|
|
|
|
HANGOS DON
1993. HVG, JANUÁR 23.
A Don-kanyarnál elszenvedett katonai vereség és az abból leszűrhető tanulságok sok jel szerint ma már messze túlmutatnak a történelem- vagy a hadtudomány érdekkörén.
Mintha a 2. magyar hadsereg étvesztésének, elveszejtésének e napokban is zajló évfordulós megemlékezés-sorozata nemcsak tiszteletadás lenne az elpusztult honvédek emlékének, hanem a második világháborús magyar katonai stratégia, sőt az akkori politika egyáltalán nem aktualizálásmentes rehabilitációját is szolgálná. Nemeskürty István már húsz éve elég merész volt rekviemet mondani seregért.
HVG: Önt, illetve 1972-ben publikált könyvét a napokban egy, a Donnál odaveszett 2. magyar hadsereg sorsával foglalkozó történész azzal vádolta: hamis adatokat tett közzé, ami – mint mondotta – még ma is torzítja az e tárgyban kialakított közvéleményt. Azon túl, hogy ilyen kijelentés értelemszerűen egyetlen szerzőnek sem esik jól, mit tart e vádról?
N. I.: Mindössze annyit, hogy néhány jelentéktelen, az én adataimat és nézeteimet is inkább csak pontosító, mint helyesbítő új információn kívül azóta sem merült föl olyan új elem, aminek alapján ne állíthatnám, hogy amit akkor leírtam, azt ma is vállalom. És ezt nem holmi csökönyösségből teszem, hanem azért is, mert azóta még csak szóba jöhető kísérlet sem született akkori állításaim megcáfolására. Azokra a történészekre pedig, akik immár két évtizede rágódnak e csonton – legfeljebb annyit fejlődve, hogy korábban és most is az éppen ügyeletes kurzusnak megfelelő koncepciót igyekeztek alátámasztani – aligha kívánok szót vesztegetni.
HVG: A dolgot azért talán mégsem lehet egyetlen közlegyintéssel elintézni, hiszen a Rekviem egy hadseregért kétségkívül más történelmi körülmények között íródott. Nyilván ön sem mondhatott ki mindent teljes őszinteséggel. Például akkor csak a hadsereget, még pontosabban a közkatonákat rehabilitálhatta...
N. I.: Egyáltalán nem szeretem ezt a sz6t. Én nem rehabilitálni, hanem elsiratni akarom a 2 magyar hadsereget. Még pontosabban, megadni a végső tisztességet. S bár a hatvanas évek elejétől folyó kutatásaim eredményeként 1968-ra elkészült kéziratnak négy évig kellett várni a megjelenésre, nyugodtan mondhatom, mindent leírhattam és kimondhattam, amit szerettem volna, és amit ki kellett mondanom. Akkoriban a nemzet egészét fasisztának bélyegző, és még az idő tájt is létező nézetek befolyásos képviselőivel kellett megküzdeni, de a könyv – hála Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójának – végül is csorbítatlanul megjelenhetett.
…udvari fogadáson. Bejelentés nélkül lép ez a hatalmasság a föld hatalmasai elé.
Egyetlen őrség sem állíthatja meg s kérdezhetné: hová? Nem figyel rá, s komolyan, hallgatagon tovább menne. Nem ritkán egész csapatok tették le előtte a fegyvert, és nem vették fel többé. Ő behatol a melységbe, megjelenik a hatalmasok ágya előtt, s semmilyen udvaronc nem állíthatja meg, és nem szólhat hozzá: mit csinálsz? Elfordulna az udvaronc, mert a tekintetét nem tudná elviselni. A zsarnokok is elsápadnak, amikor a Halál közeledik hozzájuk, s valamit a fülükbe súg, amitől reszketni kezdenek, és csakhamar már senki sem fél semmiféle zsarnokoktól. Az egyiket dolgozószobájában keresi fel, a másiknak a hálószobájába kopogtat, amennél övéi körében jelenik meg, a másikat az utcán szólítja le, míg mást vidám étkezés közben int magához, s ez azonnal elhagyja a vidám társaságot, hogy őt kövesse. Emezt reggel keresi fel, másikat este, míg mást éjfélkor vagy délidőben...
Ha magas címet viseltél, keresztkitüntetést vagy csillagrendjelet, avagy alig ismerten, silány ruhában jártál, öreg vagy fiatal voltál, nagy gazdagságot gyűjtöttél, avagy keményen, szegénységben tengetted napjaidat, mindez nem érdekli őt. A kunyhó ajtaja előtt, melyben a sápadt nyomor, sóhajtozik, te hasztalan mondod: tekintsd a hét gyermekemet, kiket alig tudtam táplálni – „hagyd másra” – válaszolja, miközben jelentőségteljesen fölfelé mutat: „és te mész!” Kicsoda Ő? Ő a Halál!
De te nem akarod, hogy a földön a leghatalmasabb Ő legyen, mégsem tudod megakadályozni, hogy hatalmát rajtad is bizonyítsa, és jogait érvényesítse, de el tudod nyerni, hogy vele szemben félelmed elveszítsd, és nyugodtan a szemébe nézhess. El a- karod ezt érni? Akkor használd idődet a földi életben a legjobbra:
1. Ne feledd, hogy erőd és eszközeid felett, amit Isten adott neked, számot kell adnod, s körülményeid között optimálisan embertársaid javára kell azt felhasználnod. Mily sok testi és lelki szükség vár segítségre, ezért ne mulassz el áldás lenni mások számára, míg e földi élet tart számodra!
2. Azt se feledd, ez idő alatt arra is törekedned kell, hogy az örök életre méltó lehess. Természetedtől fogva nem vagy az, a bűn elterelt, lealacsonyított, Teremtődtől elválasztott és megrabolt attól, hogy a közösségben keresd boldogságodat, mely sötét értelmedet meg tudná világosítani, szívedet megtisztítaná, és erőt kölcsönözne, megtanítana bűnös kedvteléseidnek ellenállni, rossz szokásaidat levetkőzni.
Összegezve: Az életnek célja a megváltás, és a boldogság örökségét a lélek birodalmában elérni. S amivé lettél itt, a földi életben, az határozza meg sorsodat az örök életben.
Így használd az idődet, mivel számodra ennél értékesebb nincsen. S ha csak egy órára is tele lenne a kezed arannyal, mindez túl kevés lenne. A leghosszabb idő neked túl rövidnek kell, hogy tűnjön, ha arra gondolsz, hogy ez alatt mit kellene elérned? Az életünk – azt mondja Isten szava – gyorsan elmúlik, mintha csak tovarepülnénk.
Ezt a rövidséget és az idő gyors múlását ismerik az emberek, ezért sok panasz van a világon.
Mégis úgy tűnik, mint egy nehéz teher, és a gyorsan tovatűnő időt még jobban hajszolják. Ó
emberi értelmetlenség! Hogyan fogod érezni magad, ha az ítélőszék előtt állsz, s ha életed szörnyű ürességébe belemeredsz, és jön a kérdés: mi végre éltem, hogyan használtam föl a drága időt? Milyen ijedtség ragadja meg lelkedet, ha lelkiismereted azt mondja, hogy életed felhasználásáról kell számot adnod? Mennyivel nagyobb lesz a hiedelmed, ha a neked nyújtott élet idejét csak a bűn szolgálatában töltötted?!
Ha Isten szent parancsolatait állandóan áthágtad, magadat sokszor megbecstelenítetted, az emberi boldogságot szétzúztad, embertársaidnak szenvedést okoztál, és Mindez Isten ítélőszéke előtt téged vádol. Ott minden gonoszságodra fény derül, ha a földön ártatlan emberek fölött mondtál ki halálos ítéletet, vagy ezreket emberi szabadságuktól megfosztottál, évekig tartó rabságra hurcoltattál, tízezreket pedig bujdosásra kényszerítettél, mert halálra üldöztetted a szerencsétleneket! Mindezek a bűneid felolvastatnak az örök Isten színe előtt!
Te pedig védd magad! Mert akkor az irgalmas Isten haragvó Isten lesz! És te megsemmisülni vágysz.
Azért tartsd magad gondosan a tanácshoz, hogy semmi se a vesszen kárba. Valld be bűneidet, keresd Isten kegyelmét, amíg az megtalálható! Félelemmel és reszketve keresd meg üdvét, mivel semmi más nem segíthet neked!
Azért az irgalmas és kegyelmes Istenhez fordulunk, Aki minket szent Fia vére által megváltott a bűn hatalmából és a halálból. Hozzá emeljük szíveinket; és kérjük, Szentlelke hatalmával és kegyelmével segítsen meg, hogy állandóan küzdjünk a mennyei megváltásért és megszentelésért az Úrban, s hogy az elénk tűzött célt elérni törekedjünk, ugyancsak az elénk tárt mennyei elhivatottság kincséért Istennek a Jézus Krisztusban!
Ámen!”
Szerdahelyi Pál
…ország-világ előtt megmutatni, hogy nem akármilyen legények, még engem is móresra tanítanak. míg csak köszörülik rajtam a nyelvüket, addig nem zavar. Ha viszont észreveszem, hogy az állásfoglalásukat is befolyásolta, akkor haragos leszek. A teremburát, ez nem rendes dolog! Nem bizony... De az igazsághoz hozzátartozik, hogy hivatalokban, portásoknál, titkárnőknél érzem, egy kicsit jobb helyzetem van, mint másoknak. Ők valahogy elhiszik, hogy nem valami szélhámosság, amiben eljárok, hanem rászoruló embereken próbálok segíteni. Ennyi hasznom meg maradt abból a sok szemérmetlen szereplésből. Aztán ez is elmúlik, s kutya sem fog emlékezni, hogy volt valaha egy ilyen hebegős, kockafejű szivar a képernyőn.
– Nem, nem. Hidd el. Öveges professzor éppen úgy el bennünk, mintha tegnap mutatott volna be valami csudás kísérletet a tv-ben, de ugyanígy Pernye András vagy Montágh Imre is, pedig már milyen régen nincsenek köztünk.
– Hogyan jöhetnék én hozzájuk! Én ezt soha nem tudtam elinni, hogy bárki számára érdekes lehet, amit a kamerák előtt összehavlatyolok. Nekem az egész egy lidércnyomás volt. Izzadtam, láttam magam, amint besülök az adásba és szegyenemre kizavarnak a stúdióból, miközben mindenki ujjal mutogat rám és vihog rajtam. Én ebbe az egészbe csak belecsöppentem, és mindvégig botcsinálta televíziós maradtam.
– Valamiért azért csak belecsöppentél!
– Véletlen volt! Úgy történt, hogy szóltak a bíróság folyosóján ahány éppen arra járó bírónak, hogy indul a tevében valami jogi műsor, menjünk már be próbafelvételre. Jó, ha mondják, akkor bemegyek arra a pár percre, annyi még, hogy kiderüljön az alkalmatlanságom, aztán majd csinálom tovább a dolgom. A stúdióban elmeséltek egy rövid esetet, hogy mondjunk véleményt. Pechemre persze utolsónak került rám a sor. Akik előttem beszéltek, mind csuda okos dolgokat mondtak, flottul beszéltek, szép mondatokban fogalmaztak, magabiztosak voltak, ettől aztán végképp inamba szállt minden bátorságom. Előre megszégyenülve, elkezdtem valamit makogni, bele is bonyolódtam, és hogy valahogy kivágjam magam, a végén, kínomban odabiggyesztettem sommázaként, hogy aki nyáron eladja a szőlejét, ne csodálkozzék, ha ősszel más koccint a borával. Körül se mertem nézni, úgy húztam ki utána a stúdióból... Nem akartam hinni a fülemnek, amikor napok múlva közölték, hogy rám esett a szerkesztő választása, annyira megtetszett az utolsó mondatom. Ilyen csúful indult az egész tévés pályafutásom, és ugyanezt a poklot éltem át minden egyes alkalommal.
– Ne mondd, hogy mindezek dacára nem szeretted csinálni...
– Hidd el, hogy nem szerettem. Ha kedvemet lelem benne, akkor bizonyára nem érzek akkora megkönnyebbülést minden alkalommal a felvétel másnapján! Ami örömöt jelentett, az az volt, amikor egy bonyolultabb esetben sikerült rálelnem, hogy hol is lehet a kutya eltemetve, és ezt miként tudnám érzékletesen elmagyarázni a jog útvesztőiben nyilván járatlan, derék televíziónéző számára. Hú, olyankor pár percig nagyon peckesen éreztem magamat, aztán persze előbújt a kisördög, és elkezdett faggatózni, hogy biztosan olyan jó-e, amit az imént annak gondoltam. Örömöt jelentett, hogy időnként azzal áltathattam magam, hogy az emberek értékelik az igyekezetemet.
– Egy csudát az igyekezetedet! Kisebb gondja is nagyobb volt az embereknek, hogy ez az Erőss igyekszik vagy nem. Te a jogot, ami addig közönséges halandó számára követhetetlen, befogadhatatlan területnek tűnt bikkfanyelvezetével, ceremóniáival, fontoskodó képviselőivel, mindannyiunk számára emberszabásúvá és érthetővé tetted.
– Kérlek, ne mondj nekem ilyeneket! Amikor hályogkovács módjára, a tudatlanok felelőtlenségével csináltam az egészet, addig is volt éppen elég szorongásom és félelmem, de amikor innen-onnan hallottam, hogy milyen fontos is, amit csinálok, milyen súlya van annak, amit mondok, úgy megrémültem, hogy legszívesebben a számat sem nyitottam volna ki attól fogva.
– És ha nem mondja senki, hogy mit jelentettél akkoriban, akkor nem tudod?!?! Hiszen-naponta kaptál kilószámra leveleket...
– ...a legaranyosabb levelet egy fiatalasszonykától kaptam. Nagyon kedvesen, udvariasan szabadkozott, hogy soraival zavar, időmet rabolja, és ígéri, hogy soha többet nem fog kérni semmit tőlem, de most az egyszer tegyek meg neki annyit, hogy áruljam el a jövő heti lottószámokat, mert égetően szüksége lenne pénzre...
– Elárultad?
– Dehogy! Akkor biztos más számokat húztak volna ki!
– Ahogy ismerlek, ez biztos.
– Abban egyébként igazad van, sete-suta tévészerepléseim nyomán az emberek olyan képességekkel, olyan hatalommal kezdtek felruházni, melyekkel én megközelítően sem rendelkeztem. Attól, mert elhebegtem a kamera előtt néhány mondatot, se okosabb, se bölcsebb, se derekabb ember nem lettem, sajnos, sem befolyásosabb, hála Istennek. Maradtam szerény képességű kisember, előbb bíró, majd hivatalnok. Aminek lehetett, persze utánajártam, megpróbáltam elintézni, bizonyos sérelmeket orvosolni, de hát ez csak az esetek töredékében sikerült. Nem tudtam előre megmondani a lottószámokat, nem tudtam basáskodó munkahelyi főnököt leváltani, pernahajder költőt jóútra téríteni, kikapós menyecskét szeplőtlenné tenni! És ahogy egyre több ember fordult hozzám ilyen vagy ehhez hasonló kéréssel, úgy éreztem magam egyre kínosabban. Amikor vagy négy éve megszüntették a Jogi eseteket és így vége lett kérészéletű televíziós szereplésemnek, megkönnyebbülést éreztem.
– Miért szüntették meg?
– Nem tudom. Esetleg mert elfáradt, esetleg mert lejárt az ideje, esetleg már nem volt igény rá...
– Nem is hiányzik?
– Nem. Annyira más irányba ment el az életem, hogyha valaki emlékeztet rá, úgy tűnik, mintha nem is én lettem volna. Az, hogy megköszönték eddigi közreműködésemet és mondták, a továbbiakban nem tartanak igényt a közreműködésemre, azon nem búslakodtam, helyénvalónak is éreztem, suszter maradjon a kaptafánál. Nekem a törést az jelentette, amikor a minisztériumban megszűntették azt az osztályt, ahol addig dolgoztam, és egyik napról a másikra kikerültem az utcára. Ötvenöt éves fejjel kellett munka után néznem, a magam tétovaságával fel kellett csapnom ügyvédnek.
Tudod, az a furcsa, hogy én kiskoromtól kezdve igencsak sok minden akartam lenni – hol újságíró, hol asztalos, hol nyomdász, hol fiákereskocsis – csak egyvalami: felnőtt nem. És valójában nem lettem nagyon sokáig az. Ehhez kellett a sors kegye is. Valahogy mindig szerencsém volt, és ez nagyon sokáig elkísért. Hogy az utolsó napok egyikén, mielőtt lezárták a határt, eljöttünk Munkácsról 1944-ben, hogy mint nem túl okos, de igyekvő falusi gyereket felvettek a kollégiumba és tanulhattam, hogy osztályidegenként bejutottam a jogi egyetemre, hogy utána olyan munkát végezhettem, amit szerettem, hogy elkerültek a politikai viharok, személyes acsarkodások, hogy mindig akadtak jó emberek körülöttem, akik segítettek, nem éltek vissza naivitásommal. Mégha tapasztaltam is rossz dolgokat, kapzsiságot, rosszindulatot,
ártást, képmutatást, akkor is mindig megtudtam magyarázni, hogy az illető tulajdonképpen derék, jó ember, csak a hitvány körülmények tették olyanná. Ez a gyerekes hit nagyon sokáig burokban tartott és megvédett. Túl az ötvenen kerültem ki valójában az életbe, akkor kellett rádöbbennem, hogy az élet azért egészen másmilyen, és azóta ennek fizetem az árát. Úgy látszik, ezt nem lehet megúszni... De hát zokszavam sem lehet, az arány így is túlontúl kedvező. Több jót kaptam, mint érdemeltem. Talán majd a következő életemben fakírként kell vezekelnem érte.
– Az úgyis profilodba vág...
– Hogyhogy???
– Jógi esetek...
Szegő András
Nagyon keserű tapasztalat, hogy nehéz, szinte lehetetlen az embereken segíteni.
Attól mert elhebegtem a kamera előtt néhány mondatot, se okosabb, se bölcsebb, se derekabb ember nem lettem.
| |
|