 |
    |
 |
Kötést készítettünk SAVARIA FÓRUM …évfolyam 20. szám ÖNKORMÁNYZATI TÁJÉKOZTATÓ 1992. október Joubert Attila 1956-ban elsős gimnazista volt Sopronban, ahol az ország többi részéhez képest kicsit más helyzet volt, a vasfüggöny létezett, a város lakói teljes elzártságban éltek és a város eléggé konzervatív jellegű volt: A politika gyerekként is érdekelt már, talán azért is, mert osztályidegennek számított a családunk, ami személyiségem fejlődését különösebben nem zavarta, de okozott több nehézséget is. (Például gimnáziumba jeles eredményem ellenére is csak külön protekcióval sikerült eljutnom.) Másrészt az ifjúság eleve mindig forradalmi lelkületűbb, mint megállapodottabb felnőttek nagy örömmel fogadtuk hát osztálytársaimmal együtt az október huszonharmadikán kitört forradalmat. Mint gyerekek különösebben nem vehettünk részt, csak csüngtünk a rádión, a legkedveltebb adóállomás nálunk mindig is a Szabad Európa volt csoportokban tárgyaltuk az eseményeket, és aggódtunk a végkifejletért. Amikor már látszott hogy vesztésre áll a helyzet, Sopron az egyetemisták javaslatára megpróbálta földrajzi adottságait kihasználni. Terepre nézve azonnal látszik, hogy a város mintegy „zsákban” van, és ennek a zsáknak a szája Nagycenknél a legszűkebb. A forradalmárok el akarták állni itt az utat az orosz tankok előtt feltartóztatni őket, hogy Magyarországnak legalább egy kis csücske szabad maradjon. Hátországi támogatást Ausztriától és a nyugati államoktól remélték. Az egyetemisták az ottani munkásokkal, és a többi, a forradalommal rokonszenvező emberrel kivonultak, és várták az oroszokat. Azok valószínűleg tudták, hogy milyen védekezésre számíthatnak, mert összesen három tankkal jelentek meg. A forradalmárok próbáltak lőni az ágyúval, csak nem sikerült, mert az egyik – színleg átállt – határőrtiszt kivette az ütőszögeket, így egyetlen lövés nem dördült a tankok akadály nélkül vonultak be Sopronba. A későbbi események ismeretében azt mondom, jobb hogy nem történt más. Így is nagy volt a félelem a felelősségre vonástól, akik valamennyire részesei voltak ennek a kis ellenállásnak, menekülni kezdtek. Emigrált az egyetemi diákságnak és a tanári karnak majdnem a fele. (Kanadában jó pár évig működött a Soproni Erdészeti és Bányászati Egye… (Folytatás a 2. oldalon) 1991. május 6. hétfő Népszabadság Eltemették Mindszenty Józsefet (Folytatás az 1. oldalról.) …gyűlés elnöke, Antall József miniszterelnök és a magyar kormány több tagja. A fél 11-kor kezdődött gyászmise főcelebránsa, II. János Pál pápa személyes képviselője, a vatikáni Opilio Rossi bíboros volt. A szertartás után világi megemlékezések következtek. Elsőként a kormányfő méltató szavai hangzottak el. – Mindszenty József hercegprímás a magyar történelem egyik olyan történelmi személyiségéve vált – mondotta egyebek között Antall József –, aki saját áldozatos tevékenységével hívta fel a figyelmet az egész kelet-közép Európai térséget fenyegető veszélyekre. Mindszenty József politikai nézeteivel, alkotmányjogi felfogásával lehetnek vitái a történetíróknak, de azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy a magyar történelem egyik legnagyobb erkölcsi erőt adó példaképe ő. A miniszterelnök utalt arra is, hogy bár a bíboros rugalmasságának hiánya talán megakadályozta néhány egyházi intézmény megmentését, de jellembeli szilárdsága örök etikai érték. – Hajthatatlanságát nem valamiféle korlátoltság vagy kompromisszumokra való képtelenség sugallta, ahogy ellenfelei nemegyszer hirdették – jelentette ki a kormányfő. A második szónok, Habsburg Ottó, a hercegprímás hősiességét Szent László, Hunyadi János és Zrínyi Miklós történelmi példájához hasonlította. – Nemet mert mondani mind a hitleri, mind pedig a kommunista zsarnokságnak. Védte a kereszténységet, a hazát és a népet, félelem nélkül teljesítette egyházi feladatait, és viselte közjogi méltóságát – hangsúlyozta az Európa Parlament tagja. Miklósházy Attila, a külföldön élő magyar katolikusak püspöke, „a magyar nép hű pásztorára és atyjára” emlékezett, aki emigrációjának éveiben hitében és magyarságában megerősítette a világban szétszórt honfitársait. Száműzetése így ajándék volt a külföldi magyarságnak, halála után pedig mariazelli sírja lett az emigráció jelképes központja. – Most ez a mágneses erőközpont – mondotta a püspök – visszakerült Magyarországra. A beszédek befejeztével gyászmenet kísérte Mindszenty József koporsóját a bazilika előtti oszlopcsarnokból a prímások sírkápolnájába, ahol Paskai László bíboros, prímás, esztergomi érsek szentelte be a sírhelyet. Az esztergomi kórusok este hangversenyt adtak az immár hazájában nyugvó Mindszenty József emlékére. Bártfai Gergely Nemzetközi sajtóvisszhang A francia Liberation kommentárja szerint a Mindszenty temetés hivatalosan ugyan a katolikus egyház belügye, de ez senkit sem téveszt meg: a szocializmus utáni Magyarország még egyetlen temetésnek sem adott ilyen fontosságot, azt állami rangra emelte. A lap úgy véli, hogy a katolikus egyház, amelynek befolyása most, a kereszténydemokrata párt koalíciós tagságával csúcspontján van, belső válságot él át. Egyes erők az egyház vezetőit azzal vádolják, hogy együttműködtek a kommunistákkal. A katolikus egyház számára azonban a temetés alapvető fontosságú, mert eltörli a múltat, és módot ad arra, hogy visszanyerje érintetlenségét, mégpedig akkor, amikor a katolikus lobby erőteljesen gyökeret vert a konzervatív kormányban. Az olasz L'Unitá hangsúlyozza, hogy a temetés nem csupán egyházi esemény volt, hanem erős politikai töltésű megnyilvánulás: a visszaszerzett függetlenség, a szabadság és demokrácia, az új Magyarország építésének hangsúlyaival. Ugyanakkor a Vatikán képviselője, Opilio Rossi bíboros gondosan ügyelt arra – jegyzi meg a lap –, nehogy a beszédek mélyebben kifejtsék az elhunyt hercegprímás vallási és politikai nézeteit, amelyek aligha állnak összhangban a pápa és az egyház mai felfogásával. Mindszenty megmaradt így a hidegháború mártírjának, jelképet szolgáltatva az új Magyarországnak, amelynek jelképekre van szüksége új önazonossága kiépítéséhez. Ez a jelkép azonban elnagyolt és csonka maradt: értékelést és méltatást kapott a főpap helytállása és makacs ellenállása, igyekeztek azonban elhallgatni, már amennyire lehetett, Mindszenty negatív vonásait, a világ realitásait érzékelni képtelen nacionalizmust, a királypártiságot, az állam egyházi befolyásolására való törekvést, általában mindazt, ami szembenállt nála a modernizáció igényeivel, állapitja meg a L'Unitá. (MTI) Vas Népe 1993. január 23. Káldi János Amíg látlak Szélsebes madárszárny – ifjúság – hol suhansz, mely óceán fölött, mely ég alatt? Miféle alkonyat vérzi be tollad, ahogy meg-megvillansz egyre távolodóan, beleveszve olykor a semmiségbe? Hova viszed a szivárványt, a hajdani cseresznyefák vakító szirom-hóesését, álmokkal teli régi időmet? Mi lesz, ha eltűnsz – végképpen és mindörökre – a megmérhetetlen végtelenben, s nem idézed már az egyszeri dalt, a sejtelmeset, a hamvasat? Szélfútta madárszárny – ifjúság – ne rejtsenek még el az elkéklő, messzi egek, ne födjön még el a végső förgeteg függönye, ne tépjenek még szét a körmös évek, mert amíg látlak, beleállhatok az égő tűzbe, nem égek el – és szórhatom szüntelen a szegfűt a világnak. Hetvenegy éve, január 18-án született a költő – Kámban. Ez alkalomból közöljük a verset. Még éltében összeállított Kései rapszódia című kötete kiadóra vár... II. évfolyam, 13. szám 1992. január 16., csütörtök ÚJ MAGYARORSZÁG ÁLLÁSPONT A pánszerb törekvések történelmi „titka” – két fejezetben Elfelejtett vészkiáltás A Monarchia épülete roskadozóban volt már a Balkánon gyújtott tűz következtében, amikor 1918-ban, elkésett vészkiáltásként egy könyv jelent meg Bécsben. A mű bevilágít abba a sötét balkáni helyzetbe, amelyben Bizánc megszállottjai hallatlan tervszerűséggel dolgoztak az egész délszláv világ hatalmukba kerítésén. E hatalmi birkózásban Szerbia főszerepet játszott. A könyv két fejezetben e szerep indítékait, titkos részleteit, bizantinikus jellemvonásait világította meg olyan szakszerűséggel és oly lenyűgöző erővel, mint semmilyen más mű annak előtte. E nagyszabású munka a rövidesen bekövetkezett összeomlás következtében már nem kerülhetett a nagyközönség kezébe. A Bécsbe érkezett Entente Fegyverszüneti Bizottság ugyanis szerb közbelépésre – elrendelte a könyv összes, árusítás alatt lévő példányának elkobzását, s zúzdába küldését. Később a szerb királyi követségek követtek el mindent az esetleg még fellelhető példányok eltüntetésére. Az ily módon halálraítélt könyv sorsa az összeomlást követő idők zűrzavarában nem is keltett különösebb feltűnést. Halálraítélt szerző De nemcsak a könyvet ítéltek halálra, hanem annak szerzőjét, egy horvát származású bécsi funkcionáriust, dr. Ivo Pilart is, aki művét – a balkáni iszonyok ismeretében – L.v.. Südland álnéven jelentette meg. A halálos ítéletet nem bíróság, hanem a balkáni bosszúszomj mondotta ki; a végrehajtás azonban több mint tíz évet váratott magára. Ennyi ideig tartott ugyanis, amíg fáradhatatlan üldözői felfedték a szerző igazi nevét és hollétet. –A kivégzés módja egyszerű volt és a balkáni stílusnak megfelelő. Zágráb egyik mellékutcájába csalták, s ott egy ház harmadik emeletéről kidobták az utcára, majd miután még volt benne élet, agyonverték. A halott író halálraítélt művét közös érdekünk megmenteni az enyészettől, s drámai mementóként felidézni. Annál inkább, mert országunkat délfelől ismét fellángoló gyűlölet és háború fenyegeti a pánszerb gondolat megszállottjainak Horvátország elleni hadjárata következtében. Az események ugyan változhatnak egy nép életében, de azok történelmi és lélektani gyökerei rendszerint ugyanazok maradnak. Ha ismerjük ezeket, könnyebben és biztosabban ítélhetjük meg a jelen és jövő kilátásait, igazíthatjuk külpolitikánkat – s ha lenne ilyen – nemzetközi tájékoztató szolgálatunkat. L.v. Südland (A délszláv kérdés) („Die südslavische Frage”) című könyve a szerb kérdés alaposabb megvilágítása érdekében íródott s felöleli az egész délszláv problémát. Mint a bevezetőben írja, a gyermekkora óta többször bejárta a Balkán országait, megismerte nyelvüket, szokásaikat, gondolatvilágukat. Bizánc szelleme „E sok fáradozás és részletismeret ellenére – úgymond – az első évtizedben sehogy sem akart sikerülni a délszláv fejlődésről való összkép kialakítása... Csak amikor a Balkán félsziget vallástörténelmébe mélyedtem bele, midőn meghitt ismeretségbe kerültem a bizánci történelemmel és a bizánci szellemi élettel, annak tartalmával és fogalmával, akkor esett le a hályog a szememről, és akkor láttam meg az éppen olyan borzasztó mint lebilincselő igazságot a maga teljes meztelenségében – írja Südland. Ennek az igazságnak a felderítése húzódik végig a könyvön, amely azt mutatja be, miként befolyásolta Bizánc a szerbek történelmét. – „E könyv egy megkínzott lélek kiáltása” – írja továbbá előszavában a szerző. A mű tíz fejezetét lehetetlen, akár dióhéjban is, egy cikk keretében ismertetni, s csak arra szorítkozhatunk, hogy bekezdéseket, vagy sorokat idézzünk. A „Katholicizmus és orthodoxia” című fejezetben a szerző rámutat azokra a történelmi okokra, amelyek a két egyház különállásához vezettek. Ennek elsősorban nem vallási, hanem politikai okai voltak. Amikor az erősebb Róma meghódította Hellast, akkor keletkezett a gyűlölet és megvetés a rómaiak és görögök között. A görög államfelfogást az egyénnek az állam érdekében való alárendelése jellemzi. A római államfelfogás ezzel szemben vallotta az egyéniségnek és az önrendelkezésnek megőrzését a törvényektől megszabott korlátokon belül. Bizánc azután az utolsó bizánci császár lányának III. Ivánnal történő házasságával átadta saját világuralmi uralmi örökségét Oroszországnak. „Számíthatunk-e arra valaha, hogy Oroszország bárminő okból fel fogja adni saját imperializmusát?” – teszi fel a kérdést a szerző, majd felel is rá: „Nem! Semmi esetre sem! Sőt, inkább e törekvések erősödésével és további kiterjesztésével kell számolnunk”. Amikor Bizáncban a kereszténység 324-ben államvallás lett, Nagy Konstantin kikötötte, hogy az egyház feltétlenül szolgálja az állami érdekeket és célokat. Így győzött azután az egyházzal szemben is az a görög felfogás, amely az egyén feláldozását vallja az államért, hiszen az állammal szemben maga az egyház sem volt más, mint egy nagyobb individuum. Ebből következik, hogy az ortodox állam alattvalóit sokkal inkább ki tudja zsákmányolni és sokkal rosszabbul kezelheti, mint egy katolikus állam. Regeneráló ereje szinte hihetetlen. Példaként Südland a szerbeket hozza fel, akiknek államát a törökök feloszlattak, de századok múlva a szegény, tudatlan parasztoknak megvolt a bátorságuk, hogy egy csapásra új államot teremtsenek. Erre azért voltak képesek, mert nemzeti egyházuk által egy láthatatlan, de századokon át szüntelenül működő hajtóerő biztatta őket államuk helyreállítására. Südland ezután Oroszországra utal, s az alábbi prófétai szavakat írja, megokolván Oroszország szüntelenül ismétlődő kísérletét Konstantinápoly felé – a bizánci örökség megszerzésére. „Miéit tette ezt Oroszország ilyen ritka állhatatossággal? Azért, hogy a szláv nemzetek, ,római birodalmát’ teremtse meg s megszerezze Európát is birtokul. Jaj Európának, ha ez sikerül neki!” Az ortodox állam nagyszerű regeneráló képességének okairól írva, Südland megint előveszi a test és lelek kánonilag lefektetett elméletét. Eszerint az állam és az egyház viszonya akkor normális, ha az ortodox egyház, a lelket a testet és az államot bírja lakhelyül. Más mint az ortodox államot! Erdélyi párhuzam Azonban fordítva is áll a tétel: a más vallásúak egy ortodox államban tulajdonképpen sohasem számítanak teljeses értékű polgároknak. Miként az ortodox állam a nem ortodox polgárát nem ismeri el, az ortodox polgár éppúgy nem ismeri el a nem ortodox államot, amelyben élni kényszerül, teljes értékű államnak. A más országokban élő ortodoxok millióiban ez tudat alatti torvényszerűségben él, amiért nem lehet elítélni őket. Viszont mint Szerbia Horvátország elleni hadjárata bizonyítja, ez a tulajdonság az ott élő szerbek lelkében napjainkban felszínre került, amikor Belgrád rohamcsapataivá váltak az eladdig „testvérként” tekintett horvát nép ellen. Meglepő módon az ortodox papság az állam politikai életében tartózkodik a nyílt részvételtől, mert normális körülmények között szerintük ez nem fér össze a papi méltósággal. Südland megemlíti azután az erdélyi helyzetet, ahol a románok feltartóztathatatlanul nyomulnak előre úgy, hogy a különben energikus magyarok velük szemben nem tudnak eredményeket felmutatni, legfeljebb politikailag. Etnikailag és vallásilag a románok azonban feljövőben vannak, mind a magyarokkal, mind a szászokkal szemben. A bizánci veszély keretében – írja Südland – a délszláv kérdés tulajdonképpen egy frontszakasza annak az óriási küzdelemnek, amely a Balti tengertől Dalmácia déli csücskéig állandóan folyik. Kétségtelen, ezen az óriási fronton folyó harcoknak faji, nemzetiségi, politikai, szociális és gazdasági jellegük van, mélyükön azonban ott húzódik a legrégibb és legerősebb motívum, a vallási kérdés. Jó példa erre Románia esete, amelynek az első világháborúban gazdasági és politikai okokból meg kellett volna maradnia a központi hatalmak oldalán, és mégis kezdettől fogva rokonszenvével oda vonzódott, amelyiken Bizánc állott. Senki sem fogja megérteni Kelet- és Délkelet-Európa történelmét, sem pedig nem lesz képes betekintést nyerni a jövő alakulásába, aki nem tudja felbecsülni a szövetséges ortodox bizánci állam és hitfelfogás iszonyú hatalmát. A fejezet utolsó részében Südland látnoki erővel utal arra a veszélyre, amely Oroszország felől fenyegeti a világot, s amely nem pánszlávizmus, hanem a pánorosz eszme jegyében fog rohamra indulni, hogy bizantinikus állameszméjével fenyegesse Európa jövőjét. Az érdekében áll, hogy a kis balkáni államok minél jobban kiterjedjenek, hiszen a végén úgyis Oroszország ölébe fognak hullani. Nagy-Szerbia bizánci hipnózisa Südland szerint „A délszláv kérdés legbensőbb magva az, hogy a bizantinikus állami és vallási felfogás az egész Balkánt, Bizánc régi területét birtokba akarja venni. A Balkánon csak bizánci hivőknek és azon nemzeteknek van létjogosultságuk, melyek bizánci hitűek. Az összes többieket erőszakkal vagy ármánnyal gyökerüktől meg kell fosztani. Az iró az úgynevezett „nagyszerb gondolat” – téves értelmezésére hívja fel a figyelmet, amelyet úgymond nem is igen lehetne rossz néven venni, hiszen egy nemzet érthető törekvését képezné területe megnagyobbítására. Ha van – legalább elméletben – Nagy-Horvátország, vagy Nagy-Bulgária, miért ne legyen Nagy-Szerbia? A szerbeknél viszont más a helyzet: miután ugyanis lényegüknél fogva nem képesek határt szabni fejlődésüknek, sokkal helyesebb a nagyszerű gondolat helyett pánszerbizmusról beszélgetni. A délszláv kérdés magjához tartozik az is, hogy a szerbség a bolgárok és a horvátok fölé akar kerekedni, hogy a Balkán főhatalma lehessen. A pánszerbizmus alapjául a szerb települési területek Balkán-félszigeti központi fekvése szolgál. A második momentum az a nemzeti nagyság, amelyet a szerbség Nagy Dusán idején ért el, aki felvette a bizánci császári címet. A szerbek jóléte, biztonsága, virágzása, az egyház fénye is pompája akkor érte el csúcspontját. Mindez hihetetlen módon fogta meg a szerbek lelkét. Ezt a ragyogást az egyház, a lélek, sohasem felejtette el a testnek. A gyakorlati eredménye ennek a hálás emlékezésnek az, hogy éppen úgy mint az egyház örök, immár a szerb állami tradíciók is maga az állam is halhatatlanná vált. Mindaddig, míg csak egy szerb ortodox egyház létezik, igyekezni fog minden rendelkezésére álló eszközzel a szerb állam nagyságának visszaállításán fáradozni. A szerb kommunista kormány legerősebb támasza napjainkban a hadsereg mellett az ortodox egyház. Szerb „jogosultság” Még egyet nem szabad feledni: A szerb ortodox egyház a görög ortodox egyház után a legrégibb bizánci hitű állami egyház. Sokkal előbb született meg, mint az orosz egyház, amely a bizánci örökséghez csak 1472-ben jutott házasság révén. A szerbek eszerint mind egyházi, mind állami téren régebbi jogcímmel bírnak Bizánc örökségének átvételére, mint az oroszok. Tradíciójuk szelleme előírja az egész Balkán-félsziget igénylését, amelyet annak idején a római birodalom birtokolt. A bizánci egyházi és állameszmével a szerb állam következetesen átvette a vezető bizánci gondolatot: az egy állam, egy világi és papi fejedelem, egy vallás ideálját. Eszerint Szerbia szeretné felfalni az összes többi ortodox államot. Az ortodox államok sajátságos tulajdonsága ugyanis, hogy minden irányban való terjeszkedésre törekszenek. Ezekben az egymást felszívni kívánó törekvésekben megnyilvánul nemcsak az ortodox egyházi gondolat katolikusok számára szinte megfoghatatlan rejtélye, hanem az időről és térről tudomást nem vevő határtalanság is minden realitástól való elrugaszkodás, ami ennél fogva a pánszerbizmusnak is egyik alkatrésze. A pánszerb gondolat kialakulásában igen nagy szerepe volt az ipeki (Pec) patriarchatus létesítésében a török uralom idejében. Ez az oszmánokkal kötött kompromisszum eredménye volt. Az ortodox egyház elismerte a török főhatalmat, s ennek fejében engedélyt kapott a patriarchatus újból való felállítására, amelynek jogköre kiterjedt a törökök által meghódított összes országra, ahol szerbek laktak. Tehát nemcsak szerb területeket, hanem Boszniát Hercegovinát Dalmáciát, Szlovéniát, valamint Horvátország és Magyarország egy részét is magában foglalta. A szerb állam megszűnt ugyan létezni, de szerepét átvette a ipeki patriarchatus, s az e területeken kinevezett ortodox püspökségekkel megvetette lábát hosszú távú hódításokra. Mint tudjuk, egy egyház virtuálisan sohasem ad fel többé olyan birtokot, vagy előnyt, amelyet valaha már élvezett. „Az ember láthatja a zseniális gondolatot, amely a termékeny és gazdag Dél-Magyarországot és Szlavóniát kívánta a szerb egyház és a szerb nemzet számára megszerezni” – jegyzi meg Südland. Mikor a törökök rájöttek a patriarchatus machinációira, az akkori patriarca, Arsanio Cernojevic 1690-ben 36 ezer szerb családdal átköltözött Dél-Magyarországra. Ez nem jelentett sem többet, sem kevesebbet, mint hogy a szerb ortodox egyházállam hordozóival együtt ide tette át székhelyét. Százötven évvel később, 1849-ben a Monarchia kebelében egy szerb államot találhatunk, az úgynevezett szerb Vojvodinát. – Südland szerint ennek keletkezése természetes megnyilatkozása a Szerbiából idemenekült, nemzeti egyházban megtestesült államképző erőnek. Szüntelen izgatás Az idők folyamán „a pánszerbizmus a szerb állam politikai vezető eszméje lett”, s ez a mozgalom éppen Dél-Magyarországon született. Ez erjesztette azután nemcsak a Balkánon, hanem a Monarchia területén folyó szüntelen izgatást. – Südland hosszú oldalakon bizonyítja a Seton Watson féle felfogás helytelenségét miszerint a pánszerb mozgalom csak a Karagyorgyevicsok agyában fogant volna meg. – Idéz egy még 1890-ben megjelent szerb tankönyvből, amelyben mint szerb országok a következők szerepelnek: Szerb Királyság, Ószerbia, Macedónia, Montenegró, Bosznia és Hercegovina, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Bácska, Bánát. Harminc évvel később a szerb álomból lényegében valóság lett: megszületett Jugoszlávia szerb vezetéssel. A szerbek uralomvágyuktól ösztönözve és egyházuk államképző ereje által támogatva, saját állami berendezéssel akartak ellátni az általuk csak a török időkben benépesített területeket: tehát Magyarországon belül egy új állami képződményt, Vojvodinát hozták létre. A horvátok ezzel szemben arra törekedtek, hogy ezerháromszáz éves állami képződményüket továbbalakíthassák és kiterjeszthessék Dalmáciára, majd 1878-tól kezdve Bosznia-Hercegovinára is. Bár 1848-ban összeomlottak a magyar álmok a teljes nemzetiségi függetlenségről, a horvátok és szerbek reményei nem váltak valóra. Vojvodinát tíz éves fennállás után megszűntették, és a horvátok az 1867-es kiegyezés folytán megint Magyarországtól függő helyzetbe kerültek. Ez a balsiker a horvátokat súlyosabban érintette, mint a szerbeket. Vojvodina ugyanis újkori szerzemény volt, míg a horvátok régi államiságuk utolsó maradványait védelmezték a magyarok ellen. Így azután természetes, hogy a szerbek és magyarok között sokkal korábban kerülhetett sor a közeledésre, mint a horvátok és magyarok között. A horvátoknak Dalmáciára és Szlavóniára vonatkozó aspirációban a pánszerbizmus saját céljait látta veszélyben forogni, különösen Bosznia-Hercegovina 1878-ban történt okkupációja után, amely ott a horvátok megerősödésével járt. A szerbek e pillanatban fordultak a magyarokhoz, utalva a közös veszélyre. Tipikus bizánci módon sikerült nekik ez utóbbiakat a horvátokra uszítani. Bebeszélték a magyaroknak, hogy nem a szerbek táplálnak hódító szándékokat, hanem a horvátság: nem a szerbek és az ortodoxia az okai a Monarchia déli részén fennálló nehézségeknek, hanem a horvátok, s a mögöttük meghúzódó katolikus „reakció”. Egyenesen bámulatos – kiált fel Südland – mit végeztek a szerbek ferdítések terén. Ha ezt felfogjuk, akkor értjük meg igazán, minő hatalmat és veszélyt jelent a bizantinikus állami és egyházi eszme. A bizánci politika eredményeként Horvát-Szlavonországban húsz éven keresztül egy hallgatólagos magyar-szerb „entente” állott fenn, amely a szerbek fejlődésének szabad teret nyitott. Megfordult a helyzet 1905 után a Karagyorgyevicsos trónraléptével, amikor a „Fiumei határozatok” nyomán sikerült a szerbeknek a horvátokat saját céljaik szolgálatába állítaniok, kihasználva az utóbbiak Dalmácia birtoklására irányuló törekvéseit. Amikor az Ausztria és Magyarország közötti ellentétek kiéleződtek, a Fiumei Határozatban a szerb és horvát képviselők ünnepélyesen felajánlották támogatásukat Magyarország teljes függetlenségének elérésére. Ennek fejében kérték Dalmácia bekebelezését Horvát-Szlavonországba. Nem sokkal később a dalmát tartományi gyűlésen a horvát és szerb képviselők kinyilatkoztatták, hogy a szerbek és a horvátok egy nemzetként fognak e cél érdekében dolgozni. A horvátok, a szerbek támogatását megnyerendő, elfogadták azt az elméletet amely szerint a horvátok is szerbek egy népet alkotnak. Mint a horvát vezető, Supilo kijelentette 1907-ben: A szerbekkel sokra vagyunk képesek, nélkülük kevésre, a szerbek ellen semmire. „Látjuk tehát – írta –, a horvátok megkísérelték, hogy megnyerjék a szerbeket évszázados nemzeti álmuknak, Dalmácia bekebelezésének érdekében, ugyanakkor azonban hagyták, hogy a szerbek kezükbe nyomják a pánszerb mozgalom egész fegyvertárát, melybe a horvátok szükségükben görcsösen belekapaszkodtak. Beleegyeztek Bosznia-Hercegovina átengedésébe, és hosszú távra a szerbek hatalmába kerültek. Így a szerbek – írja Südland – elegendő erőt gyűjtöttek össze, hogy komolyan hozzáláthassanak a Monarchia hatalmának megrendítéséhez. Jóllehet Bosznia-Hercegovina annexiója némileg megzavarta a szerbhorvát szövetséget, a csehek s különösen Masaryk közbelépésének sikerült ellensúlyozni az egység ellen irányuló kísérleteket. A bizantinusok kiengesztelésére és rokonszenvük megnyerésére a pápáktól kezdve s a Habsburgokon át egy négyszáz éven át tartó sziszifuszi munka sem volt képes. „Nem akartuk észrevenni – írja Südland –, hogy a katolikus Ausztria-Magyarország az ortodoxok rokonszenvét egyáltalán nem nyerheti meg. Azonban a ravasz szerbek csalhatatlan ösztönök segítségével felismerték ambícióink téves irányát és minden alkalommal a fülünkbe suttogták: „Még nem mutattatok elég közeledést, áldozzatok fel még többet és akkor hozzátok fogunk tartozni...” Mindig vállalják a faltörő kos szerepét, állandóan azon igyekezve, hogy mind a rohamozótól, mind pedig a megrohamozottól annyit ragadjanak el, amennyit csak tudnak s ők legyenek a nevető harmadik. Tény az, hogy minden uraság eddig drágán fizette meg a szerbek szolgálatait. Szolgáltak a Monarchiának is és azt is el akarták emészteni és ez volt az egyik oka a világháborúnak. Rohamozó erő Még javában folyt az első világháború, mikor Südland mondanivalóit papírra vetette. Horvát származású lévén, könyve talán nélkülözi itt-ott a hűvös tárgyilagosságot. Vészkiáltása viszont, amely a Monarchia „elemésztésére” hívta fel a figyelmet, látnoki erőről tanúskodik. Oroszország európai terjeszkedését is megjósolta. Ebben az ortodoxia vallási eleme látszólag nem játszott szerepet, hiszen a nemzetközi, ateista kommunizmus álarcát öltötte magára. Viszont az ortodoxiától táplált orosz messianizmus kisugárzása az orosz lélekre bizonyára igen. A kommunizmus összeomlott, de az ortodox túlélte azt a Szovjetunióban, s erősödése ott biztosra vehető. Jugoszláviában a szerbek rohamozó ereje nem ideológiából, hanem az ortodoxia terjeszkedésre ösztönző hajtóerejétől táplálkozik, a „zavjetna misao” jegyében, amely hagyatékként el a szerb lelkekben a régi nagyság helyreállítására. Míg román szomszédaink harci erényekben nemigen tündököltek a történelem folyamán, a magyarok a szerbekre máig is bizonyos csodálattal tekintenek ez utóbbiak katonai erényeire gondolva. A neves angol történész, Prof. McCartney idézi Horthy Miklós véleményét, aki a szlovákokat „félrevezetett kis testvéreknek”, a szerbeket „férfias, elsőrangú katonáknak”, s a horvátokat „tisztességes népnek és kiváló tengerészeknek” jellemezte. A horvátokról szólva hozzátehetjük, hogy katonai erényekben nem maradnak a szerbek mögött, mint ez a horvát-magyar történelemből is kiviláglik, hacsak a Zrínyiekre és Jurisich Miklósra gondolunk. Őket a horvátok saját nemzeti hősüknek is tekintik és szellemük bizonyára ott lebegett manapság Vukovár és Dubrovnik védői között a szerb hadsereg ostromgyűrűjében! Vukovár horvát védőinek Sztálingrádra emlékeztető élethalálharca már bevonult a történelembe – még akkor is, ha a nyugati világ politikusai és hírszolgálati szervei nemigen akarják ezt érdemük szerint méltányolni. Sisa István | |
