 |
    |
 |
Ki juttatta koldusbotra a népet? 1992. május 22. NÉPSZABADSÁG – ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK Megkülönböztetett érdeklődéssel olvastam el Hovanyecz László Koldusbot vagy valami más című eszmefuttatását a Népszabadság Április 25-i számában. Nem tartozik szokásaim közé, hogy külföldről bele-bele szóljak Magyarország belpolitikájának alakításába és alakulásába, de mivel ezen írás témája történelmi alapkérdéseket is érint, úgy gondolom, közölnöm kell – közölhetem – nézetemet. Rövid kívánok lenni: csak a lényeges dolgokra koncentrálok. A cikk alaptételeiből csak pár megállapítást kívánok bonckés alá venni: Az 1945-os társadalmi felszabadulást nem a Vörös Hadsereg hozta el Magyarországnak. 1945 után Nyugat- és Kelet- Közép-Európa azon országaiban, ahova a nyugati antifasiszta szövetség katonai vonultak be, ott is megtörtént a XIX. századból meg fennmaradó társadalmi berendezkedés demokratizálása – mégpedig anélkül, hogy ezekhez rendőri- adminisztratív eszközöket kellett volna használni. A nagybirtokrendszert például Nyugat-Németországban is megszűntették. Ausztria 1955 utáni szabad, demokratikus és gazdasági jóléthez vezető fejlődése is példa arra, hogy a kommunista párt léte nélkül is megoldható volt a társadalmi rétegek minden ágazatának felemelkedése és a jóléti társadalom megteremtése. Hogy H. L. szerint 1956-os forradalmunk igenis magában hordta a polgárháború (sic!) lehetőségét, ez egy régi kádári-bereczi-tétel (és politikai vágyálom). Persze ez így nem igaz. 1956-ban a 9,8 milliós nép egyedül állt szabadságáért a barikádokon: a „népi hatalom” képviselői, fegyveres erői szétfutottak, a „párt ökle”, az AVH tagjai október 25-től kezdve már csak lesipuskásként működtek (ha működtek), és a szovjet főparancsnokság által Budapestre vezényelt különleges hadtest csapatai (Malasenko altábornaggyal Moszkvában április 4-én folytatott beszélgetésem egyik rezüméje ez) október 24-tól magukra maradtak. Ettől kezdve csak Zsukov, illetve Konyev marsall parancsai alapján tevékenykedtek. Malasenkót idézem, aki 1992-ben, 36 évvel az „események” után ki merte mondani őszintén: „A magyarok bátran harcoltak. Merészek voltak.” Kell-e nagyobb elismerés az egykori ellenféltől? Ez a szovjetekben az egész kádárizmus alatt meglévő respektus adta meg nekünk, magyaroknak azt a szabadabb lélegzetű életet az 1957 után és szovjet szuronyokkal támasztott népköztársaságban, amit a párt sután, de büszkén úgy hívott, hogy frizsiderszocializmus, Nyugaton meg – gunyorosan - gulyáskommunizmusnak mondtak. A magyar nép forradalmi ellenállása nem 1956. november 4-én fejeződött be, ahogy azt évtizedeken keresztül a partideológusok bizonygatni kívánták, hanem az Írószövetség, a munkástanácsok, az értelmiségi bizottságok révén még a „Muk” (Márciusban újra kezdjük) jelszó alatt is 1957 áprilisáig tartott. A Kádár-kormányzat meg annyira sem bízott saját karhatalmában, a „Munkásőrség”-ben, hogy tagjainak 1957. március 15-én szovjet géppisztolyaikba lőszert adott volna. „Patyomkin-vitézként” üres dobtárral vonultatták fel őket – a nép ijesztésére – a magyar fővárosba. Végezetül Kádárról és vezetőségéről pár megjegyzést. H. L. előszeretettel állítja szembe Rákosi Mátyás mondását a terror szükségességéről Kádár János híressé vált „aki nincs ellenünk, velünk van!” politikai békítő formulájával. Igen ám, de mikor mondotta ezt Kádár János? Tudtommal 1961 decemberében, egy pártkongresszuson. Amikor ez a Bibliából elorzott és a Párizsban Méray Tibor Irodalmi Újságában már előzően lehetséges alternatívaként megjelölt formula Kádár ajkán elhangzott – Magyarország épp hogy háta mögött tudta történelme legvéresebb bitókorszakát. H. L. „elfeledkezik” az 1956-1961 utáni terrorról, a több mint 500 kivégzett fiatal és nem fiatal szabadságharcos (köztük 14 munkáslány) holttestéről; a 30 000 börtönbe zártról, az internáltak tízezréről és arról, hogy az 1956-os politikai „pettyeseknek” sem a hatvanas, sem a hetvenes, de meg a nyolcvanas években (Gorbacsov uralomra jutásáig) sem adott pardont az MSZMP: páriák maradtak ezek gyerekeikkel együtt a népi demokratikus Magyarországon. És még két ecsetvonás Kádár és kormányzata portréjához. Hruscsov 1958-ban felajánlotta Kádárnak, hogy Magyarországról kivonja a szovjet csapatokat. Szerinte: ennek eljött az ideje. Kádár, a nagy „magyar hazafi”: „Nem, Nyikita Szergejevics. Maradjon Rákosi Mátyás csak maguknál. Nálunk meg maradjanak csak tovább a szovjet csapatok...” És így is történt. Maradtak is – 1991. június 27-ig. És igenis Kádár János tudtával, beleegyezésével épült a Dunántúlon – a Bakony vidéken, Pápán és környékén – a szovjet Déli Hadseregcsoport föld alatti bunkerlabirintusa, az „előretolt vezérkari irányítóbázis”, egy olyan atom- és sugárbiztos vezetőközpont, ahonnan a moszkvai vezérkar magyarországi kirendeltsége a Nyugat elleni szárazföldi és légi háborút vezényelhette volna – beleértve „természetesen” az atomtöltetű rakétákat is, amelyeknek Magyarországra való telepítését, mind a legfelsőbb egykori szovjet vezetés, mind a magyar pártvezetés mindvégig tagadta de amelyekről a nyugati (NATO) illetékes szerveknek pontos felmérésük volt. Más szavakkal: egy kelet-nyugati katonai összecsapás során hazánk – idegen érdekből, szovjet alárendeltségi viszonyból kifolyóan – atomtemetővé változott volna. Koldusbot vagy valami más?, kérdi cikke címeként H. L. Ki juttatta koldusbotra ezt a népet? Ki herdálta el a magyar nemzeti jövedelmet és vagyont (a bauxitot, az uránt például) 1949 és 1990 között? Ki vette fel – amikor már másként nem ment a szocializmus építése – a magas nyugati kölcsönöket, a dollármilliárdokat, amelyekből jutott a szovjet hadi kiadások támogatására (a „béketábor” erősítésére), a harmadik világ „forradalmasítására”, a szocialista táborban periodikusan jelentkező gazdasági válságok (például a lengyeleké) kiküszöbölésének támogatására (hadd emlékeztessünk itt a Grósz Károly-féle, Bajorországban kapott egymilliárd márkás segély/kölcsön „nyom nélkül” való eltűnésére) és a többi olyan felesleges kiadásra, mint például a „testvéri” kommunista pártok megsegítése? Ugyanakkor tönkre ment nálunk – beruházási tőke hiányában – a vasút, a közút, az egészségügy, az oktatásügy, a műszaki-technikai kommunikáció – folytassam? Ki juttatta tehát koldusbotra ezt az országot, nem csak „romjaiban”, de az MSZMP-nek a politikai porondról való lelépése után a visszamaradt 20 milliárd dolláros adóssággal is? H. L. meg most azt kéri számon a két év óta hivatalban levő Antall-kormánytól, hogy ők eddig miért nem szanáltak ezt a hátrahagyott „örökséget” A romokat! S ha már Antallt és kormányát említjük. Hadd mondjam meg azt is: ez a kormány eddig még egyetlen volt kommunista vezetőt nem vont büntetőjogi felelősség alá. A „rendszerváltást” – Grósz Károly megmérgezett kutyáján kívül – minden egyes volt nómenklatúratag személyi és vagyoni vonatkozásban megúszta. Ne értsük félre: nem kívánok „vérbosszút”. Ebben a szerencsétlen sorsú XX. századbeli Magyarországon elég embert hurcoltak már meg a különböző színű parancsuralmi rendszerek, beleértve itt – hogy kétség ne essen – a kommunistákat is. Egyszer már pontot kell tenni a megtorlások után. A demokrácia alkalmas erre, mert tőle – olvassuk csak Bibó Istvánt – messze áll a bosszú érzése. De azért annyit meg lehetne kívánni a letűnt rezsim felelőseitől, hogy ami a múltat illeti, szórjanak hamut nem mindig becsületben megőszült fejükre, és kövessék meg négy évtizedes vétkeikért áldozataikat – ezt a szegény magyar nemzetet. Gosztonyi Péter Svájc, Bern | |
