 |
    |
 |
Kommunista forgatókönyv 1948. szeptember 12.: a hatalom zarándokolt Celldömölkre „Mindszenty kész volt feláldozni az életét” Kommunista forgatókönyv Vakítóan ragyog a délutáni napsütésben Palka József budapesti aranykoszorús művész hatalmas, mozaikszerű üvegfestménye a celldömölki katolikus templom két tornya között. Fogalmam sincs, mennyiért készítenének ma egy hasonló méretű üvegfestményt, de azt tudom, hogy 1948-ban a celli 24 ezer forintba került. Ez motoszkál bennem, miközben a templom és a valamikori rendház közötti teret méregetem minden oldalról, pedig valójában nem azért jöttem ide, hogy kiszámítsam az akkori új forint és a mai utóda közötti árfolyamváltozás mértékét. Mint a mozaikfestő, megpróbálok összerakni valamit, aminek néhány részlete van csak a birtokomban, de azt szeretném, ha az egészet megmutathatnám. Nem tudom, sikerülhet-e valaha. Kicsi ez a tér, s ha tele van emberekkel, talán még kisebb. Vajon hol állhatott meg Mindszenty autója negyvenöt évvel ezelőtt? Talán itt, pontosan szemben a templommal. Kiszáll, körülnézett, megtorpant egy pillanatra, fölnézett az égre, aztán a templomra… nem-nem, nem nézett föl, talán el is feledkezett az üvegfestményről, hiszen hívők sokasága helyett karhatalmistákat látott a templom körül, akik szemlesütve titkon talán azt remélték, nem hangzik el majd egyetlen vezényszó sem. Ez így sokkal valószínűbb. Aztán méltóságteljesen besétált kíséretével a templomba, és soha életében nem láthatta az üvegfestményt. A katolikus főpap az emlékirataiban mindössze két helyen tesz említést Celldömölkről. Ennek nyilvánvaló oka, hogy a negyvenes évek végén az ellene és hívei ellen szervezett akciók tucatnyi helyen szinte forgatókönyvszerűen ismétlődtek meg. Így ír erről: „A kommunisták jól tudták, hogy mi mellett tettünk tanúságot. Ezért zavarták és akadályozták, ahol lehetett a nagyszabású ünnepségeket hatósági intézkedésekkel és rendőrségi erőszakosságokkal. A zarándokoknak sokszor vasúti jegyet sem adtak ki, csökkentették a szerelvények és a vasúti kocsik számát; hogy lovas kocsit se vehessenek igényben a Mária-napokra igyekező hívek „lószemléket” rendeltek el. Lefoglalták a teherautókat. Az is előfordult, hogy járványos betegségre hivatkozva, hatóságilag megtiltották egy-egy vidéken minden közlekedést. Celldömölkön szeptember 12-én karhatalom felvonultatásával tartották távol a zarándokokat a várostól. Csak a templomban tarthattunk szentmisét, miközben a tűzoltók sárga folyadékot fecskendezve kocsival járták körül a templom környékét.” A korabeli hivatalos sajtó igyekezett meg nem történtté tenni az ilyen eseményeket. Dr. Nemes Vazul bencés plébános A magyar Mária-Cellkegyhelyének ismertetése címmel a Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztálya 67.128. számú engedélyével 1948-ban kis könyvecskét jelentetett meg. Valószínűleg soha nem kerül elő az a mozaikdarabka, amelyből kiderülhetnek, milyen mondatok szerepeltek a könyv eredeti kéziratában a hercegprímás látogatásáról. Ami megjelent, akármelyik akkor újság címoldalán is napvilágot láthatott volna. „Celldömölk népe a búcsújáró községek buzgó híveivel együtt lelkes előkészületeket tett arra, hogy 1948. szeptember 12-én, Szűz Mária nevenapján méltóképpen megünnepelhesse a kegytemplom 200 éves jubileumát. A hívek önkéntes adományokkal járultak hozzá a bombasérült kegytemplom újjáépítéséhez, ami több mint 130 ezer forintba került. A jubileumi emlékművet a kiscelli Mária-nap keretében Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása avatta fel… több főpap, számos lelkipásztor és rengeteg zarándok jelenlétében”. Két szemtanúval beszélgettem az emlékezetes nap eseményeiről, sok vonatkozásban mindketten ugyanarról számoltak be egymástól teljesen függetlenül. Feltűnt, hogy egyikük sem említette sem a jubileumi megemlékezést, sem a templom helyreállítását, de még a nevezetes üvegfestményt sem hozták szóba. Mégsem ez volt az emlékezet számára legmaradandóbb élmény azon a negyvenöt évvel ezelőtti napon? Rákosiékat bosszantotta Mester László Alderik premontrei kanonok paptársaival Szombathelyről indult Celldömölkre azon a reggelen. – Sziget Remig, volt tanártársam vitt bennünket Simonffy Jenő prépost úrral egy autón, amit még a németek hagytak itt a Premontrei Gimnázium udvarán. Bármire számíthattunk az úton, hiszen a papság és a hívek körében már híre járt annak, hogy a karhatalmi alakulatok a legkülönfélébb eszközökkel szinte valamennyi Mária-kegyhelyen megzavarták az ünnepségeket. A Boldogasszony éve alkalmából a hercegprímás nagyon sok helyen megfordult az országban, zarándokok százezreivel találkozott, Rákosiékat ez nyilván bosszantotta. – Hol ütköztek először akadályba? – Sárváron, a Rába hídjánál. A hidat akkor már teljesen megszállták a rendőrök, senkit sem engedtek át. Már előzőleg arra biztatott bennünket a prépost úr, mondjuk azt, ha megállítanak, hogy Külsővatra megyünk meglátogatni a premontrei apácákat. Az utunk így Celldömölk felé vezet, s talán sikerül bejutnunk a városba. – Hogyan jutottak át a Rábán? – Azt mondtuk, amit megbeszéltünk. Erre átengedtek. – Talán nem is feltételezték, hogy a papok nem mondanak igazat… – Akkor is, később is azt tapasztaltuk, a papokat nem fordították vissza, csak a zarándok híveket. Ahogy közeledtünk Celldömölk felé, egyre több visszafordított zarándokcsoporttal találkoztunk. Tőlük persze érdeklődtünk, mi a helyzet. Elmondták, hogy szinte teljesen körülzárták a várost, senkit sem engednek be. Azzal zavarnak vissza mindenkit, hogy járványos agyhártyagyulladás van a városban. Ahogy elmondták, sokakat egyszerűen kivezettek a vasútállomásra, feltuszkolták őket az első induló vonatra, függetlenül attól, hogy az éppen merrefelé ment. Sokan ellenkező irányba voltak kénytelenek utazni, de gondolom, csak a következő állomásig. Hallottuk azt is, hogy aznap senkit sem engedtek ki a templomból azok közül, akik előző este bementek. Rettenetes volt a helyzet a város közvetlen környékén. – Hihető volt, hogy járvány van a városban? – Nevetséges. Azt akarták elérni ezzel a híreszteléssel, hogy minél kevesebben legyenek jelen az ünnepi misén. Később már le is tettek arról, hogy a járvánnyal riogassák az embereket. Ahogy közeledtünk a városhoz, hallottuk a hangszórókat: nem lesz itt semmiféle búcsú, Mindszenty nem jön, menjen mindenki haza. – Hol állították meg újra az autójukat? – Sárvártól Celldömölkig nagyon sokszor. Váltig csak azt mondtuk: Külsővatra megyünk. Szerencsénk volt, az akadékoskodó rendőrök nem odavalók voltak, a legtöbbet állítólag a fővárosból vezényelték ki, azt sem tudták, merre van Külsővat. Nagyobb akadály a város közvetlen közelében volt, de végül azon is túljutottunk. Beértünk egészen a rendház hátsó kapujáig. Rendőrök voltak mindenütt, szinte teljesen lehetetlennek tűnt, hogy bejussunk a rendházba vagy a templomba. Ahogy leállítottuk az autót, rögtön odaugrott két rendőr, hogy mit akarunk. Azt mondtuk, elromlott az autó, a tanártársam rögtön úgy tett, mintha meg akarná javítani. Közben odajött hozzánk Göndöcs László sitkei plébános. Kicsit megnyugtatott: ő már előző este bent járt a rendházban, valahogy majd csak bejutunk mi is. Együtt indultunk el, hogy körbejárjuk az épületet. A kukoricáson át Göndics László nyugalmazott tb. Kanonok Nagysimonyiban él. Nem emlékszik már arra, mivel biztatta a paptársait azon a délelőttön, de – mint mondja – néhány szó, néhány arc és néhány mozdulat ma is elevenen él emlékezetében. – Előző nap, tehát már szombaton ott voltam Celldömölkön, a gyóntatásban segédkeztem. Akkor még nem volt készültség, nem emlékszem, hogy rendőrök megállítottak volna. Bár valami kukoricás rémlik előttem. Persze: gyalog mentem Sitkéről, zarándok hívekkel együtt, és valahol az úton valóban a kukoricáson keresztül jutottunk tovább. Határozottan emlékszem: az egyik karhatalmista felszólított bennünket, forduljunk vissza, otthon is lehet imádkozni. Egy falubeli néni azt válaszolta: imádkozunk is az üldözőinkért. Úgy hiszem, ez már bent történt a városban. A lényeg, hogy baj nélkül bejutottam. A templom körül senkit sem engedtek letelepedni. A celli búcsúra mindig sok ezer zarándok érkezett, nem jutott mindenkinek hely a templomban. Sokan az előtte lévő téren énekeltek, imádkoztak. Azon a napon ott a téren, a rendőrökön kívül senki sem tartózkodhatott. Egyszerűen elzavartak mindenkit. – Hallottak valamit a járványról? – Már a búcsú előtti napokban kihirdették a környékbeli falvakban, hogy száj- és körömfájás van, senki ne hagyja el a lakóhelyét. Beteg állatról persze senki nem tudott. – Hogyan érkezett meg a hercegprímás? – Mi már csak azt láttuk, ahogy bevonult a templomba, hiszen odabent tartózkodtunk. Forró volt a hangulat, mozdulni sem lehetett a templomban, annyian zsúfolódtak össze. A hercegprímás tiltakozással kezdte a szentbeszédet amiatt, hogy karhatalom vette körül a templomot, de aztán politikáról egy szó sem esett. Három gondolatkör rajzolódott ki a beszédből: kereszténység, magyarság, Mária tisztelet. Mester atya erre így emlékszik: – Rögtön a szentbeszéd elején tiltakozását fejezte ki a hercegprímás amiatt, hogy atrocitások érték a híveket és rendőrkordonnal vették körbe a templomot. Mint mondta, őt is megállították a zarándokok útközben és sírva panaszolták, hogy nem lehetnek ott az ünnepi szentmisén. A szertartás keretében felajánláskor pedig azt mondta,hogy az ostya mellé odahelyezi az életét is a paténára. Ez volt az a pillanat, amikor én magam is megértettem, hogy Mindszenty hercegprímás kész feláldozni az életét hitéért, egyházunkért, a magyarságért, kész a mártíromságra. Trágyalével öntöztek – Érzékeltek valamit mise közben a templomon kívüli eseményekből? – Csak a rettenetes szagot. Trágyalével permetezték körbe a templomot és a teret, igen kellemetlen szagot árasztott, odabent is éreztük. – Előbb-utóbb csak ki kellett engedni a híveket az Isten házából… – Ahogy vége lett a szentmisének, a prímás a hívek és a papok sorfala között igyekezett átvonulni a templomból a rendházba. A távolság tíz-tizetnöt méter lehet a két épület között, de félelmetes, ami ezen a rövid szakaszon lejátszódott. A templomtól balra egy vendéglő volt akkoriban, az udvarán teherautók álltak egyenruhás, fegyveres karhatalmistákkal megrakottan. Acélsisak is volt rajtuk, láthatóan készenlétben voltak. Ahogy a prímás kijött a templomból, felbőgtek a teherautók és óriási robajjal elindultak felénk. Félelmetes látvány volt, az emberek alig tudtak félreugrani a járművek elől. Mindszenty közben osztotta az áldást. Körülbelül az út közepén lehetett, amikor a közelébe ért az autókból alakult oszlop eleje. A hercegprímás nem hátrált egy lépést sem, megállt és szembefordult a teherautókkal. Senki nem mert szembenézni vele, a fegyveresek leütött szemmel ültek az autón. Mindszenty akkor méltóságteljesen megáldotta őket, azok meg ívben elkerülték. Döbbenetes csend lett ezután. Mindenki azt hitte, menten elgázolják a prímást. „Lesz, ami lesz…” – Megtörténhetett volna a gázolás? – Nem tudom, mire kaptak parancsot a rendőrök. Lehet, hogy csak a megfélemlítés volt a céljuk, bár azt hiszem, Mindszentyt akkor már semmivel sem lehetett megfélemlíteni. Később, amikor a bencés rendházban újra előkerült az eset, a hercegprímás végignézett rajtunk, papokon, és ezt mondta: „Uraim, ezt már régen vártam, de folytatom, amit elkezdtem, lesz, ami lesz. Az életemet felajánlottam a hazámért.” Göndöcs atya hasonlóan döbbenetes leírást ad arról a néhány percről, amíg Mindszenty átért a templomból a rendházba. – Kezdetben azt hittük, a katonai készültséggel, a hívek elriasztásával csak méltóságában akarták megsérteni a hercegprímást, aki az akkori magyar jog szerint Magyarország második embere volt. Ám ami azon a rövid úton történt, több volt a megalázásnál. Ma is előttem van, ahogy ment feléje a teherautó. Ott álltam én is a sorfalban, tulajdonképpen egy pillanat alatt játszódott le az egész. Először háttal voltam az autónak, s ahogy visszanéztem, szinte önkéntelenül a katonák szemét figyeltem. Láthatóan magukba roskadtak, talán minden gondolatukkal tiltakoztak az ellen, amit cselekedniük kellett, de a parancsot nyilván végrehajtották. Egy locsoló kocsi szinte a semmiből ott termett a prímás mellett. Két méteres lehetett a cső, amiből ömlött valami bűzös sárga lé. A prímás felé fröccsentek. Nem lépett félre akkor sem, csak elrántotta egy pillanatra a reverendáját, ahogy közeledett feléje a folyadék. Ösztönös volt ez a mozdulat. Aztán megfordult és megáldotta az autón lévőket. Ez már tudatos volt, látszott rajta. Mindszenty bevonult a rendházba, a hívek pedig viszonylag eltávoztak a környékről. Nem emlékszem, hogy valakinek bántódása lett volna. Eltűntek a katonák is. – Ön általában katonákról beszél, Mester atya pedig rendőrökről. Kik voltak valójában? – Az biztos, hogy egyenruhások és fegyveresek, de nem tudtuk megállapítani, valójában melyik szervezethez tartoztak. Az sem derült ki, honnan vezényelték őket Celldömölkre. – Volt-e valami üzenete a celldömölki eseményeknek? – faggatom tovább Mester atyát. – Ha volt is, semmilyen célt nem értek el vele. A karhatalom erőszakos fellépése ellenére a búcsút megünnepeltük, több ezer ember láthatta, hallhatta a hercegprímást. Azt hiszem, Rákosiéknak nem volt más céljuk, mint a megfélemlítés, de ez nem sikerült. Így utólag teljesen értelmetlennek látszik ez az akció, hiszen a hatalom csak azt könyvelhette el, hogy néhány ezer embert meg tudtak akadályozni a szentmisén való részvételben. Azok az emberek nyilván még jobban szembehelyezkedtek a Rákosi rendszerrel, tehát a hatalom egyre több ellenséget szerzett magának. – Volt alkalma máskor is közelről látni, hallani a prímást? – 1947-ben a Szombathelyi Székesegyház felszentelésekor. Százezer ember jött el a szertartásra. Nagyon jól emlékszem, amikor a főtéren megtartott beszéde közben a Premontrei Gimnázium épülete felé mutatott és ezt mondta: „Engemet is itt tanítottak tisztességre és becsületre.” Egyre zsugorodik ez a kis tér a templom és a rendház között, lenyugvóban a Nap. A mozaikfestmény még mindig ragyog, most talán szebben, mint amikor a Nap sugarai kacérkodtak az arannyal. Soha nem tudjuk meg, Mindszenty látta-e a celli mozaikot. Talán a rendház valamelyik szobájának az ablakán kinézett, eszébe jutott, ennyivel tartozik a városnak. Bár valószínűbb, hogy egészen más gondolatok, amelyeket későbbi emlékirataiból ismerhetünk meg: „A kibontott vallási és nemzeti lobogó, mint valami mozgó mágnes, a szenvedő magyar szíveknek az Egyházhoz és a hazához való hűségét hozta napfényre.” Búcsúra készül Celldömölk, holnap zarándokok ezreit várják ismét az ünnepi szentmisére. Negyvenöt év telt el Mindszenty látogatása óta. A hagyomány szerint a kegytemplom Mária-szobra valaha gyakran elfordítja a fejét. Most mintha mosolyogna. Burkon László Vas Népe, 1993. szeptember 14., szombat Döntött a Legfelsőbb Bíróság Felmentették Jány Gusztáv volt vezérezredest Jány Gusztáv volt vezérezredes büntetőügyében a Legfelsőbb Bíróság – a Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati indítványának elbírálása alapján – hétfő hatályon kívül helyezte a Budapesti Népbíróság ítéletét, és a terheltet a háborús bűntett miatt emelt vád alól felmentette. Az indoklás szerint a terhére rótt bűncselekményt nem követte el. Mint ismert, Jány Gusztávot – akit 1940-ben neveztek ki a 2. magyar hadsereg parancsnokává – a Budapesti Népbíróság 1947. október 4-én kihirdetett és november 25-én első fokon jogerőre emelkedett ítéletével golyó általi halálbüntetésre ítélte két háborús bűncselekmény elkövetése miatt. Az ítéletet 1947. november 26-án végrehajtották. A Legfőbb Ügyészség 1993 májusában felülvizsgálati indítványt nyújtott be a Legfelsőbb Bírósághoz Jány Gusztáv felmentésére, mert a vádlott bűnösségének megállapítása a büntető jogszabályok megsértésével történt. Dr. Rabóczki Ede, a Legfelsőbb Bíróság tanácselnöke a kihirdetett ítélet indoklásában elöljáróban kijelentette: Jány Gusztáv ügyében a felülvizsgálati eljárást alkalmazhatónak találta. Rámutatott: a Legfelsőbb Bíróság nem vizsgálhatta Jány Gusztáv hadsereg parancsnoki tevékenységét, történelmi felelősségét, és nem foglalhatott állást Magyarországnak a II. világháborúba történő belépésével, valamint hadviselésének jellegével kapcsolatban. Ezek megítélése a szaktudományok feladata. A Legfelsőbb Bíróság a Budapesti Népbíróság ítéletét kizárólag a Legfőbb Ügyészség által benyújtott felülvizsgálati indítvány alapján bírálta el. A büntetőtanács megállapította: Jány Gusztáv szolgálati feladatainak teljesítését olyan történelmi helyzetben kezdte meg, amelynek kialakulásában semmi része nem volt. Parancsot teljesített, amikor katonáival a frontra indult, és szolgálati úton kapta a felsőbbség utasításait akkor is, amikor az áttörés után rendezte a csapatokat. A Legfelsőbb Bíróság szerint – a népbíróság megállapításával ellentétben – képtelenség lett volna Jány Gusztávtól elvárni, hogy szembehelyezkedjen a felettesei, illetve a német katonai vezetés parancsaival, ugyanis agyonlövéssel fenyegetett katonai bűncselekményt követett volna el. A Legfelsőbb Bíróság megállapítása szerint Jány Gusztáv nem sértette meg a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat sem. A népbíróság ítéletében nem merültek fel bizonyítékok Jány Gusztáv bűnösségére, a túszok szedésével, illetve azok kivégzésével, valamint az engedetlen egységek megtizedelésével kapcsolatban. A törvénysértő ítélet arra sem tartalmaz konkrétumokat, hogy Jány Gusztáv tudtával és beleegyezésével a II. hadseregnél kettős bíráskodás folyt, amelynek következtében partizánokat és munkaszolgálatosokat bírói ítélet nélkül adtak át tábori csendőröknek. A Legfelsőbb Bíróság megállapította: az kétségtelen, hogy Jány Gusztáv szigorú, olykor kimondottan könyörtelen hangvételű parancsokat adott ki háborús életviszonyok között. A Legfelsőbb Bíróság kihirdetett ítélete a bűnügyben végső döntés, az ellen semmiféle jogorvoslatnak nincs helye Vas Népe, 1993. október 6. Naftali Kraus: Horthy és a zsidók (Megjelent A Hét Tükre című, Izraelben, Tel-Avivban kiadott lap 1993. szeptember 2-i számában.) A kommunizmus összeomlásának rengetek következménye van. Legtöbbje – pozitív. Az is idetartozik, hogy Szíria ilyen-olyan feltételek mellett most is hajlandó békét kötni velünk. Az is, hogy a volt szovjetállam zsidó polgárai szabadon alijázhatnak Izraelben, illetve gyakorolhatják vallásukat ott, ahol vannak. Az is, hogy Magyarország demokratikus állammá vált – először a történelem során -, és az is, hogy ott a zsidók szabadon lehetnek zsidók, ÁVO-ügynök „rabbik” gyámkodása nélkül. És az is, hogy holnapután, szombaton eltemetik Horthy Miklós földi maradványait Kenderesen. Ugyanis a volt kormányzó végrendeletében kérte családját, menyét, unokáját, hogy mihelyst az utolsó szovjet katona kitakarodik Magyarországról – hassanak oda, hogy hazai földben legyen eltemetve. Ehhez a volt kormányzónak abszolút joga volt. A fentiek alapján nem értek egyet a volt kripto-kommunistákkal, illetve azokkal a széplelkekkel – köztük nem egy zsidóval a-, akik tiltakoznak, viszolyognak, acsarkodnak és a temetés kapcsán elmondják Horthyt minden rossznak, felhasználván a letűnt Rákosi-Kádár rendszer lexikonjának összes negatív kifejezését. Hosszú tanulmányt igényelne annak elemzése, mit jelentett a Horthy-rendszer, illetve Horthy országlásának 25 éve Magyarországnak. Nem vagyok illetékes erre, nem is vállalkozom erre itt és most. Talán csak annyit hogy ennek eldöntése a magyar népre tartozik, nem pedig Gadó Györgyre és – volt kommunista –társaira. Ők már elég bajt hoztak a fejünkre, és itt volna az ideje, hogy bölcs hallgatásba burkolódzzanak. Ide értek volt izraeli kommunista újságírókat is, akik ma demokráciára oktatják a magyarokat. Ami minket jogosan érdekel, az Horthy és a zsidókk. Hogyan lehet summázni a Horthy-rendszert zsidó szempontból? Milyen volt a zsidók helyzete 1920-1945 között a Horthy-Magyarországon? A Horthy-rendszer 1920-ban nemcsak Trianont kapta örökségül, hanem a Kun Béla és Szamuely Tibor nevével fémjelzett 133 napos rémuralmat is, amiben a magyarok, némi joggal, zsidó diktatúrát láttak. Ennek ellenére a rendszer egyhamar konszolidálódott: nem voltak jelentős zsidóellenes atrocitások és a numerus clausus kivételével nem voltak zsidóellenes megnyilvánulások egészen 1939-ig, vagyis az első zsidótörvényig. Horthy ugyan itt-ott azzal kérkedett, hogy ő volt „az első antiszemita államfő Európában”, de ez nem nyilvánult meg konkrétumokban. A zsidók éppúgy magyarkodtak, mint azelőtt; a felszabaduló erdélyi, felvidéki területeken a zsidók lelkesen fogadták a fehér lovon bevonuló Horthyt. A zsidótörvények a „korszellemnek” megfelelően, vagy német nyomásra készültek, vagy pedig azzal a nem titkolt céllal, hogy kifogják a szelet a német nácik vitorláiból. Ez a német megszállásig, vagyis 1944. március 19-ig többé-kevésbé sikerült is. Tény: idősb. Dr. Antall József, kinek nevére fia fát ültetett a Jád Vásémban, csak úgy lehetett a Világ Jámbora, és úgy tudott (lengyel) zsidókat menteni 1942-43-ban, ahogy és amennyiben azt a Horthy-rendszer és annak belügyminisztere, Keresztes-Fischer Ferenc ezt lehetővé tette számára. Tudom: volt kegyetlenkedés a munkaszolgálatosokkal, volt Kamenyec-Podolszk stb. – de azt is tudom, hogy a német megszállásig Magyarország szinte a béke és a nyugalom oázisának tűnt a környező államok zsidóinak szemében. Nem magyar zsidók szöktek Tiso Szlovákiájába, hanem fordítva; nem magyar zsidók menekültek Antonescu Romániájába, hanem fordítva… 1944. március 19-én fordult a kocka. A németek megszállták Magyarországot; Horthyt félreállították és ettől a perctől kezdve személyes felelőssége meglehetősen kétséges. Nem így a magyar népé, mely lelkesen segítette Eichmann kommandóját a zsidók rekordidő alatti deportálásában. Nyilvánvaló – és ez kiderült a jeruzsálemi Eichmann-per során is -, hogy a magyar erőszakszervezetek (rendőrség, csendőrség, katonaság), valamint a vasutak közreműködése nélkül nem lehetett volna közel milliónyi zsidó deportálását keresztülvinni. Horthy, mikor tehette, leállította a deportálásokat, meghiusította a Baky-Eichmann-tervet a pesti zsidók Auschwitzba szállítására. Nem volt filoszemita: nem volt „cáddik”, nem tarthatott igényt a Világ Jámbora címre – de nem volt az az ördög sem, aminek a kommunista propaganda lefestette. Tény, hogy az amerikaiak nem adták ki Tito pribékjeinek, és maga Sztálin javasolta Rákosinak, hogy Magyarország ne kérje ki mint háborús bűnöst. Ő tudta, miért. A Horthy-korszak, mint olyan, nem volt rosszabb zsidó szempontból, mint a Kun-Kohn féle kommün vagy a Rákosi nevével fémjezett terroruralom. Ennek ellenkezőjét csupán a kommunista agymosás sulykolta bele a köztudatba. Horthy kommunistaellenes volt ez igaz. So what? Én is az vagyok. A világ népeinek nagy többsége is az. Ezért omlott össze ez a kegyetlenül embertelen rendszer. Mi, zsidók nem vagyunk bosszúállók, sem halottgyalázók. Ha Horthy magyar földben akart nyugodni – nyugodjon békében, béke poraira. Heti Magyarország 1993. szeptember 17. Együtt az emlékezetben Az aradi kivégzés előtt és után Az aradi vártanúkra csak másfél évszázada emlékezik a nemzet. 1849. október 6-án a szabadságharc tizenhárom főtisztjét lőtték agyon, akasztották fel. Vajon a puszta tényen kívül mit sem tudunk a mártírokól? Ismerjük-e életük utolsó perceit? Özvegyeik, árváik sorság? Az évek egybemosták személyiségüket, fogalommá váltak, ők az aradi tizenhárom. Korabeli visszaemlékezések, történészek kutatásai nyomán próbálunk közreadni néhány érdekes tényt a kivégzés előtti perceikről, és hátramaradt hozzátartozóik sorsáról. Azon a baljós napon, 144 esztendővel ezelőtt láncra verve vezették őket a vesztőhelyre. A kivégzések sorát azokkal kezdték, akiket golyó általi halálra ítéltek. Lázár Vilmos volt a legelső. Élete utolsó perceit egy minorita szerzetessel osztotta meg a börtönben. Mást nem jegyeztek fel róla. Dessewffy Arisztid pompás egyenruhában jelent meg a vesztőhelyen. Valószínűleg ifjú feleségére gondolt, akinek október 6-án volt a születésnapja. Szinnyei Merse Emma három hónappal korábban esküdött örök hűséget a tábornoknak. Az ifjú férj a lipótvárosi templomból egyenesen hadtestéhez indult. Frigyük beteljesítésére valószínűleg nem maradt idejük. Első felesége öt gyermeket szült és temetett el, majd a tüdővész őt is elvitte. Második hitvese 1850-ben kilopatta a tábornok földi maradványait Aradról. A tetemet, hogy a koporsó fel ne tűnjön, kettéfűrészelték, és ládákba rejtve Margonyára vitték. Az agnoszkálásnál rémülten sikoltott az özvegy: „Ez nem az én férjem!” – Dessewffy világos haja a földben töltött idő alatt ugyanis besötétedett. Végül egy hiányzó fogról azonosították a földi maradványokat. A tragikus sorsú tábornok azóta is Margonyán alussza örök álmát. Amikor 1856-ban Erzsébet királyné világra hozta Gizellát, Ferenc József – felesége unszolására – amnesztiát adott a politikai foglyoknak. Máriássy János honvéd ezredes is kiszabadult, és Dessewffynek tett ígéretéhez híven, miszerint gondoskodik az özvegyről, elment Margonyára, és megkérte Emma asszony kezét. Schweidel József halálla előtti utolsó napon is Dumas „A három testőr”-ét olvasta. A szintén az aradi várban raboskodó fiának utolsó üzenetként egy feszületet küldött. Kiss Ernő nem engedte meg, hogy kendőt tegyenek arcára, látni akarta hóhérait. Tetemét hűséges katonái a várból az aradi temetőbe vitték. Félve a megtorlástól hamis sírfelirat alatt nyugodott az altábornagy, egészen addig, míg a család Elemérben található sírboltjába nem temették. Ma is ott pihen. A többi kilenc tábornoknak épületfa gerendából állítottak bitót. A siralomházból jól hallották az ácsok szorgos kopácsolását. Talán nem is figyeltek rá, levelet írtak. Poeltenberg Ernő feleségétől búcsúzott: „Örökre istenhozzádot kell hát mondanom neked, megáldva téged mindazért a boldogságért, mellyel gazdagon megajándékoztál, a szívem köszönve mindazt a szeretetet, amit tőled kaptam…” Az osztrák állampolgárságú, egykor a császárra felesküdött, majd a magyar szabadságért harcoló tábornoknak nem kellett végignéznie bajtársai kivégzését, korábbi érdemei „elismeréséül” elsőnek akasztották föl. Három árva maradt utána. Török Ignác, a maga 52 évével az idősebb tábornokok közé tartozott. Láhner György pontosan 51 esztendőt élt, születésnapján végezték ki. Knezic Károly a siralomházban fuvolán játszotta Donizetti Lammermoori Lucia című operájából Edgar búcsúdalát. A bitófához menet híresen szép feleségét és kislányát foglalta imádságba. Nagysándor József szivarozva várta, hogy sorra kerüljön, latinul mondta a kivégzést vezetőnek: Hodie mihi, cras tibi! – Ma nekem, holnap neked! Menyasszonya gyászolta. Leiningen-Westerburg Károly egy levelet küldött feleségének, amelyben megerősítette, hogy Damjanich tábornoknak 1400 forinttal tartozik, s kérte özvegyét, fizesse ki a kártyaadósságot Damjanichnénak. A főtiszt engedélyt kapott, hogy szólhasson a jelenlevőkhöz: „Életem utolsó pillanatában, közvetlenül azelőtt, hogy az örök bíró elé lépnénk, gyalázatnak tartom, amit ellenem elkövetnek.” A német származású tábornok holttestét egyik rokona Monyoróra vitte, majd Borosjenőre, a templom kriptájába, és csak 1947-ben került vissza Aradra. Aulich Lajos utolsó perceiről, aki egy hónapig hadügyminiszter is volt, semmit sem jegyeztek fel. A tábornok 56 évesen a vértanúk korelnöke volt. Damjanich János a „vadrác”, ahogy a szerb származású tábornokot katonái hívták, mankóval bicegett a kivégzéshez. Imáját már október 5-éről 6-ára virradóan elmondta: „Oltalmazd meg, Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsd az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népnek javára! Adja erőt, ó Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nekem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.” Csernovics Emília hatvan évvel élte túl férjété, egy időben egy másik aradi özveggyel, Láhner Györgynéval lakott közös lakásban. A két asszony akkoriban elképesztően magas összegért – 100 aranyért – vitethette el a tetemeket Aradról. A két tábornok sírját 125 évig ápolták kegyelettel a mácsai kastély parkjában, földi maradványaikat 1947-ben szállították Aradra. (Lázárné és Damjanichné sírja a Kerepesi temetőben található.) Vécsey Károlyt azért akasztották fel utoljára, mert a császár csapatait ő verte ki az aradi várból. Végig kellett néznie a többiek halálát. Mielőtt a bitófához lépett, kezet csókolt az előtte kivégzett Damjanichnak, akivel a szolnoki csatát követően „egy életre” összeveszett. Holttestét özvegyének sikerült az aradi köztemetőben elhantoltatnia. Onnan került csaknem húsz évvel ezelőtt az aradi emlékmű alatti kriptába, ahol így már tizenegy tábornok pihen együtt. Kiss Ernő Elemérben, Dessewffy Arisztid Margonyán alussza örök álmát. Batthyány Lajost, az első független magyar kormány elnökét kötél általi halálra ítélték. A 43 éves politikus a siralomházban öngyilkos akart lenni. Súlyos sebei miatt, a korábban kihirdetett ítéletet megváltoztatva, Pestre szállították és ott lőtték agyon. Holttestét a ferencesek templomának kriptájába vitték, és csak 1870-ben szállították a Kerepesi temetőben emelt mauzóleumba. Örökmécsese néhány percre a parlamenttől hirdeti emlékét. Szabó Margit – FEB Vas Népe, 1993. október 6., Szerda Interjú Gadó György képviselővel és publicistával (Megjelent a Jüdische Rundschai 1993. szeptember 2-ai számában, Svájc, Basel.) Gadó György úgy gondolja, hogy a Horthy-temetéssel történt meghajlás a múlt előtt rossz ómen a magyar zsidók számára. Gadó szüleit a nácik deportálták, de szerencsésen életben maradtak. Őt magát a szocialista rezsim idejében egyévi börtönre ítélték, mert a Jom-Kippur háború alatt röplapokat osztogatott. A 63 éves férfi az 1990-es választások óta a parlament tagja a Szabad Demokraták Szövetsége képviseletében, amelynek a nyolcvanas évek vége felé az egyik alapítója volt. A Jüdische Rundschau (Zsidó Szemle) Gadó Györggyel folytatott beszélgetést. Zsidó Szemle: Miért nem temetheti el a Horthy-família neves ősét ott, ahol az élt - tehát Magyarországon? Gadó György: Én csak a társadalmi körülmények miatt aggódom, amelyekben ez véghezment. Nem a halott Horthy visszatérése jelent fenyegető veszélyt, hanem az élő horthyzmus. Nézze, nemrégiben egy kis házat vettem vidéken. Amikor az első alkalommal ott töltöttem a hét végét, azonnal összegyűlt egy csoport fiatal az utcán, és randalírozni kezdtek: „Te véreskezű kommunista, honnan veszed a bátorságot, hogy idegyere!”, vagy „Halál a zsidókra!” - ordítozták. Éjszaka újra megjelentek, és bekiabáltak: „Dugd a pisztolyodat a párnád alá!” A rendőrség nem jött ki! Senki sem lépett közbe! Az is ijesztő volt, hogy a randalírozó ifjúság kocsijai egy olyan telken parkíroztak, amely egy Csurka-párti jobboldai parlamenti képviselő tulajdona. Zsidó Szemle: Ez a Csurka István sokat beszéltetett magáról az elmúlt esztendőben, amikor mint a kormányzópárt, a Magyar Demokrata Fórum alelnöke egy olyan politikai platformot ismertetett, amely egészen nyíltan propagálta az antiszemitizmust. E szerint 1945 óta „a hazai baloldalt... a liberális zsidó polgárság finanszírozta”. Ő ebben egy „hatalmi folytonosságot” lát, „amely, alakját és színét változtatva rendszereket és korszakokat túlél, és a magyarságot és a népi tömegeket mindenkor csak kihasználta.” Időközben azonban ezt a Csurkát a kormányzópártból kizárták. Nem szűnt meg ezáltal a befolyása is? Gadó György: Egyáltalán nem. Az ő pártja, a Magyar Igazság a többi jobboldali radikálisokkal együtt a tavaszi választásokon mintegy húsz százalékkal számolhat. Sokkal rosszabb azonban, hogy igen sok vele szimpatizáló maradt még meg az MDF-ben. Ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy részt fognak venni a Horthy-ceremónián, hanem más vonalon is világosan kitűni. Egy konkrét példa: az elmúlt ősszel a magyar állam elnökét, Göncz Árpádot, aki szintén liberális, több száz randalírozó megakadályozta a beszéde megtartásában. „Zsidó!” és „Sieg Heil!” kiáltozta a tömeg, közülük néhányan nyilaskeresztes egyenruhát viseltek, a magyar nácik egyenruháját, és horogkeresztes zászlókat lengettek. Bár az államfő egy hivatalos állami aktus keretében beszélt egy nemzeti ünnepen, a rendőrség nem avatkozott be. Sőt, mi több: a jobboldali radikálisok közé civilruhás határőrök vegyültek, akik az akciót erőteljesen támogatták. A gyanú, hogy a csőcselék a kormány megbízásából cselekedett vagy legalábbis eltűrték, ami történt, a következő napokban beigazolódott. Kónya Imre, az MDF frakcióvezetője bejelentette a Parlamentben, hogy a zavargók nem lépték túl a megengedett demokratikus játékszabályokat. Csurka meg éppenhogy védelmébe vette a söpredéket: az elnök lepfujozásával csak azoktól a politikusoktól akartak óvni, akik a szocialista rendszer visszatérését készítik elő. Ahelyett, hogy ennél a két úrnál tovább kutatnának, éppen az ellenkező irányban keresik a bűnösöket. „Gadó, a titokzatos felbujtó?” - ezzel a feltűnést keltő cikkel jelent meg a kormánypárti Pesti Hírlap 1993. június első napjaiban. Ez a cikk azt szuggerálta nyakatekert megfogalmazásban, hogy én voltam az, aki a bőrfejűeket odaküldte. És ezt a hírt adta tovább a magyar rádió és a magyar televízió is. Így került egy olyan hazugság a köztudatba, hogy a jobboldali radikalizmust és az antiszemitizmust maguk a liberálisok és a zsidók terjesztik. A kormány tudta nélkül a hozzá közelálló médiák nem nyomtathatták és nem sugározhatták volna ezeket az álhíreket napokon keresztül. Ez egy fasiszta provokáció volt. Zsidó Szemle: Honnan ered ez a gyűlölet az Ön személye ellen? Gadó György: Mert én egy olyan zsidó vagyok, aki nem hajlik meg, és nem könyörög meghallgattatásért, hanem minden teketória nélkül kimondja a véleményét. A Parlamentben a kormánypadsorokban már akkor pisszegnek, amikor még el sem kezdtem beszélni. Amikor én most Antall miniszterelnökhöz a Horthy-temetés miatt egy kritizáló levelet írtam, és a „168 óra” telefonkörkérdést intézett a hallgatókhoz, a telefonálók majd megpukkadtak dühükben miattam. „Amit Gadó mondott, az néplázító!”, „Gadó őrült és megbomlott!”, „Gadó szájából a cionizmus folyik!” - hogy csak hármat idézzek, amelyek különösen jellemzőek. Zsidó Szemle: De hát ez csak egy kisebbség Magyarországon? Gadó György: Még ha a harcos antiszemitizmus kisebbségben van is - kit tud az megnyugtatni? Használt-e az valamit a zsidóknak, akiket 1944-ben a Duna-parton agyonlőttek, hogy gyilkosaik Magyarországnak csak egy kisebbségét képviselték? Nem a többség vagy kisebbség kérdése a fontos, hanem hogy valaki az antiszemiták karmai közé kerül-e vagy nem. Én igen csalódtam az ellenzéki pártok passzivitása miatt, és nem csak a szocialistákban, de a liberálisokban és az ifjúdemokratákban is. Ha engem kérdeznek, hogy mit tanácsolok a Magyarországon élő zsidóknak, akkor az a válaszom: ha még nem vagytok túl öregek, és erőteljesek vagytok, és valamilyen szaktudásotok is van, akkor vándoroljatok ki! Mi három-négy generáción keresztül teljes erőnket ennek az országnak a felépítésére fordítottuk, és a hála ezért a fehérterror volt 1920-ban, Horthy zsidótörvényei, az együttműködés a holocaustban, és a szocialista propaganda a cionizmus ellen. Miért tartsuk oda a fejünket, ha most megint minden újra kezdődik? Ahol Horthy védelmezői, Pavelic és Antonescu kezében van a hatalom, ott a legjobb esetben is csak megaláztatást és sértést várhatunk. Én magam is elmennék, de ahhoz már túl öreg vagyok, és nincs pénzem. (Az interjút Jurgen Elsässer készítette) Heti Magyarország, 1993. szeptember 17. A gyűlölség szava hiteltelen Dr. Ódor László nagykövet levele Peter Bollag főszerkesztő úr Zsidó Szemle 4009, Basel, Pf: 298 Sajnálattal olvastam az első szeptemberi számukban közölt interjút Gadó Györggyel, a „magyar képviselővel”. Igen sajnálom, hogy olvasóikkal ilyen jellegű információkat közölnek, és nem a harmonikus történelmi magyar-zsidó együttélésről (sőt: szimbiózisról) írnak. Csak arra szeretném Önöket figyelmeztetni, hogy az én népem volt az első Európában, amely a zsidókat teljes egészében emancipálta, és amely a múlt század hatvanas éveiben az oroszországi pogromok elől menekülő egymillió zsidót befogadta, köztük Gadó úr őseit is. Őszintén remélem, hogy olvasóink a gyűlölség szavának – bármelyik oldalról érkezzék is – nem adnak hitelt. Én biztosítom Önöket, hogy a magyar zsidók (az én fogalmaim szerint zsidó magyarok) az én országomban békésen élhetnek mindaddig, ameddig csak ott akarnak élni. Természetesen közös hazánkat bármikor elhagyhatják, amint hogy azt bármelyik magyar állampolgár megteheti. De biztos vagyok abban, hogy a legtöbbjüket ugyanolyan honvágy kínozná a mi Magyarországunk után, mint bennünket többieket, „akik nem tudhatjuk, hogy nem folyik-e zsidó vér a mi ereinkben is” (lásd: Max Frisch: Geschichte über den andoranischen Juden). Az Önök belátását kérve a legnagyobb megértéssel Habsburg Ottó az ELTE tiszteletbeli doktora Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanácsa dr. Habsburg Ottónak „honoris causa doctor” (tiszteletbeli doktor) kitüntető címet adományozott csütörtökön, az ELTE ünnepi közgyűlésén. Az egyetem rektora, Vékás Lajos elmondta: egyetem régi hagyományai közé tartozik, hogy a kiemelkedő tudományos és közéleti tevékenységet kifejtő személyiségeket tiszteletbeli doktorrá avatják. Éppen ezért az egyetem Tanácsa úgy döntött, hogy dr. Habsburg Ottónak, az európai eszme és az egységes Európa valóra váltásáért, mindenekelőtt a szabad és demokratikus Magyarország Európába történő integrálódásának érdekében kifejtett tevékenysége elismeréseként adományozza a kitüntető címet. Habsburg Ottó meleg szavakkal köszönte meg a díszdoktori kitüntetést, és méltatta Magyarország jelentőségét abban a harcban, amely a hidegháború befejezéséért folyt, és amelynek döntő csatáját Magyarország vívta 1956-ban. Beszélt még a magyarságtudatról, a nemzeti kultúráról, amely nélkül elképzelhetetlen lenne az egységes magyar nemzet. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy helyet kell biztosítani a nemzetiségieknek is a magyar parlamentben, és reményét fejezte ki, hogy az európai országok hamarosan ratifikálják Magyarország társult tagságát az Európai Parlamentben. 1993. június 4., péntek | |
