmetlen. Mondom: egyik legnagyobb hibája. A másik ugyanis. az, hogy olyan kérdésekről beszél hosszan, amelyeket én szóba se hoztam. Ezért csupán a történelmet érintő leglényegesebb megjegyzéseit teszem vizsgálat tárgyává. 1. Helyes, hogy Gosztonyi Péter Malasenko tábornokot meginterjúvolta Moszkvában. De nem kell Moszkvába menni ezért a megállapításért; „ A magyarok bátran harcoltak.” Ez harminchét éve mindenki előtt világos. Ugyanúgy, mint az, hogy sztálinista önkényuralom ellen más országokban is rengetegen harcoltak bátran. Csakhogy az eredmény egészen más lett, mint Magyarországon. 2. A „frizsiderszocializmust” nem a párt találta ki, egyáltalán nem is büszkélkedett vele. A Kádár-féle vezetésnek ugyanis éppenséggel nem jött jól a moszkovitákkal vívott harcában, hogy itt valami „kispolgári-jóléti-kapitalisztikus” formáció van kialakulóban. 3. A „gulyáskommunizmus” kifejezésnek gunyorossága ellenére Magyarországra nézve Nyugaton nem volt pejoratív az értelme. 4. Hogy 1956-1961 között zajlott-e Magyarország történelmének legvéresebb „bitókorszaka” az kétséges. Túl sok bitókorszaka volt a mi hazánknak ahhoz, hogy el lehessen dönteni, melyik a legvéresebb. Mindazonáltal, ha már történész állít valamit, annak érdemes utánanézni. Gosztonyi Péternek két esztendeje jelent meg itthon, egy külföldön sokkal korábban napvilágot látott munkája: „A kormányzó, Horthy Miklós”. Ebben ezt írja a fehérterrorról: „Hivatalos adatok a húszas években a fehérterror áldozatainak számát 243-ra teszik; kommunista szerzők viszont több mint 5000 fővel jellemzik a Horthy-korszak első éveit.” A tízkötetes Magyarország történetének nyolcadik kötetében, amelyet Gosztonyi Péter nyilván kiválóan ismer, minderről ez olvasható: „Az ellenforradalom győzelmét követő három hónapban a magyar ellenforradalmárok és a román megszállók – a rendelkezésre álló adatok tanúsága szerint – mint egy 5000 embert öltek meg, és több mint 70 ezret zártak börtönbe, internálótáborokba. 100 ezerre tehető az emigrációba kényszerült munkások, értelmiségiek száma.” Szóval tényleg igaz, hogy Horthy különítményeseinek nem voltak olyan pokoliak a bűnei. Hanem a Horthyt hatalomra juttató románok és Horthy különítményesei együtt követték el szörnyűségeket. 5. Még a „bitóelmélethez” Gosztonyi Péter egy 1978-as Spiegel-interjúban így nyilatkozott: „Kádár több okból is megakarta menteni Nagy Imre életét. A per már Moszkva nyomására jött létre. Amikor az ítéletek – valószínűleg szovjet utasításra – el lettek fogadva, a magyar vezetés biztos megpróbált – legalább is Nagynak – kegyelmet kieszközölni.” Lehet, hogy ezt a vitathatatlan igazságot az mondatta ki a történésszel, hogy akkortájt kezdett itthon rendszeresen publikálni, és ehhez egy ilyen nyilatkozat jól jött? 6. A „bunkerlabirintus” kérdéséhez: anélkül, hogy bármi mentséget keresnénk Kádár számára, meg kell jegyeznünk, hogy efféle létesítmények bőséggel voltak-vannak mondjuk Nyugat-Németországban is. A történész tehát éppoly joggal lőheti petárdáit Adenauerre, Willy Brandtra vagy éppen Kohlra, mint Kádárra. Mert végtére is: a NATO nem volt papírtigris, az amerikai hegemónia éppúgy érvényesült Nyugaton, mint a szovjet Keleten. Arról nem beszélve, hogy bármely nukleáris összecsapás nyomán egész Európa „atomtemetővé” változott volna. 7. Azt, hogy Hruscsov 1958-ban felajánlotta Kádárnak, hogy kivonják a szovjet csapatokat Magyarországról, természetesen nem lehet komolyan venni. Anekdotikus dologról van szó. Nyikita Szergejevics csak úgy, a maga szakállára – és pont 1958-ban – nem rendelhette el a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. A szovjet párt- és katonai nómenklatúra az efféle kérdésekben nem ismerte a tréfát. De van itt még valami: a szintén nem papírtigris Rákosi személye. Vele kapcsolatban Gosztonyi Péter még az ez év elején, az Élet és Irodalomban, Aczél Györgyről írt emlékezésében is jelezte, hogy milyen iszonyú veszélyt jelentett a nem akármilyen erejű szovjet erőcsoportok támogatását élvező visszatérési kísérletei okán erre az országra. 8. Végül: Gosztonyi Pétert sok éven át az itthon történészek számára hozzáférhetetlen értékes adatok és források gyűjtőjeként tartotta számon, illetve becsülte a szakmai és laikus olvasóközönsége – ez utóbbiban szerény személyem is. Örvendetes, lenne, ha továbbra is jó történészként tisztelhetnénk. Hovanyecz László 1992. május 22. péntek Népszabadság Kapitalisták? Mindig örömmel olvassuk azokat a politikai publicisztikákat, amelyek szerzői tud. szoc. alapismeretekkel rendelkeznek. Szakmai felkészültség nélkül politizálni ugyanis éppúgy veszélyes, mint házat építeni, tudniillik a legkisebb hiba is összeomlással járhat. Ezért élveztük Debreczeni József eszmefuttatását a szociáldemokrácia időszerű – pontosabban szerinte időszerűtlen – voltáról, no meg azért is, mert a szerző szókimondó. A kiváló szerző a szocialisták pártkongresszusa apropóján a szociáldemokráciáról általában szólva nem kevesebbet állít, mint hogy a kapitalista berendezkedés kritikája lehetetlen a politikai szférában. De a politikus szerző még ennél is tovább megy, megítélése szerint a szocialisták átállása a jobboldalra szinten kizárt, hiszen ott már minden talpalatnyi hely foglalt. Az utóbbival egyetértünk. Magunk is úgy látjuk, hogy a kapitalizmus kritikátlan hívei egymás sarkát tapodják a politika színpadán (avagy dobbantódeszkáján). Az MDF-es szerzőnek is számolnia kell azzal a lehetőséggel, hogy a politikai rendszerváltáshoz fűzött „merőben megalapozatlan illúziók eloszlása a gyors anyagi javulást remélő naiv várakozások szertefoszlása nyomán” nemcsak a kádárizmus iránti „sajátságos nosztalgia” ébredhet fel. Megjelent ugyanis az új rendszer éppoly „sajátságos” – jobboldali elutasítása is. A történelmi tapasztalatok egyértelműen mutatják, hogy a kapitalizmus szélsőséges kritikái a gazdasági visszaesés időszakában szoktak megerősödni. Márpedig óriási a különbség a szociáldemokrácia kapitalizmussal való szembenállása és a szóban forgó „sajátságos” szembenállások között. A szociáldemokrácia – megszületésétől – a demokratikus politikai struktúrákért küzdött, mert ennek keretében és ennek eszközeivel látta-tudta megoldhatónak, enyhíthetőnek a tőkés viszonyokkal szükségképpen együtt járó gazdasági és szociális feszültségeket. A „sajátságos” fasizmusok és különböző kommunizmusok viszont a politikai struktúrák kisajátításában, monopolizálásában láttak megfelelő eszközt e feszültségek „eltűntetéséhez”. „Ami az eredendő szocialista szociáldemokrata végcélt, a polgári-kapitalista rendszer meghaladását illeti, nos erre manapság nemhogy politikát építeni, erről még beszélni sem lehet.” – írja D. úr Micsoda tévedés, avagy tévedésbe ejtés. Úgy tesz, mintha sosem olvasott volna a történelemkönyvekben arról hogy a szociáldemokrácia éppen abban különbözött és különbözik a „sajátságos” kommunizmustól, hogy a polgári-kapitalista rendszer meghaladását történelmi-gazdasági folyamatnak fogta fel. Ezért nem is látott mást soha a szovjet típusú „létező szocializmusban” sem, mint a kapitalizmus állami-politikai kényszereszközökkel megszervezett, intézményes válfaját. A recski tábort, fegyházat és börtönt megjárt idős barátaink tudnának mesélni arról az időről, amit a politikai kényszereszközök elutasításáért, a demokratikus politikai struktúrák védelmezéséért fizettek mind 1948-ban, mind 1956 után. Visszatérés a politikai demokrácia intézményeihez a gazdaság és a tulajdon területén Állam Bácsi intézményes pozícióinak visszaszorítása – ezek a „szocialista” állami kapitalizmus meghaladásának szerintünk csupán első fázisai. Ha D. urnák ennyi elég is, nekünk vajmi kevés. Alapvetően fontos szociáldemokrata érték ezen felül a gazdasági és tulajdoni viszonyok folyamatos demokratizálása is. Ennek ma Magyarországon azok szemében nincs „realitása”, akik a privatizációt a „polgárosuló” elitek számára fenntartott eseménynek szánják, akik az állami tulajdon kisajátítását maguknak akarják kisajátítani. Bimbódzó magántőkésosztályunk ideológusai természetesen viszolyognak azoktól a szociáldemokrata értékektől, amelyek a demokráciát a politikai szférán túl is helyénvalónak mondják és igénylik. Szerzőnk is határozott – kormánypárti – ítéletet mond olyan intézmények felett, amelyek alkalmasak ilyesféle értékek közvetítésére: az állam szociális funkciói, a szakszervezetek, a participáció (munkásbeleszólási jogok). Ennek nincs realitása, talaja, erre nem lehet politikát építeni – mondja, azaz mintegy becsukja előttük a politikai színpad ajtaját. Erről szólt az üzenet a szocialisták kongresszusa előtt. Nem szükségszerű, hogy az MDF folytassa a múlt rendszerben (értsd: az állami kapitalizmusban ilyen-olyan fokú haszonélvezőként) megalapozott polgárosuló egzisztenciák „felesleges” riogatását. Ám ha az egykori nómenklatúra élcsapata intézményesen is konszolidálódni (kiegyezni) kíván az új viszonyokban, akkor adják fel a szociáldemokrata értékekre alapozott politikai ambíciókat. Vagy-vagy. Király Zoltán független országgyűlési képviselő Kovács Kikova László független szakértő Király Zoltán nem találja meg önmagát, helyezkedik a politika gerinctelen színpadán. Szembeköpte önmagát, csak hogy a felszínen maradhasson. Megalkuvó patkány lett. Kár! Heti Magyarország 1992. február 7. Belpolitika Nem középiskolás fokon Történelmi olvasókönyv – A legnagyobb elismeréssel Az 1956-os magyar forradalomnak Nyugaton igen nagy az irodalma. Egyszer összeszámoltam a svájci Kelet-Európai Könyvtárban fellelhető '56-tal foglalkozó, a legkülönbözőbb országokból származó könyvek és brosúrák számát: 350 írásműnél hagytam abba. Mindez az 1956-1991 évek „termése”, és természetesen benne foglaltatnak azok a kiadványok is, amelyeket a témáról Magyarországon, illetve az egykori, magába összeroskadt szovjet birodalomban kiadtak. Ez utóbbiak értékéről ne ejtsünk szót: primitív propaganda-tákolmányok voltak, tele rágalommal és hazugsággal. Filológiai, szociológiai és politológiai kíváncsisággal kellene ezeket a Hollós Ervin-, Lajtai Vera-, Geréb- és Berecz-féle kiadványokat csöndesebb időkben „kiértékelni”. Pozsgay Imre emlékezetes 1989-es bejelentésével, hogy 1956 népfelkelés volt, zsilip nyílott az MSZMP által mesterségesen életben tartott legendán. Az áttörés után Magyarországon is sorra-rendre jelentek meg 1956-ot méltó módon tárgyaló könyvek: történelmi és politikai esszék, visszaemlékezések, dokumentum- és hasonmás kiadások stb. Ezeknek értéke különböző, de mindegyikük a maga területén hozzájárult ahhoz, hogy annyi elhallgatás, torzítás és hazugság után 1956 csillaga hazánkban is felragyoghatott. Az eredmény nem kicsiny. Ami viszont eddig hiányzott, az egy részletkérdésekre is kitörő és ennek ellenére a részletekben nem elvesző, gördülékenyen megfogalmazott és populáris módon megírt összefoglaló könyv, amely nemcsak magával az 1956. októberi novemberi napokkal, hanem az egész forradalommal és szabadságharccal, annak elő- és utóéletével foglalkozik. Egy könyv, amelyet fiatal és öreg, '56-os „veterán” és az 1970-es évek generációja is egyaránt érdeklődéssel vehet a kezébe, mert azt nyújtja, amit elvárnak: egy, a napi politikától mentes, tárgyilagos, adatgazdag művet, amely még szövegezésében sem hasonlít azon politbrosúrákhoz, amelyeket az 1990-ben kimúlt politikai rendszer az elmúlt évtizedekben nagy példányszámban dobott a piacra (hogy példákat is mondjak: Szabó Bálint, Molnár János és még néhány más párttörténész „művei”). A TIB kezdeményezte Nos, a hiányt '56-os vonalon pótolja most az az 1991 őszén megjelent kötet, amelyet a Történelmi Igazságtétel Bizottsága kezdeményezésére az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete szerzői munkaközössége a Tankönyvkiadó Vállalat gondozásában megjelentetett. Címe: Az 1956-os magyar forradalom. Alcíme: Reform – Felkelés – Szabadságharc – Megtorlás. E „történelmi olvasókönyv középiskolásoknak” 222 oldalon, számos képpel és hasonmás dokumentációval tárgyalja a hazánk területén lejátszódott nagy népi-nemzeti drámát. Jóllehet a kötet középiskolásoknak készült, én Magyarország minden felnőtt lakójának szívből ajánlom, és nem tartanám helytelennek, ha a kötet – bizonyos szempontok szerint rövidítve – német vagy angol nyelven is megjelenne: Ez a Litván György és munkatársai (Bak M. János, Kozák Gyula, Rainer M. János, Csicskó Mária) által megírt és kiadott könyv ugyanis megfelelő névjegye lenne az új Magyarországnak a Lajtától nyugatra fekvő világban. Mi tetszik e könyvben? Elsősorban a szerzők felkészültsége és nagyfokú objektivitása. Továbbá a könyv tematikai felépítése. Októberi forradalmunk ugyanis nem 1956-ban kezdődött, hanem jóval előbb. Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála a megindítója annak az erjedésnek, amelynek egyik következményeként a moszkvai vezetés kénytelen reformokat kezdeményezni a kelet-európai népi demokráciában. Ezeknek következményei: az eddigi – vérrel és vassal összetartott – kommunista rezsimek „fellazulnak”. A kötet szerzői – helyesen – külön figyelmet szentelnek a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. Kongresszusának, 1956 nagy politikai szenzációjának, amely, – úgymond – kiindulópontja volt Magyarországon Rákosi és diktatúrája bukásának, s egyben egyengette az utat az októberi földrengéshez. A kötet derekát természetesen az 1956. október-november drámai eseményei adják. Az alfejezetek önmagukért beszélnek, és felölelik – ha vázlatosan is – ezeknek a heteknek a történetét, megörökítve mindazokat, akik ennek cselekvő részesei, illetve kialakítói voltak. Írnak a párt szétzülléséről, a fegyveres csoportok megszervezéséről, az egymással való érintkezés felvételéről, a fegyveres erők szerepéről, a munkástanácsok kialakulásáról és befolyásukról a politikai kibontakozásában, a sajtóról és nem utolsósorban a nemzetközi helyzetről, ezen belül is a Szovjetunió kétkulacsos politikájáról Magyarországgal szemben. Érdekes és elgondolkoztató az az alfejezet, amelynek a szerzők ezt a címet adták: „Mi lett volna, ha…?” Tudom, történelmietlen feltenni e kérdést: ha győz a forradalmunk, hogyan alakult volna Magyarország sorsa – de ebben a kötetben és abban a dimenzióban, ahogy ezt a szerzők taglalják, igen is szabad és lehet a fantáziát elereszteni. A könyv utolsó harmada a forradalom utóvédharcával, a forradalom utáni megtorlásokkal és a forradalom eszméinek és eszményeinek kérdéseivel foglalkozik. Teljes egészében egyetértek a szerzőkkel, amikor kifejtik, hogy a forradalmi ellenállás tulajdonképpen 1957 márciusáig tartott – a legkülönbözőbb formákban, beleértve a többi között a fegyveres ellenállást is (Csepel, 1957. január). A Kádár-kormányzatot kellemetlen módon megdöbbentette ez a nem várt, széles skálájú népi-nemzeti ellenállás. Saját politikai csapdája rabja lett az újra hatalomra került párt – s tegyük mindjárt hozza: mind a hatalom visszaszerzése, mind annak gyakorlása kizárólag a szovjet fegyverekkel történhetett! – mivel Kádárék úgy gondolták, hogy november 4-e után, „napokon belül” urai lesznek a helyzetnek. Elképzelhető, hogy ezen politikai nehézségeiket megtorlandóan engedett azután szabad folyást a forradalmárokkal szembeni megtorlásnak az úgymond Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány, amelyet ugyancsak taszítottak ez irányba a kommunista testvérpártok is, elsősorban a keletnémet Rákosi, Sztálin hű német bolsevikja: Walter Ulbricht. Olthatatlan tűz Az írók 1956. november 4-e utáni kiállása, Nagy Imre és csoportja aljas meghurcolása és elárulása, majd a titkos per 1958-ban, amely a forradalmi napok miniszterelnökét és munkatársait a bitóra juttatta – mindezek története a legkülönbözőbb dokumentumokkal együtt benne foglaltatik a kötetben. Az 1956-os szabadságharcosokkal szembeni megtorlás mértéke szinte egyedülálló a magyar történelemben! Rainer M. János pontos adatokkal rendelkezik, jóllehet nézetem szerint e vonatkozásban még mindig sok a fehér folt. 1956 decemberétől 1961 augusztusáig folytak a kivégzések. Az ujjászervezett belügyi hatóságok, élükön egy Hollós Ervinnel (ma nyugdíjas „egyetemi tanár” Budapesten), vagy Rajnai ex ÁVH-ezredessel (ma nyugdíjas nagykövet Budapesten) és másokkal (akiknek legtöbbje ma is él), nem ismertek kegyelmet. A „munkás-paraszt hatalom” ellenségeivel bolsevik könyörtelenséggel számoltak le. A börtönbüntetésre ítéltek üldözése szabadulásuk után is folytatódott. Ők meg a nyolcvanas években is diszkriminálva maradtak. A népköztársaság páriái. A kommunista uralom különleges „humanizmusának” példái ezek! Az epilógus (Bak János írása) a forradalom visszhangjával és utóéletével foglalkozik. Kádár és politikai csoportja azt gondolta, hogy 1956 és minden, ami ezzel az évszámmal összefügg, pár év múlva végleg belesüllyed a mindent eltakaró szürke múltba. Pár év, és senki sem fog '56-ról beszélni! Tévedtek, mint annyi más egyéb feltételezéseikben is. A forradalom emlékét nem lehetett sem tankokkal, sem börtönökkel eltűntetni. Mind Nyugaton, mind Keleten ismét és ismét feléledt a Tűz – és a budapesti Fehér Házban az illetékesek az egyik kellemetlen ámulatból a másikba estek, amikor tudomásul kellett venniük, hogy a forradalom harmincadik évfordulóján – 1986-ban – nem volt Nyugaton olyan média, amely ne emlékeztetett volna az 1956-os Magyarországra. Bak János az Epilógusban – nagyon helyesen – kitér a forradalom hagyománya és az 1989-90-es rendszerváltozás összefüggéseire is, és amit e vonatkozásban kifejt, az minden vonatkozásban megállja a helyét. Feltétlen meg kell említenünk a kötet VII. fejezetét (Csicskó Mária összeállítását), amely egy 1956 történetével összefüggő ajánló bibliográfiát tartalmaz. Befejezésül hadd szögezzem le: egy recenzens általában arra törekszik, hogy a kezébe adott könyvet ne csak felületes módon ismertesse, hanem hiányosságaira vagy esetleges hibáira is rámutasson. Az 1956-os magyar forradalom című könyv esete rendhagyó. Erről csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok. Alapmű ez a javából, méltó az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Kutató és Dokumentációs Intézete működéséhez. GOSZTONYI PÉTER (Svájc) Szuronyokra, börtönökre nem lehet a hatalmat sokáig uralni, 70 év teljes csődbe vitte a csíkos diktátort. | |
